Békés Megyei Népújság, 1965. február (20. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-14 / 38. szám
lapos, földszintes ház, négylakásos, a Fűrész utcában, szemben vele ikertestvére. Valamikor a nyolcszázas évek végén a Gruss-testvérek építették. Fanagykereskedésük volt. A válság idején a nagyobbik fiú vidékre költözött, mondják, valami táncosnő miatt összekülönbözött a fivérével. Görgetegen nyitott korcsmát, fűszerüzletet s zuglói házrészét eladta. Ebben az elhanyagolt külsejű, roskatag házban laktak már tizenöt ■esztendeje Ungiék. Ajtajuk előtt öreg eperfa állt s amióta kisebbik fiuk, Kálmán megtudta, hogy emberőse valószínűleg a fán élt, azóta ez a fa volt legkedveltebb pihenőhelye, a szomszéd gyerekekkel vívott csatákban pedig a főhadiszállása. Ágai ráhajlottak a háztetőre, így a fáról könnyedén a padlásra juthatott, s ha a helyzet úgy kívánta, eltűnhetett a zám melletti süllyedésben vagy a padlásbódék előtti folyosó lécezete alatt. Sokszor vette igénybe már pendelyes korában is ezt az utat. Egy ízben valamelyik barátjától szerzett egy 10—15 dekás ólomgolyót s Bakó Gyuszival abban versenyeztek, hogy ki tudja magasabbra felpattintani. A kapu előtti sárga keramitkockához kellett vágni, s volt úgy, hogy három-négy méterre is felpattant. Egyszer a moun túlra vágódott,« mielőtt a földre esett volna... — Üüüh ... üüh...» Sakrament!... Wer sind diese Schweine Hunde!? ... Herrgott krucifix...! — üvöltött valaki a kapu mögül. A fiúk halálsápadtan engedték el a kilincset, s hátráltak néhány lépést. Kivágódott a kapuajtó, s fényesen kopasz, tömzsi ember ugrott be rajta villogó szenekkel, homlokra szorított kézzel. Egyenest Kálmánék felé tartott éktelenül ordítozva. Csak a kiabálására kaptak észbe a fiúk. Mire a nagy lármára kidugták fejüket a lakók, s előbotorkált a nagymama is, már hanyatthomlok rohantak a vén szederfához. A német meg utánuk, szünet nélkül szidalmazva őket. Egy-két ugrást máris fenn gubbasztottak a fán. A tömzsi hiába kapaszkodott utánuk, mindig lehuppant a földre. Hát többet nem próbálkozott, de tajtékozva keresett valami dobó alkalmatosságot, hogy ledobálja a fáról a renitens kölyköket. Már előtte állt a nagymama, s németül magyarázott neki valamit. A tömzsi az öklét rázta, ordított, noteszt vett elő, jó negyedóráig tartott, míg a nagymama annyira megnyugtatta, hogy sár belül forrva, de galambtojás nagyságú daganattal a homlokán mégis eltávozott. Este mesélte nagymama, hogy egyik kötőüzem Németországból jött szerelője volt és csak sétálgatott a Fűrész utcában. — Miért sétált éppen erre? — vonogatta vállát Kálmán, amikor a nagy vihar elült és lemerészkedett a fáról. — Hallhatta, hogy mit csinálunk! — No, várj csak — dohogott a nagymama. — Apád ad majd neked dobálózást. — De szeme jóságosan simogatta a haszontalan, mindig valami kalamajkát csináló Kálmánt Ez még iskolás korában történt. Azóta nyomdászinas, de a szederfa vátozatlanul legfőbb menedéke. Az a két vastag ág amelyik a tetőre hajlik és mint egy híd, domború ívvel nyúlik át az udvaron, majdnem, hogy kényelmes fekhelyet ad. Itt szokott napozni, olvasgatni vagy csak egyszerűen heverészni Kálmán. Legtöbbször RakiT Gyuszi ült vele szemben egy másik ágon, és igyekszik követniKálmán olajozott fantáziáját Vég nélküli fantasztikus meséket tud kitalálni Kálmán. Képzeletében ő a mesék hőse, mindig azonos személyben. Ő az, aki hidat épít a Földközi-tengeren, hogy azok is eljuthassanak Afrikába, akiknek nincs pénzük hajójegyre. Ő az, aki a dzsungelek mélyén