Békés Megyei Népújság, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-17 / 40. szám
ISHIUMM------------- SZÜLŐFÖLDÜNK Budapest hídjai Reggelente egy ország hallgatja a rádiót, hol van torlódás a budapesti Duna-hidakon. Hiányzik a Petőfi-híd nagyon, amióta átépítik, ugyancsak torlódnak a járművek a többi ötön. Előtte meg a Margit-hidat kellett a megszokott forgalom elől zárva tartani. S akkor sem volt könnyű, amikor a Szabadság-hidat hozták rendbe. És — ha az építők elkészülnek a Petőfi-híddal — következik az Árpád-híd, kiszélesítik, hogy megfelelhessen az egyre növekvő forgalomnak. Fontosak ezek a budapesti Duna-hidak, napról napra meggyőződhetünk róla. Nemcsak a főváros két részét, Pestet és Budát kötik össze, hanem az ország két részét: a Dunántúlt a Dunán innennel: az Alfölddel, a Tiszántúllal, Szabolccsal. Amikor harmincöt esztendővel ezelőtt valamennyi Duna-híd pilléreire és szerkezeteire felszerelték a fasiszták az ekrazit kötegeket, jól tudták, hogy mit cselekszenek. Nemcsak a hidakat akarták ezzel elpusztítani, hanem az országot is kettészakítani, tönkretenni: ha nekik takarodniuk kell, semmi se maradjon utánuk. És ha ma áll mind a hat budapesti Dunahíd, az bizonyítéka annak, hogy az alkotás, a munka erősebb a pusztításnál. Történetünk a százéves magyar hídépítés krónikájának legfényesebb lapjaira kívánkozik. Megkezdődik a hídcsata Először olyan hídról kell szólni, ami nincs. Budán, a Bem rakparti kőmellvéden csupán egy tábla emlékeztet rá: „Ezen a helyen állott a Kossuth-híd. Dolgozóink hősies, önfeláldozó munkája 8 hónap alatt építette a fasizmus által esztelenül elpusztított Duna-hidak ideiglenes pótlására. 1946. január 18- án, a fasiszták utolsó budapesti hídrobbantása első évfordulóján adták át a forgalomnak. Nemes feladatának betöltése után 1960-ban lebontották." Miért kellett lebontani egy hidat? Azért, mert tönkrement, elöregedett. 1945 márciusában — még nem is szabadult fel az ország egész területe —, amikor hozzáláttak a tervezéséhez, már tudták, hogy csak ideiglenes jellegű állandó hidat lehet ilyen körülmények között építeni. A hangsúly azonban az állandón volt. A hitleristák nemcsak a budapesti Duna-hidakat, hanem a szélesen hömpölygő folyamon átvezető valamennyi hidat felrobbantották. A szovjet hadsereg egységei pontonhidakat építettek, illetőleg, ahol lehetett — például a Szabadság-hídon vagy a Margit-hídon — pontonelemekkel pótolták a hiányzó hídszelvényeket. Ezek azonban nem állhattak ellent egy jégzajlásnak, amellyel a következő télen okvetlenül számolni kellett. Megindult tehát a harc a felszabadult ország első hidjáért. Ahogy akkor, mai fülnek talán kissé fellengzősen hangzóan mondták: megkezdődött a hídcsata. Abból, ami volt Az első teendő: a híd helyének megválasztása, vagyis az ütközet helyének kijelölése. A lehető legegyszerűbben jártak el. Megnézték, hol a legkeskenyebb Budapestnél a Duna, és elhatározták, hogy oda nyolc végleges pillérre ideiglenes fahidat építenek. A pillérek ellenállnak majd a jégzajlásnak, a fahíd építése viszonylag gyorsan megy. Csakhogy májusra, amikor már dolgoztak, építették a pilléreket, de még fogalmuk sem volt, milyen lesz a híd szerkezete, kiderült, hogy nincsen elegendő faanyag. Úgy tűnt, vasat még mindig könnyebb szerezni, mint fát. Persze, nem olyat, amit a tervezők előírnak. A helyzet tehát fordított követelményeket támasztott. Azokból a vascsövekből kellett tervezni, amelyeket a csepeli gyárban találtak. Végül is ezekből hegesztették össze a híd középső részét, csak a két parti nyílás készült fából. — Jóformán hetente kellett módosítanom a terveket, aszerint, hogy milyen anyagokat sikerült szerezni — mondta később Mistéth Endre, aki Hilvert Elekkel közösen készítette a terveket. A mederpillérek különleges és gyors eljárással készültek. Üres betonszekrényeket süllyesztettek a vízbe, ezeket