Bécsi Napló, 2010 (31. évfolyam, 1-6. szám)
2010-01-01 / 1. szám
BÉCSI NAPLÓ XXXI. ÉVFOLYAM l.SZAM 2010. JANUÁR-FEBRUÁR MEGJELENIK 2 HAVONTA ÁRA: 2,-Euro Erscheinungsort Wien Österreichische Post AG • 02Z032898 M P. b. b. VERLAGPOSTAMT 1010 WIEN Országgyűlési választásokra várva (Magyarország csendesebb, mint korábban) Sólyom László köztársasági elnök, aki már 2006 szeptemberében, amikor nyilvánosságra jutott Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde és zavargások törtek ki Budapest belvárosában, rendkívüli választások kiírását tartotta volna megfelelőnek a politikai válságból való kilábalásra. Bejelentette, hogy a lehető legkorábbi időpontra írja ki a választásokat. Tehát Magyarországon 2010 áprilisában országgyűlési választások lesznek. Visszapillantva a három és fél évvel ezelőtti eseményekre ma még világosabban látszik, mint akkor, a Magyar Szocialista Párt jelenlegi vezető garnitúrájának az alkalmatlansága a kormányzásra. Igazi demokratikus elvek és gyakorlat hiányában nem ismerték fel, hogy le kell mondaniuk. Ezt kívánta volna a politikai tisztesség, de a józan ész is. Az utóbbival kapcsolatban jegyezzük meg: ha 2006 telén az ellenzékiek alakítottak volna kormányt, akkor nekik kellett volna szembe nézniük a 2008. évi gazdasági világválsággal, akkor most a szocialisták eséllyel szállhatnának sorompóba. Ezt természetesen nem lehetett előre látni, viszont milyen párt az, amelyik képtelen szembenézni hibáival és nem bízik abban, hogy megfelelő korrekciók után ismét kormányképes lehet? A tavasszal várható választási eredményeket latolgatva, ha a közvélemény és az elemzők többsége meg is van győződve a Fidesz-KDNP biztos győzelméről, más forgatókönyv is elképzelhető. Józanabb ellenzéki körök arra figyelmeztetnek, hogy a sokak által várt kétharmados parlamenti többség egyáltalán nem bizonyos, hiszen a magyar választási rendszer nagyon összetett és kiszámíthatatlan. Igaz, hogy preferálja az első fordulóban legtöbb szavazatot szerző pártot, de a koalíciókötések bizonytalansága miatt a második és a harmadik párt is kormányképes lehet, mint ahogyan az például 2002-ben történt, és a Fidesz-MDF bukásához vezetett. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy a rendszerváltozás óta, az 1994-es választások kivételével, amikor az SZDSZ koalíciót kötött a feléledő posztkommunistákkal, az Antall-Boross „kamikáze-kormány” lejáratódása nyomán, minden választás meglepetéssel végződött. A magyarok pártpreferenciái még mindig kialakulatlanok. Napjainkban is csak a megkérdezettek kb. fele tudja-véli, hogy melyik pártot kedveli. Tehát azokat a közvélemény-kutatásokat, amelyek a Fidesz-KDNP 55-60 %-os népszerűségét mérik, ami bőven elegendő lenne a képviselői helyek kétharmadának megszerzéséhez, kritikával kell kezelni. A választásra jogosultak fele csak a voksolás előtti hetekben dönt arról, hogy 1. részt vesz-e a választáson vagy sem; 2. ha elmegy szavazni, melyik pártot választja ? Az ellenzéki média, bár az utóbbi években megerősödött, egyelőre mégsem képes felvenni a harcot hagyományosan inkább balra húzó vetélytársaival, például az eddig jól bebetonozott két legnagyobb nézettségű kereskedelmi TV- csatornával, az RTL- klubbal és a TV2-vel, mivel híranyagára és vitaműsoraira csúcsidőben csak