primitíven élő embertörzsre talál, akik még a tüzet sem ismerik. Vezetőjük lesz, a legszebb lányok versengenek érte, de őneki senki sem kell. Mindenre megtanítja a vadembereket. Várat épít nekik, hogy ha az ellenség támad, védhessék magukat. Az Északi-sark felfedezetlen területeinek ő az első utazója. Rádión közli a világgal, hogy mi történik az örök jég és hó birodalmában. A Himalája csúcsait ő mássza meg először, világhírnévre tesz szert, de csak egy elemlámpát kér ajándékba ünneplőitől, s továbbra is a Fűrész utca 20-ban lakik. Óriási erővel, földöntúli hatalommal bír, s szegényes koldusruhában járja a világot, hogy segítsen az elesetteken. Kimeríthetetlen a témája, s amikor mesélni kezd, ő a Csáki herceg. Miért nevezi magát így? Senki sem tudja, még maga sem. Talán, mert képzeletében a hercegi rang még nagyobb hatalom, mint a valóságban? Lehet. Ez a Csáki herceg talán öntudatlanul gúny tárgya is Kálmánnál. Olyan hóbortos valaki, akinek tettein csak nevetni lehet. De főképpen azon lehet nevetni, ahogyan Kálmán száját grimaszra húzva, szélesen gesztikulálva s mégis nagy komolyan előadja Csáki herceg kalandjait. S ezzel a bohóckodó, nevettető előadásmóddal párhuzamban állnak a hercegnek azok a fantasztikus tettei, amelyeket meglepően ötletes fordulatokkal véghez visz. Ám akármilyen boszorkányosak, hihetetlenek, abszurdok a kalandok, amiért ez a mesehős — Csáki herceg, vagyis Kálmán — elindul, amit célul tűz, az mind nemes, az mind egy dús fantáziájú, romantikus ifjú ide- Az első pofon álja. Ahogyan a szegényeken segít, ahogyan ünnepelt hős lesz, akiről az egész világon beszélnek, az az ifjúság örök romantikájának megszólalása, vágyódása az ismeretlenségből a nagyság, a tágabb horizontok felé. A környéken senkiben sem volt meg ez a vonás jobban mint Kálmánban, azért szerették őt a magakorabeliek, s hallgatták meséit mindenről megfeledkezve. De szerették csapongó, fékezhetetlen humoráért is. Mindenből viccet csinált, képessége volt arra, hogy egyik pillanatról a másikra beleélje magát akármilyen új helyzetbe. Talpraesett, egészséges humorával sokszor a családot is felvidította. Szükség volt erre az Ungi családban, ahol sűrű vendégként kopogtatott az ínség. Ungi Illés Sándor, noha egy emberibb világban gondtalan életet biztosíthatott volna szorgos két keze munkájával a családnak, csak az év egyik felében tudott annyit keresni, hogy ne szűkölködjenek a gyerekek. Ahogy beállt az esős időszak, padláslépcső alá tehette ki szinjét meg a malteroskanalat és elő sem vette azt a tavasz végéig. Szezonmunkás volt, tetőfedősegéd. Nyáron nem keresett annyit, hogy abból ki lehessen telelni. Ezért ősztől tavaszig mindennel megpróbálkozott. Liszteszsákot hordott a Gizella-malomban, amelynek tetőzetét nyaranta javította, jeget vágott a Paskál-tavon és hetekig azt vermelte vagy hólapátolásra jelentkezett a fővárosnál, s bár ott inkább a diplomásokat részesítették előnyben, ha szerencséje volt, fel is vették. De mindenütt filléreket kapott, a maga kosztjára sem, elegendő bért Ehhez a silány jövedelemhez akart az asszony is hozzáadni valamit, amikor a Vogl cukorkagyárból szaloncukrot hozott haza csomagolásra. Igaz, ez csak december elejétől karácsonyig tartott, de éppen jól jött az a kis pénz. Nyolc fillért fizettek kilójáért. Naponta 10—12 kilót tudtak sztaniolozni és dobozba rakni. Az öreg Ungi dühöngött, mikor esténként agyonfagyottan, asztmája miatt nehezen szedve a levegőt, a petróleumlámpától gyéren világított konyhába lépett s még az asztal