Béke és Szabadság, 1954. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)
1954-08-18 / 33. szám
Ma már kevesen tudják, hogy a régi Nemzeti Színház állt azon a helyen, ahol most azt az üzletházat bontják le, amely a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán csúfítja el fővárosunk legforgalmasabb részét. Ma minden arra járó örömmel látja e korcs épület eltüntetését — csak mi, öreg komédiások veszünk szomorú búcsút e tégláktól, mert hátha van köztük olyan is, amelyet Kán törné vagy Megyeri, vagy talán éppen az a szegény munkás cipelt az építkezéshez, aki pénz híjján keze munkájával járult e szent cél eléréséhez. Igen, ezen a helyen állt az az épület, amelyhez annyi verejték, annyi könny, vágy, szeretet s a tehetetlenség keserűsége tapadt. Szegénységünk sok-sok akadálya hátráltatta e színház megvalósítását vagy 25 éven át. Hogy nemzeti kultúránk szempontjából milyen fontos dátum 1837 augusztus 22-ike, a »Pesti Magyar Színház« megnyitásának a napja, annak legszebb bizonyítéka az a sok babér, amelyet a színháztörténelem helyezett azoknak a homlokára, akik működésükkel örök dicsőséget szereztek nevüknek. Mert ugyan ki tudná, hogy volt valamikor egy Grassalkovich Antal nevű herceg, ha faraktárát, amely a hatvani kapun túl, a mai Múzeum-körút és Rákóczi-út sarkán terült el, oda nem ajándékozza a színház céljaira? És melyikük ismerné Földváry Gábor alispánnal az élén annak a sok lelkes hazafinak a nevét, aki ingyen anyaggal, ingyen munkával, pénzzel, tollal vagy ékes szónoklattal nem teszi lehetővé, hogy a díszes német színház szerény árnyékában végre magyar költő szava szólaljon meg magyar művész ajkán? Sok sok éven át küzdöttek ezek a lelkes emberek, garast garasra halmozva, amíg az ország fővárosában mégis csak valóra vált az álom és tető alá került a szép nagy színház, íróknak és színészeknek gyönyörűségére, büszkeségére. És mégis megtörténhetett az a szégyen, hogy ezt a kulturális emléket rövidlátó, ostoba emberek hetven évvel később halálra ítéljék. Mégha hasznavehetetlen lett volna vagy tűzveszélyes — mint ahogy nem volt az —, akkor is állania kellene történelmi emlékképpen a hősi időknek, megőrizve Egressy, Lendvay, Megyeri, Szentpétery és Déryné lábanyomát. Állania kellene annak a színháznak, amelynek minden deszkája, minden téglája olyan légkört árasztott, amelyre szüksége volt a fiatal színésznek, hogy megtanulhassa tisztelni a helyet, ahonnan hirdeti az Igét. Ez lett volna zarándokhelye, mint arabnak Mekka. Siettek lebontani a jó színházat, hogy fölcseréljék a drámai előadások számára alkalmatlan Népszínházzal, ahol elsikkad a darab harmadrésze. És természetesen lebontották a színház négyemeletes bérházát is, ahol egykor Jászai Mari, Nagy Imre, meg Paulay Ede lakott. Ebben volt a Színészakadémia is, boldog és reményekkel teli, ifjúságunk tanyája, ahol az elegáns és szép Császár Imre,a nagyműveltségű Bercsényi Béla és az aranyos, drága Újházi Ede tanár úr nevelt bennünket, no meg igazgatónk, Váradi Antal, akinek gyönyörűen csengő hangját, mindannyian irigyeltük. Újházi az órák alatt mindig elaludt, de csak addig aludt, amíg hiba nélkül dolgoztunk, de amint valaki hamis hangsúlyt használt, abban a pillanatban már fölriadt az öregúr és elhangzott a »marha!« A Kerepesi út oldalán volt a trafik, jólétünk kútforrása, mert itt vettük a 7 krajcáros britannikát Bercsényi tanár úrnak, aki mindig egy forintot adott e célra, de a visszajáró rengeteg pénzt sohase fogadta el. Grófnőfelesége vagyonából így juttatott szegény diákjainak. A trafik mellett volt a kapu, amely a nevezetes színházi udvarba vezetett, tavasztól-őszig a színészeknek úgy a próbák, mint az előadások alatt kedves tartózkodási helyére. Egyik falán Újházinak két egymásra néző karikatúrája, jobbjarkán Lendvay szobra, amelynek árnyékában sok szerelem szövődött, háttérben az öltözőablak, amelyen lenge magyarban ugrott ki Faludi Tóni, miután Szacsvay panaszkodott, hogy megharapta egy kutya, amely talán veszett volt és egy hétig játszotta meg a veszettség fokozatos szimptomáit s a kitörés percében tajtékzó száját egy indiáner habjával álcázta. Baloldalán a társalgó, amely a téli hónapok tanyája volt, kártyacsaták, kölcsönök és váltózsirálások lebonyolításának színhelye. Itt mondta Vízvári egy kölcsönkérőnek: »én nem adok önnek kölcsön és nem írok alá váltót, mert én továbbra is jóbarátságban akarok maradni önnel«. Ez az udvarra vezető kapu — számunkra a mennyország kapuja — gyakran látta Nagy Imrét a