Békés Megyei Hírlap, 1996. augusztus (51. évfolyam, 179-202. szám)

1996-08-03-04 / 181. szám

H Háry János-bemutató előtt Egy kávé és egy pohár ásványvíz, Bubik István társaságában Eltelt néhány év azóta, amikor utoljára itt ültünk Bubik Istvánnal, a gyulai vár rondellájának teraszán. Akkor is bemu­tatóra készült, most is a próbák idejét éli: szerda este Háry János alakjában lép közönség elé. — Örömmel jövök Gyulára, hiszen családi kötelékek is fűznek a Viharsa­rokhoz — mondja Bubik István. — Az elmúlt héten voltam Orosházán, ahol a Bubikok laknak. Gyerekkorom nyarait nagyanyámnál töltöttem a „legna­gyobb magyar faluban”. Sajnos, nagy­mamám már meghalt, ő volt az utolsó kapocs, de unokatestvéreimmel most is jó szívvel találkozom. A Gyulai Vár­színházban pedig már főiskolás korom­ban statisztálhattam Hernádi Gyula— Jancsó Miklós V. N. H. M. című darab­jában. Később Hubay Miklós Túsz szedők című drámájában Oreszteszt játszottam, legutóbb pedig Gosztonyi János Festett király című darabjának főszerepét osztotta rám az előadást rendező Darvas Iván. — Tehát, min hűséges gyulai vendé­gek is köszönthetjük. Hogy látja, az évek során miként változott a város? — Első benyomásom az volt, hogy a modern kor divatja és szabályai szerint megszaporodtak a vendéglátó helyek. Hirtelenjében ki se ismertem magam, de azt látom, hogy egy-két olyan pati­nás kocsma megmaradt, ahol Őze Lajos hirdette az igét. Időközben befedték a vár bástyáját, ami számomra nem túl megnyerő látvány, de ha így védik az idő rongálásától, akkor valamit valami­ért. Szerencsére a várudvar megmaradt, s ezt a helyet mindig szerettem: hangu­latos, kicsi, romantikus. Történelmi levegőt áraszt a környék, jó itt lenni. — És időközben mennyit változott Bubik István? — Cseperedek, cseperedek. Ha év­vel ezelőtt megtettem a nagy lépést, otthagytam a Nemzeti Színházat és ki­mentem egy kicsit körülnézni Angliá­ba. Kipróbáltam magam mint civil, mint idegen, egy másik országban. Azt hittem, hogy erre van szükségem a felnőtté váláshoz, a függetlenség meg­szerzéséhez. Valójában hasznomra is vált ez a kaland, hiszen most, amikor társulatom a Thália Színház lassan az utcára kerül, most van szükség minden belső tartalékra. Tanuljuk az önállósá­got, rákényszerülünk, hogy egyre felelősségteljesebben gondolkodjunk, s közben rájöttünk arra, hogy nagyon sok minden múlik rajtunk, csak oda kell figyelnünk egymásra, meg kell fogni egymás kezét. Rettenetesen élvezem, hogy rákényszerülünk a küzdésre, az önállóságra, s lassan csak csak felnőtté válunk. — Most szükség is lesz az érett férfi minden energiájára, hiszen embert próbáló feladatnak néz elébe: Háry Já­nos alakját kelti életre. Nagy kaland! — Valóban, még operát sose énekel­tem. Ne is várja senki, hogy Melis György teljesítményéhez mérjem ma­gam, nem erre vállalkoztam. Bár az ere­deti kotta szerint, szimfonikus zenekar­ral és énekkarral szólal meg a mű, de inkább a történet játékos elemeit hang­súlyozzuk. Örülök, hogy a Honvéd Táncegyüttes művészeivel lehetek, és nem csak azért, mert feleségem is Hon­véd-táncos, ő játssza Örzsét, az egyik női főszerepet. Szeretem a néptáncosokat mert energiát kapok tőlük, feltöltődöm közöttük. Egyébként pedig annyira ko­molyan veszem ezt a feladatot, hogy lám, most is ásványvíz van a poharam­ban... Különböző okok miatt olyan nagy a felfordulás és a szélhámosság ebben az országban, hogy vissza kell szerezni a szakmák becsületét. Bennünket, színé­szeket, sokan ismernek és figyelnek — hiszen magamutogató emberek va­gyunk —, nem mindegy tehát, hogy mi­lyen példát mutatunk. A mostani anyagi és egyéb feltételek között a legjobbat, a legerőteljesebb, leginkább szellemes variációt kell kihozni magunkból. Ezért az önfegyelem, ezért fogyasztok most ásványvizet. A többi majd előadás köz­ben derül ki, remélem, a közönség örö­mére. Úgy legyen! Andódy Tibor „Örömmel jövök Gyulára, hiszen családi kötelék is fűz a Viharsarokhoz... FOTÓ: LEHOCZKY PÉT Volt és van Békés-Tarhos! A