fölé hajolva találta a családot. Ilyenkor neki is kellett segíteni és ő hatalmas tenyereivel inkább a lapátnyélhez szokott, mint az efféle babramunkához. Nem is igen tudta a bal hüvelykje és mutatóujja közé szorítani az apró cukorkahajókat, mert évekkel előtte a Diósjenői Gyermeknevelő Intézet csatornájának tisztítása közben megcsúszott és egy emelet magasságból lezuhant. Az volt a szerencséje, hogy homokra esett, így csak két ujja törött el. Azóta sem jött rendbe, rosszul forrt össze, pedig hónapokig járt az OTI-ba. Most is háborgott, ahogy körülnézett a szobában és látta, jó félig van még a ruháskosár. — Megint rám vártok! Alig csomagoltatok máma! — dohogott. Majdnem minden nap éjfél után végeztek a csomagolással. Kálmánt hiába küldték ágyba, hogy korán kell kelnie, a fiú hallani sem akart erről. Pedig sokszor majd leragadt a szeme s úgy érezte, hogy szíve megáll a kimerültségtől. Az álmatlanság finom karikákat rajzolt a szeme alatt, de ő kitartott. — Majd kipihenem magam az üzemben —■ mondta, s míg lopva bekapott egy darabka cukorkát, az apjára sandított. — Ez beszáradt — vigasztalta félhangosan önmagát és tovább csavart. A száradásra egy százalékot kaptak a házi csomagolók. Ez pedig azt jelentette, hogy 10 kiló után csak 9 kiló 90 dekával kellett elszámolniuk. Persze ennél jóval több volt a természetes beszáradás, de hát Vogl ezzel is nyúzta a munkásait, akik hiába reklamáltak, hogy egyetlen szemet sem tékozolnak el, nincs is gyerek a háznál, s csak a mérésnél lehetett hiba, a gyáros hajthatatlan maradt. Ő ellenőrizte az átveréseket, s ha néhány deka hiányzott, kivétel nélkül mindenkire kirótta a büntetéspénzt. Nyolc fillért fizetett kilójáért, de ha az asszonyok egyheti összesítésnél 10 dekáról nem tudtak számot adni, egy pengő volt a büntetés. — Kinek nem tetsző a dolog, hitte, mehet el... Egy helyett akad más öt... — vágta el az asszonyok zúgolódását. S az asszonyok jól tudták, hogy Vogl igazat mond Ha ők itthagyják a csomagolást, örömmel jön helyettük más. Kénytelenek voltak tűrni az Ausztriából ideházasult gyáros önkényeskedését, lenyelték a keserű pirulákat, csak ki ne essenek ebből a kereseti lehetőségből. Kálmán ezer ötlettel állt elő, hogy túljárjanak Vogl eszén becsapják őt, megdézsmálják a cukrot a mérésnél. Javasolta, hogy a kosarat takarják le vizesruhával. De amikor másnap reggel ezután is hiány volt, akkor sem szontyolodott el. — Nem baj,anyu! Azért mégis mi fogunk utoljára nevetni! ...Van egy ilyen tervem! — ökölbe szorított kézzel hajlította melle felé alsó karját, mintegy tíz domborítva a terv nagyszerűségét. — Vélt becsapni nem bűn. Nem csapnánk be, ha rendes ember volna — érvelt, de akárhogyan kérdezgette nagymama is, kivitelezés előtt nem akarta elárulni tervét. Sőt, megfogadtatta anyjáékkal, hogy — ismerve apja buta becsületességét — egyetlen szót se szóljanak neki. — Majd délután, ha a nyomdából megjövök, mutatok valamit. Többet harapófogóval sem tudtak kihúzni belőle. Délután fél ötkor érkezett haza titokból fénylő szemekkel. Gyors mozdulattal nyitotta ki táskáját, katorászott benne egy kicsit s három darab ólomszínű szaloncukrot vett ki belőle. — Ezzel a találmánnyal az Ungi családban egyszer s mindenkorra megoldottuk a beszáradás problémáját, sőt, mint minden szabadalom után még külön hasznunk is származik alkalmazásából — szavalta. — Te Kálmán! Hiszen ezek ólomból vannak! — fogta kezébe anyja a „cukorka”-darabokat. — Jaj, anyukám! Igazi cukorból ilyent mák Vogl gyárt a környéken. Én pedig