az érdeklődők kis hányada kíváncsi. (Hír TV, Echo TV) A legnépszerűbb rádiófrekvenciák újrapályáztatása nyomán kialakult rádiós médiaegyensúly pedig már valószínűleg túl későn jött az ellenzék számára. Mindenesetre az ellenzék szakértői az utóbbi hetekben arra bíztatják a lakosságot, hogy lehetőleg minél többen menjenek el szavazni, hogy realizálódjon az előrejelzésekből kiolvasható eredmény. Egyáltalán nem biztos, hogy a magas választói részvétel kedvező lenne a Fidesz- KDNP-nek, amelynek elődje 1998-ban éppen az elbizakodott MSZP-sek és a csalódott SZDSZ-esek távolmaradása miatt tudott kormányt alakítani, kockázatos szövetségre lépve a Torgyán József vezette Független Kisgazda Párttal. (Ekkor még Csurka István MIÉP-je is parlamenti tényező lett.) A pártjukban csalódott választók első reakciója az, hogy nem mennek el voksolni. Ha mégis aktivizálódnak, kevés a valószínűsége annak, hogy pártjuk eddigi fő konkurense mellé állnak. Inkább köztes megoldást választanak. Otthon maradnak, vagy ellépnek, de nem „elugranak” korábbi pozíciójukból. Ez a körülmény élteti a reményt Dávid Ibolya MDF-jében. Az elnök asszony az EU-választások alkalmával bebizonyította, hogy továbbra is komolyan kell számolni pártjával. Az a sakkhúzása, hogy a nagy tudású és kiválóan kommunikáló Bokros Lajost nevezte meg pártja miniszterelnök-jelöltjeként, annyira sikeres lehet, hogy tömegek áramolhatnak hozzá a csalódott egykori szocialista szavazók közül. De az MDF a jobboldaliakra és az egykori liberál-radikális SZDSZ-esekre is számít. Nem véletlen, hogy az EU-képviselőséget szerzett Bokros a Néppárti frakcióba vetette fel magát. Elemzők még azt is elképzelhetőnek tartják, hogy az MSZP jellegtelen kormányfő jelöltje, Mesterházy Attila, jól időzítve, visszalép Bokros javára. Ebben az esetben Orbán Viktornak számolnia kell azzal, hogy nyilvános TV-vitát kell folytatnia Bokros Lajossal, ami - emlékezve a Medgyessy Péterrel és Gyurcsány Ferenccel folytatott vitáira - s ismerve a választók többségének ismeret- és identitáshiányos alkatát, rögtönzésre való hajlandóságát, könnyen meglepetést okozhat. A magyar választók jelentős része ugyanis nem fogja fel, hogy a jeles szakember a költségvetés egyensúlyát - kíméletlen logikával - az emberek hétköznapi érdekei elé helyezi, és ugyanúgy csak a távoli jövőben tartja elképzelhetőnek a gazdasági-társadalmi felemelkedést, mint a totális államot építő kommunisták vagy az államot felszámolni törekvő ultraliberálisok. Az elkerülhetetlenül végzendő könyvelés nem helyettesítheti a kormányzást! A fenti alternatíva létezése ellenére az a legvalószínűbb, hogy a Fidesz-KDNP vagy egyedül fog kormányozni vagy az MDF-el alakít koalíciót, s lesz egy baloldali (MSZP) és egy jobboldali (Jobbik) ellenzéke. Az MDF-el kötendő koalíció ellen szól, hogy nehéz lenne az esetleges TV-vita után együtt kormányozni, másrészt többször komolyan megsértette egymást az elmúlt időszakban a két párt, például a lehallgatási ügyben vagy Debreczeni József (Orbán-ellenes könyv és cikkek szerzője) és Fodor Gábor (nemrég SZDSZ-elnök) felvételével az MDF választási listájára. A politikai centrum elfoglalása kétségtelenül előnyös pozíció lenne, ami némiképp emlékeztet a lengyelországi politikai helyzetre. Még az is előfordulhat, hogy