Bécsi Napló, 2018 (39. évfolyam, 1-6. szám)
2018-01-01 / 1. szám
2018. január-február BÉCSI NAPLÓ NEMZETI INTEGRÁCIÓ - NEMZETI IRODALOM Irodalmunk hosszú évszázadok óta szolgálja a magyarságot, hogy ebben a tekintetben a legfontosabb közösségi intézmények közé tartozik. Különösen nehéz történelmi időkben van ez így, midőn a közhatalmi intézmények, a politikai rendszer nem képesek őszintén és hatékonyan vállalni ezt a közösségi küldetést és szolgálatot. Ha visszatekintek a mohácsi vész után következő évszázadokon, talán nem rugaszkodom el nagyon a valóságtól, ha azt állítom, hogy a nemzeti irodalom általában hatékonyabban és nagyobb meggyőző erővel vállalta ezt a szolgálatot, mint a politikai élet, amely nem egyszer hagyta figyelmen kívül a valóságos nemzeti érdekeket, a magyar nép megmaradásának és fejlődésének elsőrendű érdekét. Ezek az érdekek a jelenbenigazából az utolsó száz esztendőben, tehát a trianoni országvesztés időszaka óta a nemzeti integráció fontosságát mutatják és ennek az integrációnak a szolgálatát követelik. Történelmi és regionális paradoxonról beszélek, ennek kártékony hatását tapasztalom. Arra gondolok ugyanis, hogy a mögöttünk és előttünk álló évtizedekben a magyarságnak talán a legnagyobb feladata a nemzeti integrációban van, a körülötte lévő világ pedig állandó, folyamatos és rendkívül veszélyes dezintegrációnak a folyamatát rajzolja meg. A nemzeti integrációnak két fogalomköre lehet: egy belső és egy külső, tehát egy olyan, amely Magyarországon belül a magyar politikai és szellemi életnek az integrációját kívánja, s egy külső, olyan integrációs folyamat, amely a Trianon után szétszakított magyar nemzetrészeknek a lelki, szellemi, kulturális és ha lehet, még ennél nagyobb körű integrációját valósítja meg. A belső integrációnak az igénye rendre mindig megjelent a magyar történelemben, voltaképpen az elmúlt közel két évszázadban hangsúlyos módon két alkalommal is, mind a kétszer oly módon, hogy mintegy előkészítette a magyar fejlődést, előkészítette azt, hogy Magyarország valójában megtalálja a helyét az európai népek közösségében, és visszataláljon az európai útra, amelyet Szent István nyitott meg előtte a történelemben, és amelyről általában keletről érkező hatások és támadások letérítették. Ennek a nemzeti integrációnak a gondolata, a kívánsága, a stratégiája fejeződött ki az első nagy magyar liberális nemzedéknek, a reformkori nemzedéknek a gondolkodásában és a politikájában, amikor Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kemény Zsigmond, Eötvös József, Wesselényi Miklós és Deák Ferenc rendre arra törekedtek, hogy a jogmegosztásnak az elve következtében az egész magyarságot közös keretbe integrálják és felszámolják azokat az előjogokat, amelyeket a rendi társadalom áthagyományozott, vagyis éppen a jogoknak és a politikai lehetőségeknek a minél szélesebb körben való megosztásával az egész nemzetet közös történelmi vállalkozás, a modern Magyarország és a magyar függetlenség felépítése mögé állítsák. Ennek az integrációs folyamatnak voltak kudarcai, hiszen az 1848-as forradalom és az 1848/49-es szabadságharc veresége kétségtelenül nagy kudarcot, nagy csapást jelentett a nemzeti integráció tizenkilencedik századi folyamatában. Azonban a magyarság ezeket a kudarcokat ki tudta heverni, jóvá tudta tenni, hiszen mindaz, ami a múlt század végén a magyar polgárosodásban, gazdasági, kulturális és politikai építésben végbement, a negyvennyolcas hagyományokból táplálkozott és negyvennyolc, negyvenkilenc törekvései - ha persze töredékesen vagy részlegesen is, de - lényegüket tekintve megvalósultak abban a fejlődésben, amelyet