Görög katholikus szemle, 1903. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1903-01-04 / 1. szám
01. Cf GS. Ungvár, 1903. január hó 4. 1. szám.\ Negyedik évfolyam. KIADÓHIVATAL: Az „Unió Részvénytársaság" könyvnyomdája Ungvárt, (a várban.) ^-----Ja _xta ejk EGYHÁZI, T^ZETXiTGrik ÉS T.A.ISSA.XD.A.ILjIMIX HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. xra isi» ü “ 1 ■■■ ^“TeI SZERKESZTŐSÉGI IRODA: Ungvár, Káptalan utcza 8. sz. GÖRÖG KATHOLIKUS ,AD Xlta____________________El» [gr--------- — ig ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Fél évre................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanítóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetmények és az előfizetési díjak a kiadóhivatal czimére küldendők. nJls----------------- ---------- Isi Dicsőség a magasságban Istennek, békeség a földön a jóakaratu embereknek, Ismét fölcseng az angyali ének, újból halljuk a mennyei szózatot. Dicsőség a magasságban Istennek, békeség a földön a jóakaratu embereknek ! Isten dicsőségével együtt halljuk hirdetve a békeséget, melyet a megtestesült örök Szeretet hozott közénk s a mely egyedüli boldogságunkat képezi. Mert mi is a békeség ? Az élet harmóniája, a törvény és a tett összhangzása, közös czél — közös akarat, igazsági — szeretet. 6 # A hirdetett békeségben az igazságot és a szeretetet halljuk hirdetve, az emberiség boldogságát látjuk a mennyből lehozva. Mert miben is volna boldogságunk, ha nem az igazságban és szeretetben ? Tudni akarunk mindent, kutatjuk az okokat, a végczélt, keressük az igazságot, mely életünknek irány szabhat, egész életünket azzal a tudattal éljük le, hogy minden következő perez újabb fényt vet kutatásunk terére s nem tudunk megnyugodni, még akkor sem, ha elménk elérte a legnagyobb eredményeket is. Még akkor is Göthével több világosság után vagyunk. Nem tudunk megnyugodni, ha elvetettük azt az alapot, melyen állva fülünk a mennyei szózat szavait tisztán befogadhatja. Nem tudunk megnyugodni, ha kutatva az igazságot elvetjük az igazság életforrását, magát az örök igazságot. Mert nem adatott semmi másban üdvösség, csak Jézusban, ki születésével békeséget hozott e világra. Békeséget - igazságot, szeretetet. Avagy van békeség igazság nélkül, igazság szeretet nélkül? Meg tudjuk találni az igazságot, ha bölcselkedésünk kételkedéseit nem fékezi szívünk szeretete ? Volt idő, mikor az arénák még az igazságot sem ismerték, de mert a véres porond fölött ott lengett a szeretet, még a halálból is kikelt az élet, a boldogság. El lehetünk tudomány nélkül, de szeretet nélkül ? . . . Pótolja-e a mai társadalom békétlenségét nagy kultúrája, óriási mérvekben fejlődő tanügye, gazdasága, szemkápráztató művészete, nemzeti nagyléte ? Tud-e a rideg paragrafus a mai társadalomban békét teremteni? Igen, ha a békét a lázadások leverésében, a bűnnek büntetésében, a börtönök lánczaiban, a szuronyok villogásában keressük, akkor a paragrafus is teremt békét, de ha a békében az emberiség boldogságát látjuk, akkor a békét csak a szeretet teremtheti meg, mely ott lengett az arénák porondja felett, mely tud tűrni, de tud szánakozni is, mely nem tesz megkülönböztetéseket, hanem szereti az igazságot. Ilyen béke hirdetése cseng föl ismét a világon annyi idők után, ilyen békét hallunk mi is az angyali énekben a világ Megváltójának születése fölött. Békeség a földön a jóakaratú embereknek. Hallgatom a zengő éneket, oly jól esik hallanom ezt az oly ritkán fölcsengő szózatot s lelkem elé lebben a messze időből a jámbor pásztorok képe, kiknek e béke első sorban volt hirdetve s fölveri szivemet a kérdés: Népem, megérted-e te ezt a szózatot és lesz-e részed már neked is egyszer e békeségben ? Lesz-e részed már neked is egyszer igazságban és szeretetben ? Nem, nem értjük mi ezt a szózatot, nincs meg köztünk az élet harmóniája, nincs meg köztünk a közös czél, nincs meg a közös akarat. Járunk annyi felé, küzdünk annyi czélért, annyi érdekből, ahányán vagyunk. Megakadunk kicsinyes személyes okokon s nem akarjuk belátni, hogy nekünk van közös czélunk, melyet közös akarattal kell munkálnunk, melyért sokban az egyéni akaratot, az egyéni érdeket háttérbe kell szorítani. Nem akarjuk belátni, hogy a béke tulajdonképen az élet harmóniája, közös czél a közös akarat, a törvény és a tettek összhangzása. Van-e közös czélunk ? Van. Nagyoknak, boldogoknak lenni. A nyelvi