Bécsi Napló, 2012 (33. évfolyam, 1-6. szám)

2012-01-01 / 1. szám

2012. január-február BÉCSI NAPLÓ Szabados György Magyarország alaptörvényéről egy középkortörténész szemével 2012. január 1-jén lépett hatályba Magyaror­szág új alaptörvénye. E mondat egy rövid újság­hír lehet a belpolitikai rovatban, ehhez képest elég élénk visszhangot váltott ki a nemzetközi közéletben: támadó és támogató vélemények egyaránt születtek róla. Tekintettel arra, hogy a magyar állam és a magyar nemzet határai las­san 92 éve messze esnek egymástól, természe­tes, hogy alaptörvényünk közép-európai horde­rejű kérdés. Ám a visszhangok ennél messzebb­ről is érkeznek. A Brüsszel és Washington felől jövő bírálatok áradatában jólesik, ha egy szin­tén távoli vélemény elismeréssel szól az alap­törvényről. Sőt a Scotland On Sunday január 15-i kommentárja a Magyarországot ért kriti­kákra is reflektál. „A huszonegyedik század er­kölcsi sivatagában ijesztő lehet szembesülni a tra­dicionális értékek, a hazafiság és a szabadság ilyen drágakövével”- írja a skót konzervatív lap, majd azt ajánlja Brüsszel és az Egyesült Államok dön­téshozóinak, hogy tanulmányozzák egy kicsit Magyarország történelmét, mielőtt meddő vi­tákba bonyolódnának. Jelen sorok írója, aki hivatásszerűen kutatja Magyarország régmúltját, mélyen egyetért a skót publicista javaslatával, ám nem politikai állás­­foglalást kíván közölni az alaptörvényről, hanem annak egy-egy gondolatát kívánja a történelmi hagyomány távlataiból tekinteni. A Himnusz kezdősorát követi a Nemzeti Hit­vallás. „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magya­rért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: Büszkék va­gyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. ” A bevezető gondolatokból kiviláglik a kétféle közösségszervező erő, az állam és a nemzet fo­galmának elkülönítése. Erre nemcsak a külföld számára, hanem itthon is szükség van. Az állam és a nép (majd nemzet), vagyis a politikai akarat és az eredet- illetve sorsközösség által meghatá­rozott csoporttudat egymáshoz való viszonyát lépten-nyomon újra kell értelmezni a történelem­ben haladva. Eleve nincs mindenkor és minden­hol használható képlet arra, hogy állam szervez­­ő népéből nemzetet, vagy a nemzet alkot álla­mot. A köztudatban nincs benne, de a középkor­kutatás több jeles hazai képviselője rámutatott arra, hogy a magyar államiság nem Szent István keresztény monarchiájával, hanem Álmos feje­delemmé választásával vette kezdetét. Álmos, István király szépapja még a kelet-európai sztyep­pén hozta létre a maga államát a 9. század köze­pén, amely aztán a Kárpát-medencébe költözve még egy évszázadig képviselte az európai állam­­fejlődés „nem-római” alternatíváját. Szent István ennélfogva nem egy államtalan állapotból teremtett államot, hanem őseinek pogány sztyeppei hagyatékát váltotta fel egy keresztény, római jellegű szervezettel: nem ál­lamalapító, hanem állam-újraalapító volt. Ez kimondatlanul benne foglaltatik a Nemzeti Hit­vallás fent idézett szövegében; az más kérdés, hogy a mai magyar államjelenségek (írott tör­vénykezés, területi közigazgatás, adózás) Szent István kora óta jogfolytonosak történelmünk­ben. Igen ám, de milyen etnikai tartalom töltöt­te ki az állam változó kereteit? Kevéssé tudott, hogy nem minden magyar költözött a 9. század végén a Kárpát-medencébe. Julianus barát, amikor 1235 után megtalálta a Volga-menti Ómagyarországot, olyan magyar emberekről számolt be, akikkel gond nélkül megérttette magát, s akik emlékeztek nyugat felé vándorolt véreikre. Ezt a keleti magyar etnikai tömböt azonban a történelem vihara szétszórta, ezért vér szerinti leszármazottaik nem a magyarság történelmét gazdagítják. A magyar népnek így hát csak azon részéből alakult ki a magyar nemzet a politikai öntudat­ra ébredés révén, amely a Kárpát-medencében telepedett meg. Hogy mikor kezdődött e folya­mat, azt nem tudni, de Kézai Simon 1285 előtt bevégzett történeti művében már jelen van a magyar nemzeteszme. Újkori történelmünk so­rán a