Bécsi Napló, 2012 (33. évfolyam, 1-6. szám)
2012-01-01 / 1. szám
2012. január-február BÉCSI NAPLÓ Szabados György Magyarország alaptörvényéről egy középkortörténész szemével 2012. január 1-jén lépett hatályba Magyarország új alaptörvénye. E mondat egy rövid újsághír lehet a belpolitikai rovatban, ehhez képest elég élénk visszhangot váltott ki a nemzetközi közéletben: támadó és támogató vélemények egyaránt születtek róla. Tekintettel arra, hogy a magyar állam és a magyar nemzet határai lassan 92 éve messze esnek egymástól, természetes, hogy alaptörvényünk közép-európai horderejű kérdés. Ám a visszhangok ennél messzebbről is érkeznek. A Brüsszel és Washington felől jövő bírálatok áradatában jólesik, ha egy szintén távoli vélemény elismeréssel szól az alaptörvényről. Sőt a Scotland On Sunday január 15-i kommentárja a Magyarországot ért kritikákra is reflektál. „A huszonegyedik század erkölcsi sivatagában ijesztő lehet szembesülni a tradicionális értékek, a hazafiság és a szabadság ilyen drágakövével”- írja a skót konzervatív lap, majd azt ajánlja Brüsszel és az Egyesült Államok döntéshozóinak, hogy tanulmányozzák egy kicsit Magyarország történelmét, mielőtt meddő vitákba bonyolódnának. Jelen sorok írója, aki hivatásszerűen kutatja Magyarország régmúltját, mélyen egyetért a skót publicista javaslatával, ám nem politikai állásfoglalást kíván közölni az alaptörvényről, hanem annak egy-egy gondolatát kívánja a történelmi hagyomány távlataiból tekinteni. A Himnusz kezdősorát követi a Nemzeti Hitvallás. „MI, A MAGYAR NEMZET TAGJAI, az új évezred kezdetén, felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat: Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette. ” A bevezető gondolatokból kiviláglik a kétféle közösségszervező erő, az állam és a nemzet fogalmának elkülönítése. Erre nemcsak a külföld számára, hanem itthon is szükség van. Az állam és a nép (majd nemzet), vagyis a politikai akarat és az eredet- illetve sorsközösség által meghatározott csoporttudat egymáshoz való viszonyát lépten-nyomon újra kell értelmezni a történelemben haladva. Eleve nincs mindenkor és mindenhol használható képlet arra, hogy állam szervező népéből nemzetet, vagy a nemzet alkot államot. A köztudatban nincs benne, de a középkorkutatás több jeles hazai képviselője rámutatott arra, hogy a magyar államiság nem Szent István keresztény monarchiájával, hanem Álmos fejedelemmé választásával vette kezdetét. Álmos, István király szépapja még a kelet-európai sztyeppén hozta létre a maga államát a 9. század közepén, amely aztán a Kárpát-medencébe költözve még egy évszázadig képviselte az európai államfejlődés „nem-római” alternatíváját. Szent István ennélfogva nem egy államtalan állapotból teremtett államot, hanem őseinek pogány sztyeppei hagyatékát váltotta fel egy keresztény, római jellegű szervezettel: nem államalapító, hanem állam-újraalapító volt. Ez kimondatlanul benne foglaltatik a Nemzeti Hitvallás fent idézett szövegében; az más kérdés, hogy a mai magyar államjelenségek (írott törvénykezés, területi közigazgatás, adózás) Szent István kora óta jogfolytonosak történelmünkben. Igen ám, de milyen etnikai tartalom töltötte ki az állam változó kereteit? Kevéssé tudott, hogy nem minden magyar költözött a 9. század végén a Kárpát-medencébe. Julianus barát, amikor 1235 után megtalálta a Volga-menti Ómagyarországot, olyan magyar emberekről számolt be, akikkel gond nélkül megérttette magát, s akik emlékeztek nyugat felé vándorolt véreikre. Ezt a keleti magyar etnikai tömböt azonban a történelem vihara szétszórta, ezért vér szerinti leszármazottaik nem a magyarság történelmét gazdagítják. A magyar népnek így hát csak azon részéből alakult ki a magyar nemzet a politikai öntudatra ébredés révén, amely a Kárpát-medencében telepedett meg. Hogy mikor kezdődött e folyamat, azt nem tudni, de Kézai Simon 1285 előtt bevégzett történeti művében már jelen van a magyar nemzeteszme. Újkori történelmünk