Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)
1996-08-03-04 / 181. szám
H Háry János-bemutató előtt Egy kávé és egy pohár ásványvíz, Bubik István társaságában Eltelt néhány év azóta, amikor utoljára itt ültünk Bubik Istvánnal, a gyulai vár rondellájának teraszán. Akkor is bemutatóra készült, most is a próbák idejét éli: szerda este Háry János alakjában lép közönség elé. — Örömmel jövök Gyulára, hiszen családi kötelékek is fűznek a Viharsarokhoz — mondja Bubik István. — Az elmúlt héten voltam Orosházán, ahol a Bubikok laknak. Gyerekkorom nyarait nagyanyámnál töltöttem a „legnagyobb magyar faluban”. Sajnos, nagymamám már meghalt, ő volt az utolsó kapocs, de unokatestvéreimmel most is jó szívvel találkozom. A Gyulai Várszínházban pedig már főiskolás koromban statisztálhattam Hernádi Gyula— Jancsó Miklós V. N. H. M. című darabjában. Később Hubay Miklós Túsz szedők című drámájában Oreszteszt játszottam, legutóbb pedig Gosztonyi János Festett király című darabjának főszerepét osztotta rám az előadást rendező Darvas Iván. — Tehát, min hűséges gyulai vendégek is köszönthetjük. Hogy látja, az évek során miként változott a város? — Első benyomásom az volt, hogy a modern kor divatja és szabályai szerint megszaporodtak a vendéglátó helyek. Hirtelenjében ki se ismertem magam, de azt látom, hogy egy-két olyan patinás kocsma megmaradt, ahol Őze Lajos hirdette az igét. Időközben befedték a vár bástyáját, ami számomra nem túl megnyerő látvány, de ha így védik az idő rongálásától, akkor valamit valamiért. Szerencsére a várudvar megmaradt, s ezt a helyet mindig szerettem: hangulatos, kicsi, romantikus. Történelmi levegőt áraszt a környék, jó itt lenni. — És időközben mennyit változott Bubik István? — Cseperedek, cseperedek. Ha évvel ezelőtt megtettem a nagy lépést, otthagytam a Nemzeti Színházat és kimentem egy kicsit körülnézni Angliába. Kipróbáltam magam mint civil, mint idegen, egy másik országban. Azt hittem, hogy erre van szükségem a felnőtté váláshoz, a függetlenség megszerzéséhez. Valójában hasznomra is vált ez a kaland, hiszen most, amikor társulatom a Thália Színház lassan az utcára kerül, most van szükség minden belső tartalékra. Tanuljuk az önállóságot, rákényszerülünk, hogy egyre felelősségteljesebben gondolkodjunk, s közben rájöttünk arra, hogy nagyon sok minden múlik rajtunk, csak oda kell figyelnünk egymásra, meg kell fogni egymás kezét. Rettenetesen élvezem, hogy rákényszerülünk a küzdésre, az önállóságra, s lassan csak csak felnőtté válunk. — Most szükség is lesz az érett férfi minden energiájára, hiszen embert próbáló feladatnak néz elébe: Háry János alakját kelti életre. Nagy kaland! — Valóban, még operát sose énekeltem. Ne is várja senki, hogy Melis György teljesítményéhez mérjem magam, nem erre vállalkoztam. Bár az eredeti kotta szerint, szimfonikus zenekarral és énekkarral szólal meg a mű, de inkább a történet játékos elemeit hangsúlyozzuk. Örülök, hogy a Honvéd Táncegyüttes művészeivel lehetek, és nem csak azért, mert feleségem is Honvéd-táncos, ő játssza Örzsét, az egyik női főszerepet. Szeretem a néptáncosokat mert energiát kapok tőlük, feltöltődöm közöttük. Egyébként pedig annyira komolyan veszem ezt a feladatot, hogy lám, most is ásványvíz van a poharamban... Különböző okok miatt olyan nagy a felfordulás és a szélhámosság ebben az országban, hogy vissza kell szerezni a szakmák becsületét. Bennünket, színészeket, sokan ismernek és figyelnek — hiszen magamutogató emberek vagyunk —, nem mindegy tehát, hogy milyen példát mutatunk. A mostani anyagi és egyéb feltételek között a legjobbat, a legerőteljesebb, leginkább szellemes variációt kell kihozni magunkból. Ezért az önfegyelem, ezért fogyasztok most ásványvizet. A többi majd előadás közben derül ki, remélem, a közönség örömére. Úgy legyen! Andódy Tibor „Örömmel jövök Gyulára, hiszen családi kötelék is fűz a Viharsarokhoz... FOTÓ: LEHOCZKY PÉT Volt és van Békés-Tarhos! A