Bereg, 1894. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1894-01-06 / 1. szám
1. szám. XX. évfolyam. BE R E Gr Beregszász, 1894. január 6. zuhan le emelvényéről, fényes leple szétszakgatva hever a megvetés fertőjében .... Hiába már a társadalom ilyen. Megmagyarázható indokok nélkül szárnyaira kap egyik egy kiválasztottat. Tiszteletbeli hivatalokkal, czimekkel árasztja el, névnapját megünnepli, tisztelgő küldöttséggel keresi fel az évforduló alkalmával. És mikor beáll a válság, magyarán mondva kiüt a „krach“ az ünnepelt férfiú összeütközésbe talál jönni Csemegi mesterművének valamelyik csiklandós paragrafusával: szánalmas vállvonogatás, hypokrita sajnálkozás vdja fel a dicsőítő frázisokat és csodálatos egyértéműséggel dörgik fülébe a »kövezd meg!« kegyetlen karénekét. Pedig a társadalomnak sincs joga Pilátusként mosni kezeit akkor, amidőn az általa paszszírozott egyén jelleme tartalom hiánya miatt szétpattan, mint a buborék. Mert a társadalom van hivatva megkülönböztetni a búzát a konkolytól, az aranyat a salaktól, a becsületességet, az úgynevezett és tágabb értelemben vett becsülettől. Igen! Becsületesség és becsület nem mindig fedik egymást tökéletesen, hiszen a minap is azzal védekezett egy rajtavesztett deliquens, midőn a bíróság sikkasztás miatt vonta felelősségre, hogy az elsikasztott összegre azért volt szüksége, hogy azzal becsületbeli adósságait kifizethesse! íme a különbség becsület és becsületesség között. Ha majd az előbbi az ő frivol consistentiájával tért fog engedni az utóbbi jogos uralmának, lehet, hogy bekövetkezik az az idő, amidőn e téren is tisztultabb felfogással fogunk szembe állani. Hadd győzzön tehát a becsületesség! \_\vv\\^n\^\\x\\xn\x\\^\\x\\x\\^\\^\\v\\'v\\'V\\'V'.\'v .'v';w\ ^.^\\'v\\x.\\^'a\'v\v\\'v\v\\'v. ■v x. v.wwvww A hétről. — Fővárosi levél. — Nem csekély mértékben kötelezné le a szenvedő emberiséget az az elme, mely végre egy hathatós szert találna ki az új évi gratulácziók betegsége ellen. Ez a betegség félelmetesebb a difteritisznél, a koleránál. Mert ez a betegség kikerülhetetlen, ez elől menekülni nem lehet. A hitelezőid elől elbújhatsz, az újévi gratulánsok elől nem; ezek addig járnak utánad, míg végre is rád találnak, ha márcziusban is. Mert nekem már márcziusban prezentáltak b. u. é. k.-s kártyát, melyet meg kellett váltani. A b. u. é. k. kártya ma már egy váltó, melyet te nem írtál alá s mégis ki kell fizetned. Ha ki nem fizeted, nem porolnék be, de porolnék és gorombáskodnak veled. A pinczér nem szolgál ki, ha a lelkedet kiorditod, akkor sem hall meg, szalad tovább, hogyha a tálcán nem hagytál számára egy forintot. A levélhordó egy héttel később hozza a sürgős leveleidet. Minden teremtett lény megérezteti veled, ha pénzben nem kívánod vissza a boldog újévet. De hát isten neki. Ebbe is beletörődik az ember. Az alamizsnának egy módja ez, sok szegény ember sóvárogva várja az új esztendőt, mely egy pár hónapra kisegíti. S ha tehetjük, mert ne segítsünk szegény embertársainkon, még ha ez a segítség visszás formában történik is. Sokkal visszatetszőbbek azok a deputácziós újévi gratulácziók. Nincs ma már az az apró »nagyság« a kit fehér nyakkendős, frakkos deputácziók ne gratulálnának meg. Ha két ember egy ember alatt áll, ez a két ember már deputáczióvá szervezkedik s hosszú beszédben kíván a nagyságos urnák boldog új esztendőt s ez még nem elég, a két tagú deputáczió szalad az újságokhoz, hogy közöljék a szép beszédet, melyre a nagyságos úr meghatva válaszolt. Valóképpen a nyilvánosság elé pedig nem tartoznának más újévi gratulácziók, csupán azok, melyeknek politikai fontosságuk van. A közönség már megszokta, hogy valami érdekes nyilatkozatot, kijelentést kap ilyenkor az előkelő politikusoktól. Várjon mit mond Wekerle, mit mond Apponyi? Lesz-e valami a polgári házasságból vagy nem? Mert az újévi beszédek a jövendőbe mondás vagy jövendőbe látás színével is szoktak bírni. Az idén nagy volt az érdeklődés, sajtónak és publikumnak lesz is min rágóni egy pár hétig. Wekerle erősen bízik a pártjában s bízik az ellenzék