során a magyar állam keretei kétszer omlottak össze: egyszer Mohácsnál, egyszer Trianonban. Azon szerencsésebb nemzetek, amelyek nem élték meg ezt a traumát, nem nagyon tudnak mit kezdeni a határokon kívül rekedt nemzetrészek iránti érdeklődéssel. Pedig a beleérző képesség - ami történelmi tájékozódással valóban erősíthető - azért is lenne hasznos a világpolitika színterén, mert nincsen mindenre érvényes modell, egyedi jelenségek változatos sora él együtt e bolygón, ezért kell minden nemzetnek a saját sorskérdéseire keresni a választ. A jelenlegi magyar esetben reális megoldás a - sokak által alaptalanul támadott - kettős állampolgárság széles körben elfogadott joggyakorlata. Az alaptörvény erről nem rendelkezik, hanem szimbolikus megfogalmazásokkal él. A fentebb idézetten kívül ide tartozik ez is: „ Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét. ” A magyar Szent Korona-eszme majdnem ezer éve kimutatható szellemi hagyatékunk, ennek értelmében a Szent Korona államszimbolizáló jelentése állandó, az általa szimbolizált állam az, ami változott. Ezért egyszerre tradicionális és progresszív, mert a király, majd a nemesség után 1848-ra a nemzet is beleértődött a Szent Korona fogalmi körébe, így az tovább tágult az „állami” felől a „nemzeti” irányába. A Szent Korona-eszme tehát téren (államhatárokon) és időn (államformákon) felülemelkedő, élő és életképes jogi hagyaték. Ezt figyelembe véve érthető, hogy az új alaptörvény szerint „HAZÁNK neve Magyarország” (A cikk). Az Alapvetés ily módon csak rögzíti a köztársasági berendezkedés tényét (B/2. cikk), de nem az aktuális államforma abszolutizálásával kezdődik, ezért valóban alkalmas történelmi távlatok érzékeltetésére. Az Alapvetés fontos gondolata, hogy „Magyarország védi a magyar jelnyelvet mint a magyar kultúra részét. ” (H/3. cikk.) Ezután kerül sor a címer és a zászló pontos leírására (1/1-2. cikk). Ebből az következik, hogy a magyar jelnyelv részeként az államszimbolika is alkotmányos védelmet élvez, ám e védelem mibenlétéről nem olvashatni. Emellé némi hiányérzet támad, hiszen a magyar jelnyelv védendő részeként nincs megnevezve a csodaszarvas, a magyarság etnikus eredetmítoszának főszereplője, valamint nincs megnevezve a turul, az államalapító dinasztia eredeti jelképe. Az Alaptörvény mindazonáltal a történelmi folytonosság helyreállítására törekszik, levetve magáról a hagyományellenes erők és eszmék politikai koloncát, elutasítva a magyar történeti alkotmány idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Külön figyelemre méltó, hogy mind a két szélsőségtől elhatárolódik. És mivel a baloldali szélsőség egyik terméke volt a mind ez idáig hatályos „alkotmány”, ezért következetesen jártak el az Alaptörvény létrehozói, amikor kinyilvánították: „Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét. ” Nem kell jóstehetség ahhoz, hogy a 2012-vel hatályba lépett Alaptörvény még sok gondolatot éleszt, sok vitát gerjeszt Magyarországon, a Kárpát-medencében és a nagyvilágban egyaránt, mind jogtudósok, mind laikusok körében. Egy azonban bizonyos: már bőven ideje volt annak, hogy a régi rossz alkotmány foltozgatását egy új alaptörvény kimunkálása váltsa fel. A hazai politikát minősíti az a körülmény, hogy az 1990- es rendszerváltás után csak bő két évtizeddel került erre sor. Ám jobb későn, mint soha. Kiváltképp akkor, ha a törvényhozók nem kisebb igénnyel léptek fel, mint hogy:Alaptörvényünk jogrendünk alapja: szerződés a múlt, a jelen és a jövő magyarjai között. ” Úgy legyen. A szerző az MTA Szegedi Tudományegyetem Magyar Medievisztikai Kutatócsoport főmunkatársa. „Mobil" utcaseprő a „ Tiltott Város“ falánál 3 Lengyel-magyar viszony az Európai Unió és az EU-elnökség tükrében (Munkatársunktól) Bizonyára nem volt véletlen, hanem tudatos döntés eredménye, hogy 2011-ben a féléves európai uniós elnökséget előbb Magyarország, majd Lengyelország töltötte be. Akik erről határoztak, tudtak a két nép évezredes