belülről levert vascölöpökkel rögzítették, majd feltöltötték betonnal. A kényszer szülte azt az elhatározást is, hogy a főtartókat a parton hegesztik össze, s egy nagy, 100 tonnás úszódaruval emelik majd a helyükre. Ilyesmire megintcsak nem volt még példa Magyarországon, s előbb az úszódarut kellett megcsinálni. Ez is elkészült. Gyűjtés a hídépítőknek A találékony, éjjel-nappal dolgozó mérnökök elképzeléseit a munkások valósították meg, éjjel-nappal dolgoztak. Hogy kik? Nagy számban kommunisták, ők adták a hajtóerőt, a munka lelkét. Jöttek kubikosok Csongrádból, hegesztők Debrecenből, dolgoztak itt katonák a műszaki hadosztálytól, vagyis azon bátrak közül, akik elsőként jelentkeztek a hitleristák elleni fegyveres harcra. De dolgoztak internáltak is. Előfordult, hogy horthysta katonatisztet kellett kiemelni a sorból, mert sztrájkot próbált szervezni. A hídnak pedig föl kellett épülnie. A munkások a tábori konyhákon enni többet kaptak, mint bármely más munkahelyen, fizetésük azonban nekik sem ért semmit. Az ország gyűjtést indított. Nagyüzemek adtak flanellt, bakancsot, ilyesmit. Az emberek dolgoztak. A feladat azonban mégis egyre inkább megvalósíthatatlannak látszott. December 1-én nagy a lemaradás, a határidő február elseje, nem lehettek addig készen. Tudták, a fagy is egyre keményebb lesz, és ha előbb jön m meg az erős jégzajlás a folyón, mint ahogyan készen lesznek, akkor már csak tavasszal lehet folytatni a munkát. És az ország hónapokra két részre szakad. Január 10. Rettenetes nap. A jégzajlás előbb a Margithíd, majd a Szabadság-híd pontonrészét sodorta el. A Kossuth-híd körül szovjet és magyar katonai alakulatok szünet nélkül robbantják a jeget, a Kossuth-híd építői uszályról és cölöpökre épített állványzaton dolgoztak. Alig hogy a főtartókat összekötötték, elvitte alóluk a Duna mindkettőt. Szörnyű hóvihar tombolt ezen a délutánon. Sokan Pesten rekedtek, a budai lakosok közül, szinte pánik tört ki: mi lesz velük, hol fognak enni, hol fognak aludni, hol fognak melegedni, hiszen akkor saját magukról sem tudtak gondoskodni az emberek. Sorban állás az átkelésnél És már másnap, január 12-én megindulhatott a Kossuth-híd egyik járdáján a forgalom. Hosszú sorban várakoztak az emberek, hogy átjussanak, de átjuthattak. Január 18-án pedig megtörtént az ünnepélyes átadás. Soha Duna-hídon olyan forgalom nem zajlott le, mint ezen. Reggel hatkor nyitották, este nyolckor zárták. A szekereket és gépkocsikat rendőrök — csaknem száz teljesített közülük szolgálatot állandóan — sorolták az oszlopokba. Szerencsés esetben egy kocsi félóra alatt átjutott a hídon. Nagyobb forgalom esetén fél napot kellett rászánni az átkelésre. Ez volt akkor az egyetlen Duna-híd a Fekete-erdő és a Fekete-tenger között. És a híd nemcsak egyszerűen híd lett. Hanem jelkép is. Ahogy akkor fogalmazták : a magyar élniakarás jelképe. Legenda vált belőle, színdarabot mutatott be róla a Nemzeti Színház. A hídépítőket úgy ünnepelték, mint ahogy mostanában az űrhajósokat szokás. Pintér István II veleméri „bibliai képeskönyv” A Kemeneshát délnyugati végén, Magyarország legnyugatibb, Ausztria területére félszigetszerűen benyúló részében elterülő őrség egyik legérdekesebb települése Velemér. Velemér határában magányosan áll a nemes egyszerűségű templom, amely a XIII. század utolsó éveiben, évtizedeiben épült. S amelynek freskói — bibliai képeskönyve — a XIV. század igen értékes festészeti hagyománya. A községről az első adatok 1275-ből valók. Neve — Velemér — „fehér fényt” vagy „napsütést” jelent. De összefüggésbe hozzák az V. században Pannóniába települt keleti gótok egyik vezérének, Valamár hercegnek a nevével is. A román kori templomot 1360-ban említik először oklevelekben. De építészeti stílusa alapján a műtörténet alapítását ennél korábbra datálja. Akkor a templomot kívül, belül freskók