segítségében is. Apponyi — hisz az ő beszédei «alkotják az egész polgári házasságnak a sarokköveit — ma még nem nyilatkozott magáról a törvényjavaslatról. Elvi különbség közte és a kormány közt nincs e kérdésben. Az aztán más kérdés, hogy a törvényjavaslat maga kielégíti-e őt. A szélsőbal elégségesnek tartotta, hogy táviratilag üdvözölje Kossuthot. Nem szólt bele a magas politikába. Aminthogy legjobb volna, ha a politikai pártok is felhagynának ezekkel az újévi beszédekkel, melyek előzetes megállapodások szerint készülnek. Mert arra igazán nem sok ember kiváncsi, hogy mit mond Busbach Péter meg Pulszky Guszti. Annál is inkább, mert azt előre lehet tudni. Az idén különben hamar lekerülnek a napirendről az újévi beszédek, ha később ismét fel is támadnak parlamenti beszédekben. Elsöpri még a Busbach, sőt még Pulszky Guszti beszédjét is a Jókai-jubileum. Se szeri, se száma az ünnepségeknek s a magyarok Istenének különös kegyelme legyen Jókaival, hogy kibírja az ünnepnapokat. Azt a rengeteg sok könyvet könnyű volt megiitetvén év alatt, de pár nap alatt végig szenvedni ötven esztendőért járó ünnepeltetést, az még egy Toldit is megviselne. Ma már talán maga a rendezőség sem tudja, hány mindenféle ünnepség lészen s maga a közönség sem tudja, hogy miként lehessen ott mindenütt, ahol Jókait látni lehet. Hányan fognak kiszorulni innét is, onnét is! A fővárosi sajtó, amint képzelhető, kitett magáért s azt hiszem, egy külön szoba kell majd a Jókait ünneplő újságoknak, a valamikor felépítendő új nemzeti múzeumban. Lesznek nagy Jókai numerusok. Sőt a »Magyar Szalon« már a januári füzetét egyedül Jókainak szentelte. A „Magyar Hírlap“ külön Jókai-albumot ad ki — ingyen az olvasóinak. — A vidéki sajtó sem marad hátul, a »Bereg« azzal ex-cellás kollegái között, hogy ilusztrált jubileumi számot csinál. — Hát az emlék tárgyak, a feliratok. Bizony, kell mindennek majd nem egy szoba, de egy ház. S hát az százezer forint tiszteletdij. Na, ez az egy remélhetőleg nem marad meg a múzeumnak. Szép apránkint elkölti a nagy költő, ha ugyan már nincs elköltve. Vajha ez a nemzeti tiszteletdij megmentené őt hátralevő éveiben az anyagi gondoktól. És írna talán kevesebbet, mint mostanában, de csupa remeket, mint egykor, régen . . . Azaz hogy irhat ő akármit: nekünk minden sora, minden szava, minden betűje kedves, szép. Mind egyegy drága kincs. Székely Huszár. ■v -V v v \ v\\;--v.wv;%.w*. .'V-'-vwv'.' -v x.-: .-v-wwv:.-v xxx.-V'; ^\\^\\v\\-v\\-v\\^\\x.\\^\\x\\x.\\'V\n,x.\\^\\'%.n hos is a mi büszkeségünk lesz, mert magyar lesz minden izében, nemcsak érzelmeiben, de nyelvében is. — Különben — így gondolkodtam — könnyebben menne ez a dolog, ha ez a sok nyugalmazott katonatiszt csakis Gráczot tartaná érdemesnek arra, hogy öreg napjaiban pihenő helyéül szolgáljon. De hát minek olyan szép város ez a Pozsony, miért olyan olcsó s főleg miért van oly közel Bécshez ? Ezek fölött keseregtem, mikor a szép napfényes Dunaparton két alak közelit felém. Egy úr és egy asszonyság. Karonfogva mentek. Az úr egészen őszbeborult férfi, hajlott testtel, de amit igyekszik jól peczkesre kiegyenesíteni. Minden lépésekor erős rúgással toppant egyet a lábával, hogy ellensúlyozza térde rogyadozását. Bajusza kissé zöldes színű. Meglátszik rajta, hogy különböző hajfestő szerekkel kísérleteztek rajta. Különben kifogástalanul és kellő elegancziéval volt felöltözve. Fekete kabátja gomblyukában kis piros szalag virított. Csak mikor egész közelébe jutottam, ismertem rá az én ezredesemre. — Ah, ah . . . Hát czivilbe van. Akkor bizonyosan penzionáltatta magát tábornoki ranggal. Mondanom sem kell, hogy rögtön szemügyre vettem az asszonyt is. Ő volt. Szebb volt mint valaha. Délczegebb, bátrabb volt a tekintete s jobban megválogatott a toilettje. Villogó szemekkel nézett jobbra-balra, s alighogy odafigyelt az öreg tábornokra (illik hogy megadjuk a titulusát), akipedig ugyancsak igyekezett őt mulattatni. Egy-két szóból bizonynyal azt kell hinnem, hogy katonai dolgokról beszélt neki. Bizonynyal valamely hősi tettét beszélte el az olasz hadjáratok