a radikális Jobbik (Észak- és Kelet- Magyarországon és a legfiatalabb választók körében csaknem bizonyosan) megelőzi a teljesen tanácstalanná vált, kiégett szocialistákat, s akkor a jobboldalon régóta várt varsói gyors befuthat Budapestre. Azaz, teljessé válhat a magyar politikában is a néppárti túlsúly, ami a sürgetően megoldásra váró nemzeti és szociális problémák kezelését végre lehetővé tenné. A szocialisták nyolc év alatt - igaz, kedvezőtlen nemzetközi pénzügyi feltételek között - nem tudtak javítani az átlagemberek életkörülményein, növelni a foglalkoztatottságot, tompítani a kiáltó vagyoni különbségeket, az etnikai szegregáción és perspektívát nyújtani az ifjúságnak. A várható új politikai többség új alapokra helyezhetné a kiüresedett, tétova magyar külpolitikát is, amelynek legfontosabb feladatai: 1. Magyarország helyzetének és lehetőségeinek újradefiniálása az Európai Unióban, mert az állampolgárok többsége az érkező euró-milliárdok ellenére szkeptikus az európai együttműködést illetően. 2. Elkerülhetetlen kormányfeladat a határon túli magyar népesség emberjogi helyzetének javítása. Az EU bővítése és a határok átjárhatósága nyomán a magyarság kétségtelenül megjavult geopolitikai helyzetét ugyanis egyes szomszédos országok meglehetősen durva és nyílt - a demokratizálódó európai közegben inadekvát eszközökkel kívánják rontani. 3. Tisztázni kellene végre diplomáciánknak, hogyan értelmezi az Oroszország felől érkező gazdasági és politikai impulzusokat. Putyin pártja, az Egységes Oroszország sokáig értelmezhetetlen politikai képződmény volt az európai normák szerint. Gyakorlatilag egy nagykoalícióra emlékeztetett. Szeptemberi kongresszusukon viszont bejelentették, hogy ők konzervatív párt és az Európai Néppárttal keresik a kapcsolatokat. Sejthető volt ez már évek óta, főleg, hogy az orosz ortodox egyházzal nagyon jó kapcsolatban voltak. Figyelemreméltó, hogy a budapesti orosz nagykövet, miután cáfolta a Putyin-Orbán találkozót megkérdőjelező baloldali sajtóhíreket, kijelentette: „ A nemzetiségi kérdésben mi megérthetnénk egymást.” Ez úgy is értelmezhető, ha a Fidesz-KDNP feladná a körvonalazódó lengyel-román-magyar-ukrán(?) együttműködés tervét, támogathatnák a rendszerváltozáskor határon kívülre került oroszokhoz hasonló jogsérelmeket elszenvedő határon túli magyarokat. Ez a motívum kétségtelenül újabb elemmel bővítené a túlságosan egyoldalúan gazdasági (tőkebehatolás, olaj-és gázimport) témákra szűkített kapcsolatrendszert. 4. A várható külpolitikai orientációváltás tehát komolyan érintené az euro-atlanti kapcsolatokat, különösen a magyar-amerikai viszonyt. Ha közelebb húzódik a magyar politika az egyértelműen Amerika-barát Lengyelországhoz és Romániához, tovább kell, hogy növelje részvételét az afganisztáni rendteremtésben, és elszalaszt egy ritkán kínálkozó együttműködést az EU-ban közömbösen kezelt magyar kisebbségi kérdésben. Azt persze számon kell tartani, hogy a baltikumi és az ukrajnai orosz kérdés más jellegű, mint az elcsatolt, őshonos magyarok problémája, még akkor is, ha mindkét esetben lényegében nyelv-, iskola- és autonómia-kérdésről van szó. Magyarország gondjai megoldásának kulcsa azonban elsősorban az EU kezében van, s amit megtehet a 83 milliós Németország és az 59 milliós