borították. Külsején ma már csak elvétve találkozunk a falfestmény maradványaival. Korabeli leírásokból tudjuk, hogy a torony nyugati falán Szent Kristóf, a torony alatti kapubejáratban Ádám Éva jelenet, és az ajtó fölötti timpanonban Krisztus-kép volt. A templom belseje ma a megfakult, elszíneződött, sok helyütt megrongálódott freskókkal is csupa hangulat, nemes egyszerűségében felemelő hatású, meghatóan széd és hangulatos. Amolyan megelevenedett bibliai képeskönyv, amely a ma emberéhez a művészet erejével szól... A freskók mestere saját magát is odafestette a falakra, a bibliai bölcs Salamon király alakjában. Térde előtt ott a háromszögletű művészcímer, és a mellette levő felirat : „Minden Szentnek könyörögjetek érettem, Aquila János festőért”. Az Aquila János név azonban még nem árulta el a művész igazi nevét, mivel a középkorban e névvel jelölték a kódexmásolókat és az egyházi művészetek mestereit Annyit azonban tudunk e művészről, hogy 1377—78-ig festette a veleméri freskókat, majd a mai Jugoszlávia területén levő Bántornyán (Tumisce) és Mártonhelyen (Martjanic) működik. Neki tulajdonították a nagytótlaki (ma Selo, Jugoszlávia) kerek templom freskóit, és stíluskritikailag őt tartják a muraszombati (ma Murska Svobota, Jugoszlávia) freskók mesterének is. Az azonban biztos, hogy a veleméri freskókban olyan egységes és harmonikus művészet jelenik meg, amely messze évszázadok távlatából hoz üzenetet, maradandó élményt és megilletődést nyújt napjaink zaklatott világában. (—Kádár—) A freskókkal díszített diadalív (MTI-fotó — KS) 1980. február 17-, vasárnap© Kitekintés a megyék sajtójában A más megyékben megjelenő lapokat olvasva, itt most főként azokat az írásokat említjük meg, amelyek hazánk egy-egy településének múltjáról, jelenéről, idegenforgalmi nevezetességeiről, helytörténeti és honismereti mozgalmáról tudósítanak. Az alábbi ismertetőnk csupán tájékoztató jellegű, ugyanis se tematikai, se műfaji rendszerezésre különösebben nem törekedtünk. A cikkek kiválasztásakor egyetlen szempontot vettünk figyelembe: szeretnénk, ha olvasóink időnként arról is tájékozódnának, miről írnak a más megyékben megjelenő napilapok. * * * Érdekes áttekintést ad a tűzoltás történetéről az „Akik megfékezik a vörös kakast” című cikk (Pest megyei hírlap). Szerzője többek között a főváros X. kerületi tűzoltó-parancsnokságának Martinovics téri épületében látható állandó kiállításról ír. Az ott bemutatott „beszédes relikviákon” kívül (a gólyanyakú fecskendőtől a régi korok tűzoltóegyenruháin át az írásos dokumentumokig) a korszerű felszereléseket is megismerhetik az érdeklődők... * * * Hasonló témával találkozunk egy másik újságban is (Észak-Magyarország). Mint megtudtuk: „honfoglalás” előtt áll a miskolci Hermann Ottó Múzeum. A megyei pártbizottság egykori székházában most folynak az átalakítási munkálatok, és a tervek szerint a több szintes épületet márciusban adják át rendeltetésének. Az első emeleten képzőművészeti kiállítóterem, a másodikon pedig az 50 ezer kötetes könyvtár kap helyet. A múzeum régészeti gyűjteménye 52 ezer darabból áll. Ezenkívül Borsod-Miskolci Múzeum címmel a Kossuth utca 13. szám alatti épületben város- és tájtörténeti kiállítás nyílik. Szintén ezen a helyen látható majd több éven át az ipartörténeti, politikatörténeti és munkásmozgalmi bemutató, illetve tárlat is. * * * A Zalai Hírlap egyik cikke arról tudósít, hogy az MSZMP Zala megyei bizottságának kérésére a Képző- és Iparművészeti Lektorátus pályázatot írt ki. A zsűri Fekete György Munkácsydíjas belsőépítész munkáját fogadta el. A „zalai tájat idéző”, 60 négyzetméteres faplasztikát nemrég helyezték el a pártszékház új tanácskozótermében. Az újságírónak a kompozícióval kapcsolatos kérdésére az alkotó a következőképpen válaszolt: „Én nem kívánok ebbe a plasztikába semmi különösebbet belemagyarázni. Anynyi azonban