idejéből. Az asszonyka hallgatta némán, megjegyzés nélkül, lelkesedés nélkül; fanyar, unalmas, élettelen arczkifejezéssel és ábrándozva nézegette a Duna fel-felcsapódó fodrait s a viz egyenletes folyását. Fecskék röpködtek a viz felett, majd mint a villám suhantak el az ő kis rózsás fülei mellett, mintha valami kedveset, fájót, biztatót súgtak volna neki. Azután egy nagyot lélekzett, megrázkódott, oldalpillantást vetett a tábornok elé, aki ifjú hévvel szorította meg karját, majd bizonyos előkelő grandezzával bólintotta meg szőkefürtös, hamiskás fejét egy hadnagy úrnak, aki köszöntötte őket. Mindent jól megfigyelhettem pár másodpercz alatt. Nem volt ismerősöm, akitől kérdezősködhettem volna, de abból, hogy a tábornok úr pensionáltatta magát és a szép asszonynyal itt karonfogva sétál, következtethettem egyetmást. * Megint eltelt egy esztendő. Nagy idő ez minden ember életében, felér néha egész évtizeddel. * Az olcsóra bízom, hogy csinálja meg a novellát. . Karczag Vilmos: Hírek. -- „A Költő-király jubileumára !“ Ily czím alatt veszik előfizetőink lapunk jelen számához mellékelve, azt az illusztrált jubiláris füzetet, melyet a »Bereg« szerkesztősége és kiadóhivatala, költséget és fáradságot nem kimélve, nagy gonddal állított össze s ajánlott fel előfizetőinek újévi ajándékul. A kiváló csínnal készült füzet a Jókai legújabb fényképéről elegánsan kiállított czimképen kívül 27 oldalra terjed s 24 munkatárs művét s ugyanazoknak arczképét vagy névaláírásuk hasonmását (facsimile) tartalmazza, a következő rendben: »Jókai« vers, Bodnár Istvántól (képpel). »Hogyan téptem én meg Jókai babérait, visszaemlékezés, Ilyés Bálinttól (képpel). »Halványka csillag...« vers, Gáspár Imrétől (aláírással.) »Egy kendő föld« rajz, Újlaki Antaltól, (képpel). »Milton tanulása közben« vers, E. Kovács Gyulától (képpel). — »A lant« V. Gaál Karolinától (aláírással). — »Jókaihoz« vers, Lukács Ödöntől (képpel.) — »Ábrándos ösmeretség« költemény prózában, Szatmáry Zoltántól (— Szatyitól, képpel). — »Ha a világot...« vers, Szabolcska Mihálytól (képpel). — »Salamon király, mint remete« rege, Lehoczky Tivadartól (képpel). — »Emlékkönyvbe« vers, Kóródy Sándortól (képpel). — »A vak aggastyán« rajz, V. Krüzselyi Bálinttól (képpel). — »A kis kurucz« vers, Jánossy Zoltántól (képpel). — »Terka« elbeszélés, nagyváradi Tóth Józseftől (képpel). — »A leghelyesebb erkölcsi életszabály« Janka Sándortól (képpel.) — »Ha ott fekszem.. .« vers Színi Pétertől (aláírással). — »Csalódás« rajz, Dienes Gézától (aláírással). — »Végig nézek ..« vers, Krüzselyi Erzsikétől (képpel). — »Arczkép a porban« beszélyke, Janka Kálmántól (képpel). — »Fidele« elbeszélés, Mártonffy Imrétől (képpel). — »Akkordok« vers, Lukács Bélától (képpel). — »Ha gondolom...« vers, Ligeti Imrétől (aláírással). — »A jobb- és balkéz« Aigner Ferencztől (képpel). — Áthelyezés. A belügyminiszter Lang Kálmán miniszteri fogalmazót s beregvármegyei főispáni titkárt hasonminőségben Máramaros- Szigetre helyezte át. — Társadalmi életünk a távozóban egyik közszeretetben álló alakját veszíti el, de reméljük nem örökre. — Helyére Stein-Már régen rájöttem ugyan e tapasztalatra, de ma újra egy fényes példával lettem gazdagabb. Ma ugyanis megint láttam a tábornok urat itt a fővárosban. Ezúttal is másodmagával jött szembe velem, de most nem nőszemélyt, hanem egy katonatiszt kollegáját kísérte. Nem találtam olyan öltözöttnek, mint Pozsonyban. Olyan peczkesnek sem , sőt egészen összetörődött öreg úr volt, akinek nagyon jól esik vastag, szegesvégű botjára támaszkodni. Valami sajátszerű elkeseredett szomorúság ült az arczár. Nem tudom, mi baja eshetett az öreg úrnak. Még alból az elejtett mondatból, amit mellette elhadva hallottam, sem akarok valamelyes balesetre következtetni, pedig megtehetném. Mert hát igen sokat megérthettem volna belőle egy kis novellából fantáziával. Az öngur úgy látszik fájó szívvel panaszkodhatottalamiről egykori kollegájának, ámbár én e is annyit hallottam: . . . Aztán elvitte még egy százhúsz forintos áramórámat is... És elaludtak mellettem.