Békés Megyei Hírlap 1996. június 8-i számában közölte Nagy György Mik­lós tarhosi polgármester úr nyílt levelét: „Békés és Tarhos” címen. Szükséges­nek tartjuk tisztázni a levélben olvasha­tó félreértéseket és az olykor pontatlan megfogalmazást. Békés és Tarhos és Békés-Tarhos képezik a vita alapját. Mármint hogy Békés-Tarhos nem létezik. Nem talál­ható meg a térképen és nincs postai irányítószáma. Ez így igaz is, de más­képp kell feltenni a kérdést. Békés- Tarhosnak van máig élő történelme, hat és munkálkodik a „tarhosi szellem”, és a szavak is gyakran szólnak bele az életünkbe. Ha végiggondoljuk mindezen tényezőket, meggyőződhetünk róla, hogy van Békés-Tarhos. Úgy, ahogy a kifogásolt címoldalon is láttuk: „A zene ünnepe Békés-Tarhoson.” Sőt, így is van: Békéstarhos. Meg még így is, hogy: Tarhos. És ebben az értelemben Tarhos az Énekiskolát jelenti. A Békés-Tarhosi Zenei Napok nem Békés városról és Tarhos községről kapta a nevét, hanem úgy született meg, hogy Tarhosnak hívták az Énekiskolát. Az ünnepségsorozat helyszíne pedig (az idén valóban a huszadik alkalom­mal (a Kodály Zoltán által 1953-ban felavatott tarhosi Zenepavilon. Békés városban is voltak és vannak rendezvé­nyek, részben a hagyomány miatt (re­formátus templom, könyvtár, múzeum, zeneiskola), részben kényszerűségből, mert a Zenepavilon jelenlegi tönkre­ment állapota a zenei kurzusok megren­dezéséhez nem biztosítja a feltételeket. Az iskolaalapító Gulyás György (a rendezvénysorozat is az ő nevéhez fűződik) 1988-ban a XII. Békés- Tarhosi Zenei Napok értékelésekor a következőket mondta: „Miért is indult? Azért, hogy Tarhos nevét újból bevi­­hessük a köztudatba! Évtizedekig tabu volt.” A TARHOSI ÉNEKISKOLA (1946—1954) — idén ünnepeljük léte­sítésének 50. évfordulóját — „a dr. gr. Wenckheim László nagybirtokos tulaj­donában volt Tarhos-majorban” kezdte meg működését. Tarhos község tehát sose „látta” az Énekiskolát. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy orszá­gos beiskolázású intézményről volt szó, amelynek létesítő rendeletét Keresztury Dezső, akkor VKM minisz­ter írta alá. A valaha volt iskolát „indulásakor úgy kell elképzelni, hogy adva van egy kifosztott grófi kastély a 60 holdas cso­dálatosan szép park közepén, a civilizá­ció legelemibb megnyilvánulásai nélkül (autóbuszjárat, telefon, posta, villanyvi­lágítás). Létezik egy vasakaratú ember meg egy kis létszámú lelkes testület, és elindul valami a zeneileg tehetséges gyerekek megmentése érdekében. Az ember, ha a kezdetekre, a „hőskorra” gondol, ködfátyolos lesz a tekintete, és a bibliai mustármag jut az eszébe. Tarhos, az Énekiskola nyolc esztendős működése idején sokszor ke­rült veszélyhelyzetbe. A veszélyhely­zetnek pedig az a tulajdonsága, hogy felszínre hozza az egyetemes értékeket. Ez az iskola sok mindenre volt egyedüli példa. Kodályra való hivatkozással, kö­zülük most csak egyet emelek ki, és ez az „énekes Magyarország” gondolata. Kodály Zoltán szerette Tarhost, de sokat is várt tőle. Tarhos Kodály zene­­pedagógiai koncepciójában igazolást is jelentett: a megvalósíthatóság igazolá­sát. Békés-Tarhos létét Kodály Zoltán, Gulyás György, Csukás István, Szokolay Zoltán szavai is igazolják. (Az idézetektől terjedelmi okok miatt eltekintünk — a szerk.) Van Békés-Tarhos, mely a reneszán­szát várja. És amikor a Zenepavilonban ismét egész évben szólni fog a zene — hisszük, nem sok idő múlva —, ez min­denkinek jó lesz. Az „énekes Magya­rországnak” leginkább. Dr. Gyarmath Olga, a Békés-tarhosi Baráti Kör alelnöke, a Tarhosi Énekiskola volt tanára Magyari Barna verse: Honfoglalás 1101 éve május vagy június valahanyadikán az egyik magyar vitéz génjeiben ott volt egy költemény megszületésének lehetősége ám hirtelen vihar támadt a mondatokból kihullottak az ékezetek ezért a sereg tagjai kardjaikat szúrták a hosszú magánhangzók fölé aztán Alpárnál Salán vezér agresszíven a magyarok elé állt így a vitézek visszamentek a versbe a kardokért a