magyar állam keretei kétszer omlottak össze: egyszer Mohácsnál, egyszer Trianonban. Azon szerencsésebb nemzetek, amelyek nem élték meg ezt a traumát, nem nagyon tudnak mit kezdeni a határokon kívül rekedt nemzet­részek iránti érdeklődéssel. Pedig a beleérző képesség - ami történelmi tájékozódással való­ban erősíthető - azért is lenne hasznos a világ­politika színterén, mert nincsen mindenre érvé­nyes modell, egyedi jelenségek változatos sora él együtt e bolygón, ezért kell minden nemzet­nek a saját sorskérdéseire keresni a választ. A jelenlegi magyar esetben reális megoldás a - sokak által alaptalanul támadott - kettős állam­­polgárság széles körben elfogadott joggyakor­lata. Az alaptörvény erről nem rendelkezik, ha­nem szimbolikus megfogalmazásokkal él. A fen­tebb idézetten kívül ide tartozik ez is: „ Tisztelet­ben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. ” A magyar Szent Korona-eszme majd­nem ezer éve kimutatható szellemi hagyatékunk, ennek értelmében a Szent Korona államszim­bolizáló jelentése állandó, az általa szimbolizált állam az, ami változott. Ezért egyszerre tradici­onális és progresszív, mert a király, majd a ne­messég után 1848-ra a nemzet is beleértődött a Szent Korona fogalmi körébe, így az tovább tá­gult az „állami” felől a „nemzeti” irányába. A Szent Korona-eszme tehát téren (államha­tárokon) és időn (államformákon) felülemelke­dő, élő és életképes jogi hagyaték. Ezt figyelem­be véve érthető, hogy az új alaptörvény szerint „HAZÁNK neve Magyarország” (A cikk). Az Alapvetés ily módon csak rögzíti a köztársasági berendezkedés tényét (B/2. cikk), de nem az aktuális államforma abszolutizálásával kezdő­dik, ezért valóban alkalmas történelmi távlatok érzékeltetésére. Az Alapvetés fontos gondolata, hogy „Magyar­­ország védi a magyar jelnyelvet mint a magyar kul­túra részét. ” (H/3. cikk.) Ezután kerül sor a címer és a zászló pontos leírására (1/1-2. cikk). Ebből az következik, hogy a magyar jelnyelv részeként az államszimbolika is alkotmányos védelmet él­vez, ám e védelem mibenlétéről nem olvashatni. Emellé némi hiányérzet támad, hiszen a magyar jelnyelv védendő részeként nincs megnevezve a csodaszarvas, a magyarság etnikus eredetmítoszá­nak főszereplője, valamint nincs megnevezve a turul, az államalapító dinasztia eredeti jelképe. Az Alaptörvény mindazonáltal a történelmi folytonosság helyreállítására törekszik, levet­ve magáról a hagyományellenes erők és eszmék politikai koloncát, elutasítva a magyar törté­neti alkotmány idegen megszállások miatt be­következett felfüggesztését. Külön figyelemre méltó, hogy mind a két szélsőségtől elhatáro­lódik. És mivel a baloldali szélsőség egyik ter­méke volt a mind ez idáig hatályos „alkot­mány”, ezért következetesen jártak el az Alap­törvény létrehozói, amikor kinyilvánították: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista al­kotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét. ” Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy a 2012-vel hatályba lépett Alaptörvény még sok gondola­tot éleszt, sok vitát gerjeszt Magyarországon, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban egyaránt, mind jogtudósok, mind laikusok körében. Egy azonban bizonyos: már bőven ideje volt annak, hogy a régi rossz alkotmány foltozgatását egy új alaptörvény kimunkálása váltsa fel. A hazai politikát minősíti az a körülmény, hogy az 1990- es rendszerváltás után csak bő két évtizeddel került erre sor. Ám jobb későn, mint soha. Ki­váltképp akkor, ha a törvényhozók nem kisebb igénnyel léptek fel, mint hogy:Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. ” Úgy legyen. A szerző az MTA Szegedi Tudományegyetem Ma­gyar Medievisztikai Kutatócsoport főmunkatársa. „Mobil" utcaseprő a „ Tiltott Város“ falánál 3 Lengyel-magyar viszony az Európai Unió és az EU-elnökség tükrében (Munkatársunktól) Bizonyára nem volt vé­letlen, hanem tudatos döntés eredménye, hogy 2011-ben a féléves európai uniós elnökséget előbb Magyarország, majd Lengyelország töl­tötte be. Akik