Olaszország orosz viszonylatban, azt nem biztos, hogy megteheti a 10 milliós Magyarország is. Január közepén még alig észlelni a választási kampányt. Csendesebb Magyarország, mint a korábbi választások előtt. Minden eldőlni látszik, mert mind az utóbbi évben tartott helyi, önkormányzati választások eredménylistái, mind a szociológiai felmérések Fidesz- KDNP győzelemre utalnak. A válságos pénzügyi helyzetben nincs pénz látványos kampányra. Ehhez hozzájárulhat, hogy a tömegesen nyilvánosságra került korrupciós ügyek miatt olyan nagyfokú a közvélemény érzékenysége, hogy elkerülik a szereplők az illegális pénzeszközök bevonását. A választások esélyese keveset árul el programjából. Egyrészt, mert megtapasztalta ellenfele kíméletlen félremagyarázásait, bármilyen elképzelésével kapcsolatban, másrészt nem sokat tud ígérni, hiszen, ahogyan egyik tekintélyes vezetője, Szájer József EU-képviselő megfogalmazta: ”...a választások után felálló új magyar kormánynak sokszoros kihívással kell szembenéznie: katasztrofális gazdasági, szociális és morális állapotok, teljes eladósodottság, pénzügyi függés, a nagy elosztórendszerek diszfunkciója és széthullott közigazgatás...ráadásul a Fidesz európai politikája két tűz közé kerül. Egyfelől a szocialisták a szélsőségekkel való összeborulással riogatják majd az európai szereplőket, másfelől a másik oldal itthon minden ügyben puhánysággal fogja vádolni a Fideszt.” (Heti Válasz, 2010. jan. 7.27. old.) Hozzátehetjük, hogy a szomszédos országok nem fognak örülni egy karakteresebb, a nemzeti érdekeket nyíltabban vállaló kormányzatnak. A nagyobb hatalmak - a történelmi tradíciókat követve valamint az elvtelenül lavírozó szocialista diplomácia hatására - már vagy kiválasztották kedvenceiket a térségben, vagy közömbösek irántunk. Kétségtelenül nehéz évek várnak Magyarországra. Szabó A. Ferenc Eberau maga a zsákutca A hely, magyarul Monyorókerék jelképpé vált az osztrák belpolitikában. Először, titokban minden rendben haladt, míg aztán kitudódott Maria Fekter belügyminiszternek a helyi polgármesterrel kialkudott terve. Ettől kezdve egymásnak szegültek az érvek és ellenérvek, végül is nagy tehertételt jelenthet több száz menekült átmeneti elhelyezése, mert általuk meginoghat a helyi közbiztonság. Akár úgy mint a falu polgármestere, aki kezdetben lelkesen nyilatkozott arról, hány állandó munkahelyet és bevétel többletet jelentene a tábor felállítása és működtetése, majd pedig a kitört ellenszél hatására ő is átállt a tiltakozók pártjára. Alábbi cikkünk könnyebb megértéséhez szükséges ennek a háttérnek megvilágítása, azzal a kiegészítéssel, hogy a két kormánytag-ellenfél egyike a néppárti Maria Fekter belügyminiszter, másik a Norbert Darabos szociáldemokrata honvédelmi miniszter és méghozzá burgenlandi is. Farsangi tréfának is tekinthető az a vitapont, hogy a koalíciós megállapodásban megnevezett “dél“ - természetesen pártpolitikai értelmezésben - megfelel-e Eberau (dél-burgenlandi) betájolásának, vagy tartományként inkább Karintiát kell ezen érteni. Ha Graz felől Fürstenfelden át Körmendre utazunk, ugyanúgy eltévesztjük, mint ha Oberwart-ból Szombathely irányába igyekszünk. Csak ha eltaláljuk e két főútvonal között a határ mentén húzódó 58-as utat és onnan bekanyarodunk egy, a vasfüggöny