Állami gimnázium, Beregszász, 1891

teréről a latin nyelv le nem szoríttatik, helyét a magyar nem foglalja el és költőink, íróink, tudósaink nem ma­gyar nyelven szólalnak meg. Az irodalomban már de­rengett a szebb kor hajnala. Kazinczy Ferencz, Bersze­­nyi Dániel, Kisfaludy Károly, Kölcsey Ferencz, Vörös­marty Mihály, Czuczor Gergely, Bajza József méltó utó­dai voltak azoknak a nagy költőknek, kik a múlt szá­zad végén végtelen nyomor és küzdelmek között ébren­­tartották a magyar nemzeti szellemet, a­minek Kisfaludy Sándor, Virág Benedek, Révai Miklós, Csokonai Vitéz Mihály voltak. Csinosítani, újjáteremteni törekedtek a magyar nyelvet, de működésükben nagy akadály volt, hogy egymástól elszigetelten, az ország távol eső pont­jain voltak kénytelenek munkálkodni, a­nélkül, hogy egymással közvetlenül, személyesen érintkeztek volna. A nagy férfiak egész seregével áldotta meg az Isten a ha­zát, de a hazának nem volt fővárosa és ebben nem volt oly intézet, melynek rendeltetése a magyar nyelv és magyar tudomány mívelése lett volna. Rég óta mélyen érzett szükség volt ez , nem is hiányzottak a szebbnél­­szebb tervek, de megvalósulni az anyagi eszközök hiá­nyában nem tudott. Széchenyi első nagy tette egy ily intézet, a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása volt. Mint huszárkapitány 1825. november 3-án az or­szággyűlés kerületi vagyis követi ülésén nagy figyelem­mel hallgatta a tanácskozást, mely arról folyt, hogy mi­­képen lehetne a nemzet mind hangosabban nyilvánuló kívánságát, hogy a magyar nyelv és tudomány művelé­sére külön, semmiféle más ezért nem követő intézet ala­­píttassék, megvalósítani, midőn végre felállt felsőbüki Nagy Pál, kinek lángoló szavai már több ízben máskor is lelkesedést szültek a magyar nemzetiség és magyar nyelv ügyében. Szónoklatában élénk színekkel festette a magyar nemzetiség ügyét és megragadóan mondta el, hogy a magyar nyelvet s vele együtt a nemzetiséget eddigelé leginkább a pislogó mécseik mellett, jobbára éhezve, sanyarogva munkálkodó, reményt, szerencsét és

Next