erről határoztak, tudtak a két nép évezredes történelmi barátságáról, egymás iránti rokonszenvéről, ismerték a rendszervál­tozásban és az euro-atlanti integrációban szer­zett érdemeiket. Ez a választás alighanem a két nagy múltú közép-európai nemzetnek szóló gesztus volt. Az EU-elnökség esélyt nyújtott a két ország számára, hogy megerősítsék, új tartalommal töltsék meg - az elmúlt húsz évben némileg ki­üresedett - történelmi barátságukat. Hozzájá­rult ehhez az a szerencsés egybeesés is, hogy egymást követte két nagy zeneszerző, zongora­­művész és jóbarát, a lengyel Chopin és a ma­gyar Liszt születésének 200. évfordulója és az ehhez kapcsolódó két emlékév. Magyarország és Lengyelország rendszervál­tás utáni története - bizonyos fáziseltolódással - meglepő hasonlóságokat mutat. A „varsói gyors” rendszerint befutott Budapestre, a jobb- és baloldali kormányváltások némi késéssel Magyarországon is bekövetkeztek. A fáziselto­lódás miatt azonban többnyire úgy alakult, hogy amikor az egyik országban jobboldali, a másik­ban éppen baloldali kormány volt hatalmon. Ez a tény a kétoldalú kapcsolatokra nézve hátrá­nyos volt, mert az adott kormányzó erő nem a másik ország kormányával, hanem annak ellen­felével ápolt szoros kapcsolatokat. Lengyelországban 2005-ben négyéves, súlyos korrupciós botrányokkal és kudarcos gazdaság­­politikával terhelt kormányzás után a posztkom­munista baloldal történelmi vereséget szenve­dett, és két rendszerváltó, Szolidaritás-gyökerű párt, a liberális, pragmatikus Polgári Platform és a konzervatív nemzeti Jog és Igazságosság került többségbe a szejmben. A két jobbközép formáció, melytől a választók együttműködést vártak volna, hamarosan összeveszett, dühödt ellenféllé vált. A Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság kétéves kormányzás után a 2007-es előre hozott választásokon alulmaradt a Donald Tusk jelenlegi miniszterelnök vezette Polgári Platformmal szemben, amely a 2011. októberi választásokon újabb négyéves mandá­tumot szerzett. A Polgári Platform a Fidesz partnere, mind­ketten az Európai Néppárthoz tartoznak. Kaczynski pártja viszont az Európai Konzerva­tívok és Reformerek frakciójában foglal helyet. A Fidesz 2010-es választási győzelme után adot­tak voltak a feltételek a magyar-lengyel kapcso­latok felélénkítésére és egy, ezen a szövetségen alapuló újfajta közép-európai együttműködés kiépítésére, amelyhez Orbán Viktor nagy remé­nyeket fűzött. Azóta világossá vált, hogy a len­gyel kormány nem tekinti prioritásnak a közép­európai együttműködés erősítését - habár a vi­segrádi együttműködésben továbbra is részt vesz -, hanem az európai nagyok, főként Németor­szág és Franciaország irányában tájékozódik. Úgy véli, Spanyolországhoz mérhető regionális középhatalomként kijár neki, hogy az „európai első ligában” játsszon. Ezért figyelmen kívül hagyja a magyar részről érkező egyértelmű jel­zéseket, bár továbbra is udvariasan és előzéke­nyen bánik a régi baráttal. Orbán megválasztá­sa után, 2010 májusában legelőször Varsóba lá­togatott el, és 2011-ben is háromszor járt hiva­talosan Lengyelországban. Schmitt Pál köztár­sasági elnök tavaly kétszer látogatott el Lengye­lországba. Budapesten és vidéken egymást ér­ték a lengyel tematikájú rendezvények, a Ma­gyar Nemzeti Múzeumban kiállítás nyílt az ezer­éves magyar-lengyel kapcsolatokról, a Terror Házában pedig a kiváló magyarbarát lengyel történésznek, magas rangú kormányzati tisztség­­viselőnek, a 2010. áprilisi szmolenszki légi ka­tasztrófa áldozatául esett Andrzej Przewoznik­­nak szenteltek emlékkiállítást. A kétoldalú és általában a közép-európai együttműködésre a Jog és Igazságosság fogéko­nyabb. Jaroslaw Kaczynski többször kifejezést adott az Orbán politikája iránti csodálatának. Pártja októberi választási veresége után pedig azt a nagy visszhangot kiváltó kijelentést tette, hogy „lesz még Budapest Varsóban”, amivel a Fidesz hosszú ellenzéki lét után elért kétharma­dos győzelme lengyelországi megismétlésének lehetőségére célzott. Tuskot és pártját