Békés Megyei Hírlap 1996. június 8-i számában közölte Nagy György Miklós tarhosi polgármester úr nyílt levelét: „Békés és Tarhos” címen. Szükségesnek tartjuk tisztázni a levélben olvasható félreértéseket és az olykor pontatlan megfogalmazást. Békés és Tarhos és Békés-Tarhos képezik a vita alapját. Mármint hogy Békés-Tarhos nem létezik. Nem található meg a térképen és nincs postai irányítószáma. Ez így igaz is, de másképp kell feltenni a kérdést. Békés- Tarhosnak van máig élő történelme, hat és munkálkodik a „tarhosi szellem”, és a szavak is gyakran szólnak bele az életünkbe. Ha végiggondoljuk mindezen tényezőket, meggyőződhetünk róla, hogy van Békés-Tarhos. Úgy, ahogy a kifogásolt címoldalon is láttuk: „A zene ünnepe Békés-Tarhoson.” Sőt, így is van: Békéstarhos. Meg még így is, hogy: Tarhos. És ebben az értelemben Tarhos az Énekiskolát jelenti. A Békés-Tarhosi Zenei Napok nem Békés városról és Tarhos községről kapta a nevét, hanem úgy született meg, hogy Tarhosnak hívták az Énekiskolát. Az ünnepségsorozat helyszíne pedig (az idén valóban a huszadik alkalommal (a Kodály Zoltán által 1953-ban felavatott tarhosi Zenepavilon. Békés városban is voltak és vannak rendezvények, részben a hagyomány miatt (református templom, könyvtár, múzeum, zeneiskola), részben kényszerűségből, mert a Zenepavilon jelenlegi tönkrement állapota a zenei kurzusok megrendezéséhez nem biztosítja a feltételeket. Az iskolaalapító Gulyás György (a rendezvénysorozat is az ő nevéhez fűződik) 1988-ban a XII. Békés- Tarhosi Zenei Napok értékelésekor a következőket mondta: „Miért is indult? Azért, hogy Tarhos nevét újból bevihessük a köztudatba! Évtizedekig tabu volt.” A TARHOSI ÉNEKISKOLA (1946—1954) — idén ünnepeljük létesítésének 50. évfordulóját — „a dr. gr. Wenckheim László nagybirtokos tulajdonában volt Tarhos-majorban” kezdte meg működését. Tarhos község tehát sose „látta” az Énekiskolát. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy országos beiskolázású intézményről volt szó, amelynek létesítő rendeletét Keresztury Dezső, akkor VKM miniszter írta alá. A valaha volt iskolát „indulásakor úgy kell elképzelni, hogy adva van egy kifosztott grófi kastély a 60 holdas csodálatosan szép park közepén, a civilizáció legelemibb megnyilvánulásai nélkül (autóbuszjárat, telefon, posta, villanyvilágítás). Létezik egy vasakaratú ember meg egy kis létszámú lelkes testület, és elindul valami a zeneileg tehetséges gyerekek megmentése érdekében. Az ember, ha a kezdetekre, a „hőskorra” gondol, ködfátyolos lesz a tekintete, és a bibliai mustármag jut az eszébe. Tarhos, az Énekiskola nyolc esztendős működése idején sokszor került veszélyhelyzetbe. A veszélyhelyzetnek pedig az a tulajdonsága, hogy felszínre hozza az egyetemes értékeket. Ez az iskola sok mindenre volt egyedüli példa. Kodályra való hivatkozással, közülük most csak egyet emelek ki, és ez az „énekes Magyarország” gondolata. Kodály Zoltán szerette Tarhost, de sokat is várt tőle. Tarhos Kodály zenepedagógiai koncepciójában igazolást is jelentett: a megvalósíthatóság igazolását. Békés-Tarhos létét Kodály Zoltán, Gulyás György, Csukás István, Szokolay Zoltán szavai is igazolják. (Az idézetektől terjedelmi okok miatt eltekintünk — a szerk.) Van Békés-Tarhos, mely a reneszánszát várja. És amikor a Zenepavilonban ismét egész évben szólni fog a zene — hisszük, nem sok idő múlva —, ez mindenkinek jó lesz. Az „énekes Magyarországnak” leginkább. Dr. Gyarmath Olga, a Békés-tarhosi Baráti Kör alelnöke, a Tarhosi Énekiskola volt tanára Magyari Barna verse: Honfoglalás 1101 éve május vagy június valahanyadikán az egyik magyar vitéz génjeiben ott volt egy költemény megszületésének lehetősége ám hirtelen vihar támadt a mondatokból kihullottak az ékezetek ezért a sereg tagjai kardjaikat szúrták a hosszú magánhangzók fölé aztán Alpárnál Salán vezér agresszíven a magyarok elé állt így a vitézek visszamentek a versbe a kardokért a fegyvertelen