a tizenkilencedik századvégi Magyarország mutatott, megvalósultak abban az európai integrációban, ahová ez a Magyarország elérkezett. Ennek az integrációs folyamatnak a második nagy korszaka volt az, amely a huszadik század elején kezdődött, részben a politikai elméletek világában, például Jászi Oszkárék, a polgári radikálisok mozgalma körül, és még inkább az irodalomban Ady Endrének, Babits Mihálynak, Móricz Zsigmondnak a gondolkodásában és tevékenységében. Voltaképpen ez is sikeres integrációs folyamatot indított el, és ez is azokat a gondolatokat vitte tovább, illetve azoknak a gondolatoknak a nyomán kívánt új, modern, huszadik századi Magyarországot létrehozni, amelyeket a múlt század első nagy nemzeti integrációs vállalkozása, a magyar polgárosodásnak az első nagy hullámzása megindított. Ez az Adyék, Babitsék, Móriczék, Jásziék által kezdeményezett integráció azonban nem járhatott sikerrel. Hiszen Magyarország belesodródott az első világháborúba, és az első világháború végén ott volt Trianon, amely egy egészen más Magyarországot rajzolt meg, mint amilyen az a Magyarország lett volna, amelyet ez a huszadik századi nemzeti integrációs gondolat, a „második magyar reformkor” megjelölt az ország számára. Trianon nagyon sok mindent tönkre tett, tehát nem jöhetett létre, nem alakulhatott ki az az országkép, nem válhatott valósággá az a nagyszabású vízió, amelyet a második reformkor bölcselői, államfilozófusai és persze költői a magyarság számára megálmodtak. Jó évtizeddel az ezredforduló után, egy korszaknak a végén és talán egy új korszaknak a kezdetén, megint nemzeti integrációs folyamat eltervezésének a feladata áll előttünk. Ennek a nemzeti integrációs folyamatnak azonban megint csak az a két fő motorja lehet, amely akár a tizenkilencedik században az első, akár a huszadik század elején a második reformkorszakban megindította a magyar nemzeti integrációnak és európai felzárkózásnak, polgárosodásnak és fejlődésnek a folyamatát. A tizenkilencedik században ezt a két követelményt éppen Eötvösék, Kemény Zsigmondék, Deák Ferencék úgy jelölték meg, hogy „haza és haladás”, és ez a két gondolat jelent meg és forrt össze, vált egységessé később Adynak, Babitsnak, Móricznak a gondolatvilágában is. Ez a modernizáció azonban csak az egyik fele annak a folyamatnak vagy célnak, amely ma, az ezredforduló után előttünk áll. A másik, amit Eötvösék a haza jelszavával jelöltek meg, nemzeti identitásunk helyreállítása. A kilencvenes évek elején lezárult ötven éves korszak nemcsak a modernizációt vetette vissza és a magyar modernizációs törekvéseket korlátozta, belekényszerítve az országot egy teljesen korszerűtlen és eleve csőddel fenyegető gazdasági és politikai szerkezetnek, a kommunista pártállam keretébe, hanem nemzeti identitásunkat is megtörte. Ebben az identitásban olyan veszélyes sebeket és sérüléseket okozott, melyek kiheverése még további hosszú korszakot fog igénybe venni. A nemzeti identitást, a nemzeti tudatot helyre kellett állítani és hitelessé kellett tenni. A két követelmény azonban csak együtt lehetett (és maradhatott) érvényes, és csak együtt képviselhető. Modernizáció nélkül pusztán a nemzeti identitás helyreállítására irányuló törekvések Magyarországot megint leszakítanák Európától. A nemzeti identitás helyreállítása nélkül pusztán modernizációs törekvés pedig lehet, hogy gazdaságilag eredményeket hozna, azonban Magyarországot inkább egy kelet-ázsiai „kistigris” Dél-Korea vagy Tajvan állapotába kényszerítené, ahol a nagyobb gazdasági fejlődés esetleg nem jár együtt azokkal a kulturális, erkölcsi eredményekkel, amelyeket a nemzeti identitás