nyomdában dolgozom, tudja... — Na és mit akarsz ezzel csinálni!? Csak nem... — De, csak ...! Azt, amit Vogl csinál velünk... Ő kiadja nekünk csomagolni, amit ő gyárt, s mi becsomagoljuk, amit mi gyártunk ... legalábbis részben. Így ő is jól jár, mert súlyra meglesz, amit kiadott, és mi is, méghozzá kétszeresen, mert nem lesz büntetéslevonás, de lesz külön haszon .... — Milyen külön haszon? — ijedt meg az anya. — Hát... hát — gondolkozott Kálmán, hogy megmondja-e, amit a fejében forgat, aztán gyorsan kibökte: — Hát amennyit az ólomgaluskák nyomnak, az mindennap megmarad nekünk ... nem érti, anyu? — Nem, nem! — tiltakozott élesen Unginé. — Hová gondolsz fiam? Ez lopás lenne, még börtönbe is kerülhetnénk miatta. Ilyet nem szabad csinálni! Ha megtudná apád mit terveztél, elevenen nyúzna meg! •— Nem szólunk apunak — kezdett visszavonulni Kálmán. Számított arra, hogy anyja részéről nem talál megértésre a nagyszerű terv kivitelezését illetően, s most már azon igyekezett, hogy legalább részben valósíthassa azt meg, úgy, hogy apja, de anyja se tudjon róla. Elpakolta az asztalról az ólomcukrokat, s elkedvetlenedve mondta: * — Jól van anyu, ha nem akarja, nem csináljuk. Visszavihetem ezeket... — Vidd csak, fiam, legjobb becsületes úton járni, akkor nem érhetik meglepetések az emberfiát. — Csak kitolások meg becsapások — okoskodott a fiú. Úgy tett, mintha lemondana a tervről, az ólomcukrokat táskájába dobta, s a táskát bevitte a szobába. Karácsony előtt néhány nappal aztán ■ vagy két kilóra való csomagolatlan cukorka került elő Kálmán gyermekkori rejtekhelyéből, a rámból. — Ne kérdezzék, hogy honnan! — hárított el minden kérdezősködést Kálmán. — Van hozzá piros és fehér papír, sőt még sztaniol is. Becsomagoljuk és eladjuk. A főnökömnek, Vándornak említettem, hogy jutányos áron tudunk szaloncukrot szerezni. Az öreg nagyon zsugori, ha 10 fillérrel adjuk olcsóbban, mint az üzletben kapható, akkor is megveszi. Neki viszem, lesz pénz karácsonyra ... Honnan is tudhatta Kálmán, hogy főnöke és Vogl milyen viszonyban vannak egymással, hogy mint a dolgoztatók osztályának tagjai hány éjszakát virrasztanak együtt, no nem munkásaik életkörülményeinek könnyebbé tételén töprengve, hanem inkább a kártyaasztal mellett, elszórva a könnyen szerzett százasokat. Következésképpen azt sem tudhatta, hogy éppen karácsony előtt is találkoztak a kaszinóban, ahol Vándor, borsot akarván törni a cukorkagyáros orra alá, eldicsekedte, hogy felfedezett egy cukorkagyárat, amelyiknek a tulajdonosa nem oly kapzsi, mint Vogl, mert 10 fillérrel olcsóbban adja a cukor kilóját. — Az van egy kész csalás! — állapította meg Vogl s addig tapogatózott, amíg Vándor nevetve elárulta neki, hogy egyik inasa szerezte ilyen olcsón a szaloncukrot, bizonyos Ungi Kálmán. — Áh, az Ungi Kind! Nna, az van egy csavargó tolvaj, de majd én ... intézkedek rajta...! S még karácsony előtt bekopogtatott a törvény Ungiék lakásába két detektív személyében, hogy megtorolja a Vogl-n esett sérelmet. Kálmánt magukkal vitték s a fiú az első pofonok után bevallotta, hogy milyen módon, s hova rejtette apránként a szaloncukrot, de tagadta, hogy arról rajta kívül bárki is tudott. Aztán terepszemlét tartottak a házban, Kálmánnak meg kellett mutatnia a rejtekhelyet. S mikor legkedvesebb gyermekkori emlékeinek színhelyén haláltápadtan megállt, hogy a követelőzésekre még egyszer elmondja, hogyan dugta ide a lopott cukrott, egyszerre kitört belőle a kétségbeesett zokogás. Nem jött segíteni a Csáki herceg. Varga Dezső