Kaczynski az európai nagyok előtti hajbókolással és az Oroszországgal szem­beni engedékenységgel vádolja. Példának állítja vele szemben a magyar miniszterelnöknek a nem­zeti érdekeket védelmező politikáját. Nyomaté­kosan elítélte az Orbán-kormány ellen folyó vi­lágméretű hecckampányt, és a szejmben határo­zatot terjesztett elő a magyar kormány támoga­tására, bár azt a többség leszavazta. Az Orbán melletti kiállására utasította pártja képviselőit a magyar kormány politikájáról az Európai Parla­mentben rendezett január 18-i vitanapon. Tusk is bírálta az Orbán-kormány elleni „túl­zott politikai reakciókat”, és politikai támoga­tásáról biztosította Magyarországot, de Kaczynskinál később és óvatosabban, tartózkod­va attól, hogy állást foglaljon az Európai Bizott­ság és a magyar kormány között zajló jogvitában. A lengyel kormánypárt azt sugallja, hogy ő a modern, nyugati, liberális értékek hordozója szemben a maradi, nacionalista nemzeti jobb­oldallal. Kaczynski viszont az ország szuvereni­tásának feladásával, nyakló nélküli privatizáci­óval, az uniós túlzások kritikátlan átvételével vádolja Tusk pártját. A lengyel média nagyob­bik része Kaczynski kíméletlen bírálója, így az Orbán-kormány is megkapja a magáét tőle, már csak azért is, mert az ellenzéki vezető gyakran hivatkozik rá. A lengyelek többsége nem hallgatott Kaczynski hazafias retorikájára, és a Tusk-kor­­mány nyilvánvaló hibái, be nem váltott ígéretei ellenére - a rendszerváltás óta első ízben­­ má­sodik kormányzati időszakra is felhatalmazta a Polgári Platformot. Ma Lengyelország az unió kedvence a térségben, amelyet példaként állít más új EU-tagországok elé. De hogyan történhetett az, hogy az EU-val szemben egy évtizede még meglehetősen szkep­tikus lengyelek ma az uniós tagsággal leginkább elégedett európai népek közé tartoznak, holott 2004-ben még komolyan lehetett attól tartani, hogy a csatlakozásról rendezett népszavazáson elutasítják a belépést? Eközben az első Orbán­kormány idején még széles körben „éltanu­lónak” tekintett Magyarország ma fekete bárány az unióban. Kétségtelen, hogy a lengyel politika többet ért el a csatlakozási tárgyalásokon, és jobb feltéte­leket csikart ki az ország számára, mint a ma­gyar - bár ez a két ország eltérő súlyának és az EU kelet-európaiakat megosztó szalámi­taktikájának is köszönhető­­, de az is tény, hogy a lengyelek jobban ki tudták használni az uniós tagság nyújtotta előnyöket. Kezdeményezőképességük, mobilitásuk, élet­erejük, optimizmusuk bizonyosan sokban hoz­zájárult ehhez. Lengyelországban teljesen isme­retlen az a „panaszkodási kultúra”, amely Ma­gyarországra sajnálatosan annyira jellemző. A 2004-es uniós belépés óta kétmillió lengyel élt a szabad külföldi munkavállalás jogával, és az általuk hazautalt pénz nem elhanyagolható hasznot hajtott a lengyel gazdaságnak. Arról nem beszélve, hogy a hazai munkanélküliséget is csökkentette. A lengyel mezőgazdaság is job­ban profitált az uniós pénzekből, a magyar élel­miszerboltokban manapság számos lengyel élel­miszer kínálja magát, miközben Lengyelország­ban alig találkozhatni magyar termékekkel. „Polak potrasi” - tartja egy ismert lengyel mon­dás. Vagyis a lengyel ember megtalálja a megol­dást, a kiutat minden nehéz helyzetből. A nyolc­vanas évek Lengyelországának reménytelenségé­ben batyuval a hátán utazgatva seftelt Európában, a rendszerváltás utáni megrázkódtatások idején pedig, ha más lehetőség nem volt, az erdőben sze­dett gombát árusította az útszélen. Hogy a mai lengyel politika mennyiben iga­zolódik be, beengedik-e az országot az EU bel­ső köreibe, képes lesz-e boldogulni önmagában, közép-európai együttműködés nélkül, azt a kö­vetkező évek fogják megmutatni. Magyarország és Lengyelország rendszervál­tás utáni kapcsolataira egyaránt jellemző az együttműködés és a vetélkedés, melyek közül hol az előbbi, hol az utóbbi került előtérbe. Magyarországon sokan továbbra is bíznak ab­ban, hogy idővel a politikai kapcsolatok is fel­zárkóznak a kiváló civil kapcsolatok mellé.

Next