bizonyos, hogy a kialakításába a göcseji falumúzeumban szerzett élmények, az ott látottak is belejátszottak...” * * * „Megújul Mosonmagyaróvár belvárosa” (Kisalföld) című írásból értesültünk, hogy elkészült a város műemléki rekonstrukciós terve. A felújítási munkálatok a mosonmagyaróvári várat északról körülvevő Lajtánál kezdődnek. A régi tömbök fokozatos átépítésén kívül az elképzelések között szerepel az új gyalogos és közúthálózat kialakítása is. A tervezők célszerűnek látják, hogy a nagy forgalomra való tekintettel, a jelenlegi 15-ös út megkerülje a műemlékekben gazdag városmagot, és nyugati irányba az Ady Endre útba torkolljon. * * * A szegedi városgondnokság az idei feladatok ellátására 135 millió forinttal rendelkezik (Dél-Magyarország). Ennek az összegnek több mint a felét az utak karbantartására fordítják. Mintegy 20 millió forintba kerül a fasorok gondozása, a KRESZ-táblák cseréje, javítása, az utak burkolati jeleinek újrafestése stb. A parkok, járdák, terek tisztán tartására, fásítására, padok festésére társadalmi munkaakciókat szerveznek a városban. Fontos szerepet töltenek be a kommunális őrjáratok, amelyeknek az a feladata, hogy ellenőrizzék egyegy terület rendjét. * * * Képekkel gazdagon illusztrált cikket olvashatunk Vaskeresztesről (Vas Népe), erről a magyar—osztrák határon fekvő, és 435 lelket számláló községről. A zömében német ajkú lakosság nagy része a szomszédos Felsőcsatáron levő közös gazdaságban dolgozik, de akadnak olyanok, akiknek Szombathelyen van a munkahelye. A rövid történeti áttekintés több érdekes adatot tartalmaz. Egyes kutatók feltételezik, „hogy Keresztes (1929-ig Magyarkeresztes és Németkeresztes) a környék „csatáraival” és „jövőivel” együtt fontos átkelő- és gyülekezőhelye volt a keresztes háborúkba indulóknak ...” A jó boráról is híres Várkeresztes (német nevén Grossdorf) lakóit dolgos, szorgalmas, derűs emberekként emlegeti a szerző. „ Nagy terjedelmű írás jelent meg egy másik községről, Bálványosról (Somogyi Néplap). A dokumentumokból kiderült, hogy ezzel a „névvel jelölték már a pannonhalmi alapító levélben is az egykori Koppány-birtokot...” Sőt mi több: „Szent László összeíró levelében és IX. Gergely pápa 1232. évi bullájában is szerepel a község neve.” Ami a jövőt illeti, a riportból megtudjuk, hogy ezt a Balatonhoz közel fekvő községet, kedvező természeti adottsága miatt üdülőfaluvá szeretnék fejleszteni. * * * A festői szépségeiről híres zabari tájról, lakóinak hétköznapjairól, gondolat- és érzelemvilágáról olvashatunk tudósítást (Nógrád). A patakmederben talált kultikus szobrocskák arról tanúskodnak, hogy már az ősidőkben is éltek itt emberek ... Egyébként a „domb hátán domb” vidék főként az állattenyésztésnek kedvezett és kedvez még ma is. Az egész járásban Zabar és a másik két környező község (Cered és Szilaspogony) gazdái adják le a feldolgozásra kerülő állatállomány 25 százalékát. * * * Az első pécsi romkert kialakításával kapcsolatos munkálatokat ismerteti a Dunántúli Napló. Merni pasa egykori fürdőjében múzeumot létesítenek az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársai. A felső részen terasz lesz... A török fürdő feltárási munkálataival egy időben előtűntek egy középkori gótikus templom alapfalai, s ezeknek körvonalait a ferences templom előtti tér díszburkolatán fogják jelezni. A helyreállítást valószínű ez év őszén fejezik be az építők. * * * Végezetül csak néhány mondatban szólunk még egykét témáról: a krónikaírással és a környezetvédelemmel foglalkozó Veszprém megyei népfrontaktívák terveiről, valamint a Dobrókai csárda rekonstrukciójáról a Naplóban, a múzeumok igazgatóságának régészeti előadássorozatáról a Fejér megyei Hírlapban, és a közel 200 hangszerből álló magángyűjtemény megvételéről, valamint egy falumúzeum „születéséről” pedig a Bajai Hírlapban olvastunk rövidebb írásokat. —yen