történelmi barátságáról, egymás iránti rokonszenvéről, ismerték a rendszerváltozásban és az euro-atlanti integrációban szerzett érdemeiket. Ez a választás alighanem a két nagy múltú közép-európai nemzetnek szóló gesztus volt. Az EU-elnökség esélyt nyújtott a két ország számára, hogy megerősítsék, új tartalommal töltsék meg - az elmúlt húsz évben némileg kiüresedett - történelmi barátságukat. Hozzájárult ehhez az a szerencsés egybeesés is, hogy egymást követte két nagy zeneszerző, zongoraművész és jóbarát, a lengyel Chopin és a magyar Liszt születésének 200. évfordulója és az ehhez kapcsolódó két emlékév. Magyarország és Lengyelország rendszerváltás utáni története - bizonyos fáziseltolódással - meglepő hasonlóságokat mutat. A „varsói gyors” rendszerint befutott Budapestre, a jobb- és baloldali kormányváltások némi késéssel Magyarországon is bekövetkeztek. A fáziseltolódás miatt azonban többnyire úgy alakult, hogy amikor az egyik országban jobboldali, a másikban éppen baloldali kormány volt hatalmon. Ez a tény a kétoldalú kapcsolatokra nézve hátrányos volt, mert az adott kormányzó erő nem a másik ország kormányával, hanem annak ellenfelével ápolt szoros kapcsolatokat. Lengyelországban 2005-ben négyéves, súlyos korrupciós botrányokkal és kudarcos gazdaságpolitikával terhelt kormányzás után a posztkommunista baloldal történelmi vereséget szenvedett, és két rendszerváltó, Szolidaritás-gyökerű párt, a liberális, pragmatikus Polgári Platform és a konzervatív nemzeti Jog és Igazságosság került többségbe a szejmben. A két jobbközép formáció, melytől a választók együttműködést vártak volna, hamarosan összeveszett, dühödt ellenféllé vált. A Jaroslaw Kaczynski vezette Jog és Igazságosság kétéves kormányzás után a 2007-es előre hozott választásokon alulmaradt a Donald Tusk jelenlegi miniszterelnök vezette Polgári Platformmal szemben, amely a 2011. októberi választásokon újabb négyéves mandátumot szerzett. A Polgári Platform a Fidesz partnere, mindketten az Európai Néppárthoz tartoznak. Kaczynski pártja viszont az Európai Konzervatívok és Reformerek frakciójában foglal helyet. A Fidesz 2010-es választási győzelme után adottak voltak a feltételek a magyar-lengyel kapcsolatok felélénkítésére és egy, ezen a szövetségen alapuló újfajta közép-európai együttműködés kiépítésére, amelyhez Orbán Viktor nagy reményeket fűzött. Azóta világossá vált, hogy a lengyel kormány nem tekinti prioritásnak a középeurópai együttműködés erősítését - habár a visegrádi együttműködésben továbbra is részt vesz -, hanem az európai nagyok, főként Németország és Franciaország irányában tájékozódik. Úgy véli, Spanyolországhoz mérhető regionális középhatalomként kijár neki, hogy az „európai első ligában” játsszon. Ezért figyelmen kívül hagyja a magyar részről érkező egyértelmű jelzéseket, bár továbbra is udvariasan és előzékenyen bánik a régi baráttal. Orbán megválasztása után, 2010 májusában legelőször Varsóba látogatott el, és 2011-ben is háromszor járt hivatalosan Lengyelországban. Schmitt Pál köztársasági elnök tavaly kétszer látogatott el Lengyelországba. Budapesten és vidéken egymást érték a lengyel tematikájú rendezvények, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítás nyílt az ezeréves magyar-lengyel kapcsolatokról, a Terror Házában pedig a kiváló magyarbarát lengyel történésznek, magas rangú kormányzati tisztségviselőnek, a 2010. áprilisi szmolenszki légi katasztrófa áldozatául esett Andrzej Przewozniknak szenteltek emlékkiállítást. A kétoldalú és általában a közép-európai együttműködésre a Jog és Igazságosság fogékonyabb. Jaroslaw Kaczynski többször kifejezést adott az Orbán politikája iránti csodálatának. Pártja októberi választási veresége után pedig azt a nagy visszhangot kiváltó kijelentést tette, hogy „lesz még Budapest Varsóban”, amivel a Fidesz hosszú ellenzéki lét után elért kétharmados győzelme lengyelországi megismétlésének lehetőségére célzott. Tuskot és pártját Kaczynski