szövegre pedig már tovább senki sem vigyázott 895-ben Árpádék így foglaltak hazát s vesztettek el egy költeményt Azonos-e a magyar táltos a szibériai sámánnal? Nem vallás, gyakorlat A millecentenáriumi rendezvénysorozattal összefüggésben gyakran szóba kerül népünk Szent István előtti vallása. Tapasztalatom szerint sokan, köztük mértékadó szakemberek is a témát egyszerűen a sámánizmus tárgykörébe utalják. Ez mindenképpen felületesség, ha nem tudatos csúsztatás. Természetesen sok és lényeges analógia érhető tetten a szakirodalom által sámánizmusnak nevezett megnyilvánulási forma világképe, gyakorlata, technikái és népünk táltos hagyománya között. Ezek a lényeges egyezések azonban nem jelentik azt, hogy honfoglaló eleink sámánhitűek lettek volna! Érdemes hát számba venni a magyar táltoshit és a sámánizmus közötti különbségeket és egyezéseket. Elsőként próbáljuk megfogalmazni, mi a sámánizmus! A klasszikus szakirodalom az ural-altaji, turáni, török és észak-amerikai indián népek gyógyító, egyéni és közösségi konfliktuskezelő gyakorlatát gyűjtő néven sámánizmusnak nevezi. E gyakorlat központi alakja a sámán, a lélek világába különböző révülési technikákkal behatolni, közlekedni képes gyógyítóember. Következésszerűen azoknál a népeknél, amelyek e gyakorlatot ismerik, ehhez kapcsolódó, nagyjából egységes hitvilág és világkép él. Mindezek mellett fontos megjegyezni, amire már Diószegi Vilmos és Hoppál Mihály is fölhívta a figyelmet, hogy a sámánizmus nem vallás, hanem gyakorlat! A hozzá kapcsolódó hitvilág és világkép segíti az eligazodást a természeti és társadalmi környezetben, a létező látható és láthatatlan erők között. Összességében azonban nincs tételesen megfogalmazható hitbéli és erkölcsi tanításrendszere. A sámánizmus gyakorlata az esetek többségében kis lélekszámú és igen egyszerű körülmények között élő népeknél maradt fönn. Szembeötlő, hogy mindig azon a területen találkozunk vele, ahol valaha az ún. íjfeszítő népek éltek, szkíták, hunok, avarok, magyarok... E népek közül Európában egyedül mi magyarok maradtunk fönn, sőt tartottuk fönn államiságunkat napjainkig. Gyökereink, hagyományaink mind e kultúrkörbe nyúlnak vissza. Nem lehet azt mondani, hogy a táltos a pogány magyarok papja, hiszen népünk emlékezete a táltos rendbe valónak tekinti az összes Árpád-házi királyunkat, sőt királyaink java részét Mátyás haláláig! Itt van hát egy igen fontos különbség a táltos és a sámán között. Míg a sámán egy kis lélekszámú nép, törzs gyógyító embere, a táltos lehet egy erős európai birodalom keresztény királya is. Fontos ismertetőjegye a magyar táltosnak, hogy ha betér egy házba, ott rögtön tejet kér... A tej népünk hitében a teljesség itala. Meg kell még említeni, hogy a magyar táltos nem magányos figurája népünk hitvilágának. A látó, a veszett orvos, a füvesember, a garabonciás mind sajátos küldetéssel, elhívással, de azonos renden belül végzi a dolgát. Néphitünk különböző alakjai mind párhuzamba állíthatók a sámánnal, de maradéktalanul egyik sem felel meg neki. Itt ugyanis egy különböző szintekből álló rendszert érhetünk tetten. A táltos rendet. Ebbe a rendbe beletartozik az egyszerű falusi kenőasszony, a kificamodott bokák, térdek orvosa, a füvekkel, imádsággal gyógyító falusi néni és egy hajdanvolt természetes rendben az ország királya is. Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy aki ma népünk ősvallását a sámánizmusból próbálja levezetni, a részlegesből, a másodlagosból törekszik származtatni az eredetit. Az analógiák számbavétele természetesen nagyon fontos. Saját múltunk jobb megismerése, teljesebb kép összeállítása a cél. De a mozgásokat nem fordíthatjuk meg. Mi népünk hagyománya szerint a szkíták, szakák, hunok, avarok maradékai vagyunk. Büszkének kell lennünk örökségünkre, amelynek egyedüli birtokosai vagyunk, hiszen ettől vagyunk érdekesek, fontosak a világ számára. Harangozó Imre Keresztpántos Nganszan sámánkorona