helyreállításának el kell érnie. A két követelmény együttesen szolgálható, együttesen képviselhető, és a két követelmény együttese révén jöhet létre majd a nemzeti integráció sikeres folyamata. Ez a két követelmény természetesen azt is jelenti, hogy mind a két gondolati rendszerben meg kellene állapodni valamiféle minimumban. Sokat beszélnek ma Magyarországon az úgynevezett liberális minimumról, tehát azokról a voltaképpen a liberalizmusnak az eszmeköréből származó normáknak a kölcsönös elfogadásáról, amelyek egy Európához tartozó, európai rendben elhelyezkedő ország politikai kultúrája számára valóban nélkülözhetetlenek. Fel lehetne és fel kellene vetni a nemzeti minimumnak a kérdését is, tehát meg kellene fogalmazni, ki kellene alakítani és képviselni azokat az elemi követelményeket, amelyek a nemzeti kultúra, a nemzeti identitás, a nemzeti tudat körében érvényesíthetők, amelyeket érvényesíteni kell. A liberális minimum és a nemzeti minimum valamiféle konszenzusa teremtheti meg azt a készenléti állapotot, hozhatja létre azokat a feltételeket és lehetőségeket, amelyek mentén, amelyek körében a nemzeti integrációnak, a belső nemzeti integrációnak ez a folyamata megindulhat, hiszen ma még ezt a folyamatot fájdalmasan nélkülözzük a politikai életben, a politikai kultúrán belül. A nemzeti integrációnak a fogalomköréhez tartozik a külső nemzeti integráció is, tehát a Trianon után és a párizsi béke után újra szétszakított magyar nemzetrészek egymásra találása, kölcsönös kapcsolatainak minél nagyobb megerősítése. A nemzeti integrációnak ez a fajtája azt jelenti, hogy az anyaországnak rendkívül következetes munkával megtervezve, a hiteles és eredményes nemzeti stratégia kialakításával és ennek a nemzeti stratégiának a gyakorlati életben való módszeres és okos átültetésével kell ezt a magyar nemzeti integrációt szolgálnia, amely a Kárpád-medencére és a nyugati szétszórtságra egyaránt vonatkozik. Az olyan civil szerveződéseknek, mint például a minden esztendőben megrendezett Népfőiskolai Kollégium, éppen az volna az egyik lehetőségük és feladatuk, hogy kidolgozzák, felkutassák és érvényesítsék azokat az eszközöket, azokat a módszereket, amelyek ezt az egyetemes össznemzeti magyar integrációt létrehozhatják, vagy legalábbis a folyamatok megindítását elősegíthetik. A nemzeti integráció, a történelmi követelmények közé tartozik, a körülöttünk létező valóság világában viszont ezzel éppen ellentétes, a közép-európai régió dezintegrációjának a folyamata érzékelhető. Közép-Európa élete történelmileg is mindig integráció és dezintegráció, egymást váltó szakaszainak valamiféle hullámhegy-hullámvölgy folyamatának a mentén alakult. Valamikor a középkorban éppen a magyar hatalom, a magyar királyság (és emellett a cseh királyság és a lengyel királyság, tehát három hajdani közép-európai királyság, melyek ma a visegrádi négyek országai) volt az, amely a közép-európai régió integrációját elősegítette és megvalósította. Keletről érkező, elsősorban a török és a tatár támadások következtében ez az integráció megszakadt és újra csak a 18-19 században épült fel a Habsburg Birodalom keretei között, amely ugyanúgy a közép-európai integrációnak igen fontos és nagy hagyományokat képviselő intézménye volt, mint a középkori hármas királyság. Az első világháború után rendkívül zavart, szinte kaotikus integrációs és dezintegrációs folyamat indult be Közép-Európában. Az Osztrák-Magyar Monarchiát és a történelmi Magyarországot kis államokra osztották fel, amelyek azonban nem tudták integrálni a térséget. Az Osztrák-Magyar Monarchia helyén több osztrák-magyar monarchia és állam jött