délutáni órákban, amint kurta pálcájával a lábát ütögette. Bizonyára a szerepét memorizálta, mert a gyakori üdvözletekre vagy elkésve vagy sehogysem reagált. A Nemzeti Színház akkori tagjait nagyon szerette a közönség. Az operaénekeseket alig ismerték, mert operába senki se járt. Maradt hát két színháznak — mondjuk — húsz olyan tagja, aki élvezte a népszerűséget. De senkit sem övezett olyan titokzatos bűvkör, mint Nagy Imrét. Klaszszikus szépségű férfi, csodálatosan zengő hanggal. Az asszonyok szerették, a férfiak csodálták. Tipikus hősszerelmes, az akkori játékstílus ideális példánya. Egyszer előadás végén lopva elkísértem, amikor hazament. Csodálatos látvány. A lépcsőház négy emelet hosszában telve sűrűn lefátyolozott nőkkel, akik áhítattal, szerelmes mozdulatokkal simogatták ruháját — de ő érzéketlenül ment föl, senkit egy pillantásra sem méltatott. Másnap délben, amikor az iskolából hazamentem, anyám, az egyszerű külvárosi asszony, sírva fogadott. — Hallottad már a szomorú hírt, fiam? Meghalt Nagy Imre. A 44 éves színész, akiről azt hitték, hogy egyike a legboldogabb embereknek, öngyilkos lett. Reggel holtan találták állótükre előtt. Bal kezében kis üveg, erős méreg nyomaival, a másikban revolver. Utolsó mozdulata is klasszikus színészre vallott, öngyilkosságának okáról annak idején sokat suttogtak. Amerikai párbajról beszéltek, amelyet a férjjel vívott, de azt is mondták, hogy a szép Hegyesi Mari, akit súlyosan megbántott, úgy állt bosszút, hogy magába bolondította és amikor az sikerült, kinevette. Az igazság máig sem derült ki. A tény az, hogy élete utolsó évében idegbaj támadta meg és ennek lett az áldozata; talán ez a titokzatos szerelem is siettette tragédiáját. A hős Bánk, Coriolanus, Ádám és Antonius a modern ember betegségét nem bírta el... A jobboldali bérház sarkán volt a híres Szikszay; (legutóbb patika volt a helyén) éttermében sok színész ebédelt, talán ezért is volt kedvelt helye a vidékieknek. A színház baloldali szomszédja pedig a Pannónia szálló, a színházi közönség vacsorázó helye, amelynek egyik vonzóereje az elegáns cigányprímás, Rácz Pali volt, ragyogó plasztrónján hatalmas briliiáns gombokkal. Épülete most is áll, oldalfalán ma is olvasható: Pannónia szálló. Nyáron a kávéház terraszán bámulhatta a Kerepesi úton sétáló közönség kedvenceit, Újházit, Vízvárit, Nádayt. Ezen az úton düllesztette ki a mellét a Népszínház egyik nevezetessége, Szirmai Imre, a jóétvágyú, de zsugori színész, aki néha ott étkezett és miután észrevette, hogy az egyik asztalról a pincér elviszi a fölösleges mákot, éles tenorján megszólalt: »pincér, kérem a Latabár úr mákját«. Ez a mondása évekig rajtragadt. Szirmai nem vetette meg a népszerűséget és ezért bizony eleget gúnyolták a Nemzeti komoly tagjai, különösen Gyenes, meg Tóth Imre, a Nemzeti rendezője. ... A most lebontott üzletház még csak eszébe juttatta néha néhány emlékezni szerető embernek a magyar színészet egykori büszkeségét, a régi Nemzeti Színházat. De ha a helyére egy új bérpalota vagy — ahogy hírlik — park kerül, ami városszépítés szempontjából kívánatos megoldás e félszázad óta húzódó kérdésben: eltűnik az utolsó tégla is, amely néhányunk számára annyit tudott mesélni. 11 MW*tmm • ■ m IRTA: BÁRDI ÖDÖN Mikor tűnik el már Budapest szégyenfoltja, az egykori Nemzeti Színház helyén éktelenkedő »bokafixes« földszintes, üresen álló bazársor? — kérdezte néhány hete a Béke és Szabadság egyik cikke. Azóta választ kaptunk a kérdésre: megkezdték a csúf romépület bontását, a szégyenfolt eltűnik. A Múzeum-körút és Rákóczi-út sarkán állt régi Nemzeti Színházról szól az alábbi írás. ■ ■ ■Ml m 1 mm m m NI 11GB a *m ■s II BM !■M ■«*■ mm » JP Tf* ■■u mmu m iim mm■ ~ bi ít mlMU 11 .. mm !■ m\ ii mM !■ ift "I«m ma&mm m M>4 ŰBBwmMIS■MU' im mm%teß'mm.m—ttív m ...Amikor felépült, 1837. augusztus 22-én Vörösmarty »Árpád ébredése« című előjátéká- H ??, a *8e!Kar* rímit szomorújátékkal nyílt meg a Nemzeti Színház. A korabeli képaláírás szerint »fekvése a belvároson kívül nem éppen legkedvezőbb, belső fel- Készitését ellenben csinos és nyájasnak mondhatni, ,s a‘ világítás mindenütt kizárólag légszesszel eszközöltetik« Amikor 1914-ben lebontották, a Múzeum körút felé villamos kanyarodik be a Rákóczi. 11** *,a kinceresztezésnél lovasrendőr áll, a sarki palotát, a színház bérházát a mellette halodan beszorult színházzal együtt lebontották. S maradt negyven éven át a földszintes üzletsor, városképünk szégyenfoltja, amelyet most eltüntetnek