az európai nagyok előtti hajbókolással és az Oroszországgal szembeni engedékenységgel vádolja. Példának állítja vele szemben a magyar miniszterelnöknek a nemzeti érdekeket védelmező politikáját. Nyomatékosan elítélte az Orbán-kormány ellen folyó világméretű hecckampányt, és a szejmben határozatot terjesztett elő a magyar kormány támogatására, bár azt a többség leszavazta. Az Orbán melletti kiállására utasította pártja képviselőit a magyar kormány politikájáról az Európai Parlamentben rendezett január 18-i vitanapon. Tusk is bírálta az Orbán-kormány elleni „túlzott politikai reakciókat”, és politikai támogatásáról biztosította Magyarországot, de Kaczynskinál később és óvatosabban, tartózkodva attól, hogy állást foglaljon az Európai Bizottság és a magyar kormány között zajló jogvitában. A lengyel kormánypárt azt sugallja, hogy ő a modern, nyugati, liberális értékek hordozója szemben a maradi, nacionalista nemzeti jobboldallal. Kaczynski viszont az ország szuverenitásának feladásával, nyakló nélküli privatizációval, az uniós túlzások kritikátlan átvételével vádolja Tusk pártját. A lengyel média nagyobbik része Kaczynski kíméletlen bírálója, így az Orbán-kormány is megkapja a magáét tőle, már csak azért is, mert az ellenzéki vezető gyakran hivatkozik rá. A lengyelek többsége nem hallgatott Kaczynski hazafias retorikájára, és a Tusk-kormány nyilvánvaló hibái, be nem váltott ígéretei ellenére - a rendszerváltás óta első ízben második kormányzati időszakra is felhatalmazta a Polgári Platformot. Ma Lengyelország az unió kedvence a térségben, amelyet példaként állít más új EU-tagországok elé. De hogyan történhetett az, hogy az EU-val szemben egy évtizede még meglehetősen szkeptikus lengyelek ma az uniós tagsággal leginkább elégedett európai népek közé tartoznak, holott 2004-ben még komolyan lehetett attól tartani, hogy a csatlakozásról rendezett népszavazáson elutasítják a belépést? Eközben az első Orbánkormány idején még széles körben „éltanulónak” tekintett Magyarország ma fekete bárány az unióban. Kétségtelen, hogy a lengyel politika többet ért el a csatlakozási tárgyalásokon, és jobb feltételeket csikart ki az ország számára, mint a magyar - bár ez a két ország eltérő súlyának és az EU kelet-európaiakat megosztó szalámitaktikájának is köszönhető, de az is tény, hogy a lengyelek jobban ki tudták használni az uniós tagság nyújtotta előnyöket. Kezdeményezőképességük, mobilitásuk, életerejük, optimizmusuk bizonyosan sokban hozzájárult ehhez. Lengyelországban teljesen ismeretlen az a „panaszkodási kultúra”, amely Magyarországra sajnálatosan annyira jellemző. A 2004-es uniós belépés óta kétmillió lengyel élt a szabad külföldi munkavállalás jogával, és az általuk hazautalt pénz nem elhanyagolható hasznot hajtott a lengyel gazdaságnak. Arról nem beszélve, hogy a hazai munkanélküliséget is csökkentette. A lengyel mezőgazdaság is jobban profitált az uniós pénzekből, a magyar élelmiszerboltokban manapság számos lengyel élelmiszer kínálja magát, miközben Lengyelországban alig találkozhatni magyar termékekkel. „Polak potrasi” - tartja egy ismert lengyel mondás. Vagyis a lengyel ember megtalálja a megoldást, a kiutat minden nehéz helyzetből. A nyolcvanas évek Lengyelországának reménytelenségében batyuval a hátán utazgatva seftelt Európában, a rendszerváltás utáni megrázkódtatások idején pedig, ha más lehetőség nem volt, az erdőben szedett gombát árusította az útszélen. Hogy a mai lengyel politika mennyiben igazolódik be, beengedik-e az országot az EU belső köreibe, képes lesz-e boldogulni önmagában, közép-európai együttműködés nélkül, azt a következő évek fogják megmutatni. Magyarország és Lengyelország rendszerváltás utáni kapcsolataira egyaránt jellemző az együttműködés és a vetélkedés, melyek közül hol az előbbi, hol az utóbbi került előtérbe. Magyarországon sokan továbbra is bíznak abban, hogy idővel a politikai kapcsolatok is felzárkóznak a kiváló civil kapcsolatok mellé.