létre, hiszen az akkori Csehszlovák Köztársaságnak, az akkori Jugoszláviának, az akkori Romániának a nemzetiségi, etnikai összetétele semmivel sem volt homogénebb, mint az osztrák-magyar birodalomé. Tehát ez a fajta, az első világháború után kialakult integráció nem állta és nem is állhatta meg a helyét. Az első világháborút lezáró békeszerződések, közülük is első helyen a trianoni szerződés igen súlyos igazságtalanságokat, jogtalanságokat kényszerítettek rá a háborúban vesztes nemzetekre, a magyarság azóta is szenvedi ezeknek a következményeit. Egyfelől a kultúra az, amely elősegítheti ebből a veszedelmes történelmi szituációból a kitörés, a kitörés lehetőségének a megtalálását. Másfelől olyan hagyományos magyar józanság és okosság, amelyről Babits Mihály beszélt 1939-ben, amikor a Magyar jellemről című tanulmányát a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? című kötetben megjelentette. Babits szavait ajánlanám, ebben az írásában Babits a magyar okosság természetrajzáról beszélt. A magyar okosság mögött kultúra van, történelmi tapasztalat, józanság, mértéktartás, önmagunk ismerete, a stratégiánk megfogalmazása, kidolgozása, szorgalmas és módszeres végrehajtása. Szeretném, hogyha a magyar kulturális szervezetek égboltján mint vezérlő csillag, a Babits által megfogalmazott magyar okosság állna, és ez határozná meg tevékenységünket, erőfeszítéseinket, azt az utat, amelyet eddig jártunk, amelyet a jövőben is folytatni akarunk. Pomogáts Béla A magyar külpolitika kívánatos útja Folytatás az 1. oldalról legalább gondoljunk arra, hogy az említett keleti országoknak a gazdasági teljesítmény (Kína kivételével) elmarad az Egyesült Államok vagy Nyugat-Európa adataitól, a tudomány, az innováció terén pedig valóságos szakadékot látunk a Kelet és a Nyugat között. Noha felelős politikus még nem javasolta, hogy vessük el a nyugati orientációt, de a „Brüsszel” (vagyis az Európai Unió) elleni propaganda a közhangulatot rossz irányba viszi. Ráfér a módosítás, a javítás sok európai intézményre, dolgozzunk ezért, de amit az angolok megengedhettek maguknak (a kétséges következményekkel együtt), azzal mi biztosan saját vesztünkbe rohannánk. „Jó, hát legalább tartsunk ki önálló utunk mellett, vannak szövetségeseink. A Visegrádi Együttműködés soha nem volt ilyen szilárd, maholnap csatlakozik hozzá Ausztria, de három további szomszédunk is erre vágyik” - mondják kórusban, akik csak a közmédiából tájékozódnak. Nálam eltökéltebb híve aligha van „Visegrád”-nak, de Szlovákia világosan megmondta, hogy Brüsszel ellen nem lesz partner, és nincs olyan lengyel politikus, aki Oroszországra bízná országa energiaellátását és fegyverzetének a karbantartását. Az pedig rémálomnak is rossz, hogy ismét az egykori Vasfüggöny mentén szakadjon ketté Európa. „De Nyugat-Európa milliószámra akarja beengedni Ázsia és Afrika nyomorultjait és terroristáit”, hiszi el annyi honfitársunk, „mi azonban megvédjük magunkat és asszonyainkat.” Először is, már évtizedek óta sok millió arab, afrikai és ázsiai él Nyugat-Európában, többségük muzulmán. Sok gondot is okoznak, de munkájuk nélkül a gazdaság összeomlana. Különben sincs hová visszaküldeni őket, többségük már itt született. Az bizonyos, hogy sokban változtatni kell a velük szembeni politikán, meg kell találni a túlzott türelem és a türelmetlenség közötti optimális utat. Nem könnyítené a megoldást, ha évente százezres nagyságrendben fogadná be Európa a háborúk és a nyomor elől menekülő bevándorlókat. Közép-Európa új EU-tagállamai - nem kevés költséggel - távol tarthatják az új bevándorlókat déli határukon, de nem építhetnek sem kerítést, sem