által zsákutcává vált és azóta kiépítetlen kis útra - akkor bukkanunk Eberau/Monyorókerékre, egy majdnem a világ végén fekvő kis burgenlandi falura, melynek legközelebbi szomszédja a határ másik oldalán, tőle délre fekvő Szentpéterfa. Itt, Burgenland tartomány délkeleti csücskében, helyeztetné el Maria Fekter osztrák belügyminiszter azokat az embereket, akik ma még mindig Ausztriában szeretnének menedékjogot kapni. Magyaroknak már elég régen, s Magyarország Európai Unióba való belépése óta másoknak is elképzelhetetlenül nehéz lett a helyzetük, így sokan meg sem kísérlik. De minek akkor a tábor Eberau-ban, Magyarország határán? Nem jó vagy talán nem elég a traiskircheni? Nem. Az osztrák nagykoalíció egyetlen egy menekültügyi dologban egyezett meg: Traiskirchen és az ország második felvevőtábora, a felső-ausztriai St. Georgen/Thalham, annyira zsúfoltak már, hogy az - ahogy Fekter belügyminiszter fogalmazott - egyenesen “menschenverachtend”, “embert megvető”, vagy inkább “embertelennek” lehetne fordítani. Azt nem tekinti “embert megvetőnek” a belügyminiszter asszony, ha azt követeli, hogy a táborok “vendégeit” legalább négy hétre - az esetek felülvizsgálata idejére - internálják. Folytatás a 3. oldalon Kísértenek a dekrétumok Az elmúlt év vége felé Václav Klaus, cseh köztársasági elnök tartotta sakkban az Európai Uniót azzal, hogy feltételhez kötötte a cseh parlament által már ratifikált Liszaboni Szerződés jóváhagyását. Mindenki erre figyelt, mert az írországi népszavazás után már csak az ő aláírása hiányzott a szerződés életbelépéséhez. Feltétele pedig - legalábbis amit hivatalosan közreadott az elnöki iroda, - az emberi alapjogok chartájának alkalmazása alóli kivétel utólagos megadása a Cseh Köztársaság részére. Ennek indoklása pedig úgy szólt, hogy ezen jogok alapján a háború után kitelepített és birtokaiktól megfosztott szudétanémetek vagyonuk visszaszolgáltatását vagy kártérítést követelhetnének Csehországtól. Gondoljunk csak bele, micsoda abszurd helyzet jött létre. Az EU alapdokumentumában rögzíti a számára érvényes emberi alapjogokat. Az egyik tagország első számú vezetője pedig úgy véli, hogy ezen jogok alapján orvosolni lehetne azokat a zömében jogos sérelmeket, amelyeket országa a háború után nagyszámú ártatlan emberén elkövetett. Ezért inkább lemond az emberi alapjogok érvényesítésének kötelezettségéről. Az EU szempontjából már maga ez a tény kudarcnak számít. Az igazi kudarc azonban csak ezután következett. Az EU vezetői aránylag gyorsan megtalálták a varázslatos formulát, amellyel a saját szempontjukból megoldhatják a problémát. Csehországnak megadták a kivételt az emberi jogi charta alkalmazása alól azzal, hogy a charta a jövőre vonatkozik és nem a múltra, így nem vonatkozhat a Benes-dekrétumokra sem. Ezzel az EU közvetve elismerte a Benes-dekrétumok alapján foganatosított emberiség ellenes intézkedések érvényességét. Ez még annál is több, mint ami Csehország és Szlovákia EU-hoz való csatlakozása során történt, amikor egyszerűen nem foglalkoztak a dekrétumok ügyével, mondván, hogy az a múlt, az EU pedig a jövőt akarja építeni. Mindenesetre furcsa ez az ambivalencia. Minden józanul gondolkodó emberben fel kell, hogy merüljön a kétely az iránt, hogy milyen szervezet Folytatás a 6. oldalon