fegyvertelen szövegre pedig már tovább senki sem vigyázott 895-ben Árpádék így foglaltak hazát s vesztettek el egy költeményt Azonos-e a magyar táltos a szibériai sámánnal? Nem vallás, gyakorlat A millecentenáriumi rendezvénysoro­zattal összefüggésben gyakran szóba ke­rül népünk Szent István előtti vallása. Tapasztalatom szerint sokan, köztük mértékadó szakemberek is a témát egy­szerűen a sámánizmus tárgykörébe utal­ják. Ez mindenképpen felületesség, ha nem tudatos csúsztatás. Természetesen sok és lényeges analógia érhető tetten a szakirodalom által sámánizmusnak ne­vezett megnyilvánulási forma világké­pe, gyakorlata, technikái és népünk táltos hagyománya között. Ezek a lénye­ges egyezések azonban nem jelentik azt, hogy honfoglaló eleink sámánhitűek let­tek volna! Érdemes hát számba venni a magyar táltoshit és a sámánizmus közöt­ti különbségeket és egyezéseket. Elsőként próbáljuk megfogalmazni, mi a sámánizmus! A klasszikus szak­­irodalom az ural-altaji, turáni, török és észak-amerikai indián népek gyógyító, egyéni és közösségi konfliktuskezelő gyakorlatát gyűjtő néven sámánizmus­nak nevezi. E gyakorlat központi alakja a sámán, a lélek világába különböző révülési technikákkal behatolni, közle­kedni képes gyógyítóember. Követke­­zésszerűen azoknál a népeknél, ame­lyek e gyakorlatot ismerik, ehhez kap­csolódó, nagyjából egységes hitvilág és világkép él. Mindezek mellett fontos megjegyezni, amire már Diószegi Vil­mos és Hoppál Mihály is fölhívta a figyelmet, hogy a sámánizmus nem val­lás, hanem gyakorlat! A hozzá kapcso­lódó hitvilág és világkép segíti az eliga­zodást a természeti és társadalmi kör­nyezetben, a létező látható és láthatat­lan erők között. Összességében azon­ban nincs tételesen megfogalmazható hitbéli és erkölcsi tanításrendszere. A sámánizmus gyakorlata az esetek többségében kis lélekszámú és igen egyszerű körülmények között élő né­peknél maradt fönn. Szembeötlő, hogy mindig azon a területen találkozunk vele, ahol valaha az ún. íjfeszítő népek éltek, szkíták, hunok, avarok, magya­rok... E népek közül Európában egye­dül mi magyarok maradtunk fönn, sőt tartottuk fönn államiságunkat napjain­kig. Gyökereink, hagyományaink mind e kultúrkörbe nyúlnak vissza. Nem lehet azt mondani, hogy a táltos a pogány magyarok papja, hiszen né­pünk emlékezete a táltos rendbe valónak tekinti az összes Árpád-házi királyun­kat, sőt királyaink java részét Mátyás haláláig! Itt van hát egy igen fontos kü­lönbség a táltos és a sámán között. Míg a sámán egy kis lélekszámú nép, törzs gyógyító embere, a táltos lehet egy erős európai birodalom keresztény királya is. Fontos ismertetőjegye a magyar tál­tosnak, hogy ha betér egy házba, ott rögtön tejet kér... A tej népünk hitében a teljesség itala. Meg kell még említeni, hogy a magyar táltos nem magányos figurája népünk hit­világának. A látó, a veszett orvos, a füvesember, a garabonciás mind sajátos küldetéssel, elhívással, de azonos renden belül végzi a dolgát. Néphitünk különböző alakjai mind párhuzamba ál­líthatók a sámánnal, de maradéktalanul egyik sem felel meg neki. Itt ugyanis egy különböző szintekből álló rendszert érhe­tünk tetten. A táltos rendet. Ebbe a rendbe beletartozik az egyszerű falusi kenőasszony, a kificamodott bokák, tér­dek orvosa, a füvekkel, imádsággal gyó­gyító falusi néni és egy hajdanvolt termé­szetes rendben az ország királya is. Összegezve tehát elmondhatjuk, hogy aki ma népünk ősvallását a sámá­nizmusból próbálja levezetni, a részlegesből, a másodlagosból törek­szik származtatni az eredetit. Az analó­giák számbavétele természetesen na­gyon fontos. Saját múltunk jobb megis­­merése, teljesebb kép összeállítása a cél. De a mozgásokat nem fordíthatjuk meg. Mi népünk hagyománya szerint a szkíták, szakák, hunok, avarok maradé­kai vagyunk. Büszkének kell lennünk örökségünkre, amelynek egyedüli bir­tokosai vagyunk, hiszen ettől vagyunk érdekesek, fontosak a világ számára. Harangozó Imre Keresztpántos Nganszan sámánko­rona

Next