falat nyugati szomszédaik felé, kizárva Nyugat-Európa mohamedánjait, köztük akár potenciális terroristákat. Európa mindkét felének be kell látnia, hogy problémáit, közte a demográfiai apályt, a bevándorlást, terrorizmust és az iszlám fundamentalizmust (az utóbbit nevezte Antall József a XXI. század bolsevizmusának) csak közös gondolkodással és cselekvéssel oldhatja meg. Oroszország Európa súlyos problémája, vagy a problémák megoldása? Amíg fönnáll a NATO, addig tagállamai számára az orosz veszély katonai értelemben nem súlyos. Ingyen lakomát már Magyarország sem folytathat, növelni kell katonai kiadásainkat. Van is honnan elvonni a pénzt - biztosan nem az oktatástól és az egészségügytől, de a számtalan pazarló beruházástól. Szerintem ezek között van Paks 2 és a Belgrád-Budapest nagy sebességű vasút is. Ha Sztálin és utódai nem támadták meg a NATO-t, a sokkal racionálisabb és műveltebb Putyin biztosan nem fogja. Ez azonban aligha nyugtatja meg Georgiát (Grúziát) és Ukrajnát, de még a semleges Svéd- és Finnországot sem. Az Oroszország elleni szankciók mindkét oldalt sújtják. Nyelje le a Nyugat a békát, Ukrajna egyes területeinek elragadását? Én el tudok képzelni olyan megoldásokat, mint nemzetközileg ellenőrzött népszavazások, garantált és betartott nyelvi és kisebbségi jogok, kondominiumok, különleges státusú területek. A magyar-orosz viszonyban vissza kellene térni az 1990-es évekhez, amikor a viszony baráti, de semmiképp sem szervilis volt, a koszovói válság idején pedig tudtuk, hol a helyünk. Jó, ha akadálytalanul jön az orosz olaj és gáz, de az ár akkor lesz kedvező, ha jöhet az energia észak és dél felől is. Egyre nagyobb a kínálat, részben az olajpalának és az új tengerszint alatti lelőhelyeknek, és persze a cseppfolyósán szállítható gáznak köszönhetően. Az alternatív, megújuló energiaforrások jelentőségét pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni. A tág értelemben vett mintegy húsz közép-európai ország viszonya a történelemben még soha nem volt ennyire jó, békés. A két éve indult, de tavaly Trump elnök által is fölkarolt „Három tenger kezdeményezés” új távlatokat nyithat a gazdasági, az infrastrukturális együttműködésben - ha lesz politikai akarat a folytatására. De óriási hiba lenne azt hinni, hogy ez alternatívája az európai integrációnak. Nem, annak a kiteljesítője. Nem lehet azonban a szőnyeg alá söpörni Közép-Európa megoldatlan problémáját, a nemzeti kisebbségek ügyét. Bennünket, magyarokat leszámítva, sokan azt hiszik, hogy ezt az idő, az asszimiláció fogja megoldani. De látni - és láttatni - kell, hogy ez világprobléma. Most Mianmar/Burmában lángolt föl, tegnap Sri Lankában, öt ország között fölosztva élnek a kurdok, Afrikában minden államhatár törzseket vág ketté, de a meglévő államok soknemzetiségűek, többnyelvűek. Nyugat-Európa jól működő modelleket kínál a megoldásra, Dél-Tirol a legismertebb. Európa keleti felén a kommunizmus a problémát befagyasztotta és elmélyítette, de a lassan harminc éve helyreállt szabadság és a nominális demokrácia a türelem és az önkormányzatiság térnyerése helyett inkább a többség türelmetlenségének engedett szabad folyást. Itt van, ez maradt a magyar külpolitika legnagyobb feladata. Nem Európa megmentése a migrációtól, hanem a magyar kisebbségek jövőjének biztosítása. Fontosak a pénzügyi, gazdasági és kulturális támogatások, intézetek dolgozhatnak a nemzetstratégiákon, de barátok, szövetségesek nélkül megnyugtató, tartós eredményt nem várhatunk. A külpolitika nem fog nagy szerepet vinni a tavaszi választásokon, de az eredmény külpolitikai következményeit meg fogjuk érezni. Jeszenszky Géza 3