különbség, az életviszonyok különfélesége szabhat eltérő irányokat aközös czél munkálásában, de oly irányokat, amelyek soha sem találkoznak a közös czélban, soha. S van-e szükség közös akaratra ? Van, mert közös czélt csak közös akarattal érhetünk el. És nálunk ez nincsen és ezzel nincs meg köztünk az élet harmóniája. Az ember boldogságban volt teremtve s a mikor tette és a törvény közti összhang megszűnésével boldogsága elveszett s nem maradt egyéb belőle, mint a boldogság utáni vágya, az égből leszálló Jézus a roppant örvényre odahelyező aranyhiddá változtatva azt a bölcsőül választott jászolt, hogy az ember és az örökkévaló A „GÖRÖG KATH. SZEMLE“ TÁRCZÁJA. Lipcsey László. Az öreg Lipcsey László gondolataiba mélyedve ült a rozoga asztal mellett. — Ezüstös fejét széles tenyerébe hajtotta és úgy várta a fia válaszát. Nagy, nagy dologról folyt a beszéd. Hogy sokat ne mondjak, a nemes Lipcsey család egyik utolsó sarjadéka egy közönséges jött-ment embernek, a harangozónak a leányát akarta nőül venni. Egy nemes és egy harangozó ! Egy Lipcsey Iván és egy Szviriba Anicza ! — Ha ennek a rozoga viskónak minden korhadt’ gerendája is reá dűlne, még akkor sem tudná elviselni e nagy szégyent. Az egyik törött ablakon befütyölt a dermesztő téli szél és a szegényes tűzhelyen nagyokat pattogottsistergett a nedves fa. Azt is a kerítésből törték ki. És hogy a füst el nem nyelte a szoba lakóit, arról a törött ablak gondoskodott. Apa és fiú gondolataikba mélyedve hallgattak. Az egyiknek a családi büszkeség, a nemesi öntudat, a másiknak az elviselhetetlen nyomorúság és a csendes boldogság utáni vágy motoszkált a fejében. Szviriba Anicza nyájas, kék szemeiért adósa maradt az égnek és édes anyja talán az erdei vadrózsa szirmairól lopta le az üde rózsa pirt, melyet arczára lehelt az ifjúság — és a csókja ! — édesebb volt az erdei méznél, legalább ilyennek találta az ifjú Lipcsey. A jó Isten tudja hol, talán a virágos réteken vagy az illatos kaszálók harmatos pázsitján lopódzott be szívükbe az első szerelem, de szerették egymást azzal a naiv, odaadó szerelemmel, melyet ma már csak a falusi élet tud teremni. Azt is érezte Lipcsey Iván, hogy az Aniczáék takaros házikója, a kis gyümölcsöskert, benne a zümmögő méhkassal, no meg egy kis termőföld az ő igényeit éppen ki tudnák elégíteni és ő ott boldog, nagyon boldog lenne. A Lipcseyék családi birtokának egyedülledező maradványa volt az, amelyben laktak. A nagyszerű erdőket, havasokat, kaszállókat Isten tudja kik használják most. Elvitte a sok perlekedés, az ügyvédek és — és a korcsmárosok. A régi dicsőségből nem maradt más a Lipcsey névnél. — Lipcsey, a pap, a szolgabiró, a jegyző — rég a temetőben porladoznak már, a ki pedig nem érzett kedvet a tanuláshoz és csak amolyan hosszú hajú nemes maradt — azt még tartja az elődök emléke és nevének varázsa. Hogy mily jól eső érzést keltett az öregben, ha néha napján falujokba vetődött a szolgabiró és — és kezet fogott vele, mig a többi parasztokkal csak amúgy foghegyről beszélt — semmi sem igazolja jobban, hogy ezt a kis élvezetet kész a fia boldogsága árán is megőrizni. — Mit tudott ő a világ folyásáról, hogy ma már a nemesi előnévnél többet ér egy darabka fekete kenyér, hogy a mióta az egyenlőség diadalt ült a nemesi sziklavárak kopott falain, azóta mindenki csak annyit ér embertársai előtt, amennyit szorgalma és tehetségével kivívhat magának. Ha vasárnaponkint végigment az utczán, a paraszt gyermekek gúnyosan kiabáltak utána : »Lipcsey úr«. — Hogy miből tengette életét? Jól tudta ő, hogy a fia két izmos karja szerzi be a mindennapit, de nemesi büszkesége még mindig csak arról ábrándozott, hogy fia még visszaszerzi elpazarolt birtokait és hogy a szomszéd falvak nemesei közül fog méltó feleséget választani. Azt is beszélték a gonosz nyelvek, hogy csak úgy titokban, éjjel — nehogy valaki lássa a kopott gubája alá rejtve hozza haza a városban vásárolt kenyeret. Csak az Isten szivet ne teremtett volna, szivet, mely lángra gyűl, mely boldogság után eped. Hasztalan volt az öreg minden argumentuma ! A fiú hősileg kitartott a szive mellett. — Iván! — Apám ! — Még egyszer, utoljára mondom, hogy akaratomnak ne merj ellenszegülni. A fiú még egy utolsót szúrt botjával a pislogó tűzbe. — Édesapám! Hallgasson meg! Boldoggá fogjuk lenni. Anicza olyan jó, úgy fogja szeretni . . . Az öreg ingerülten csapta le öklét az asztalra. — Ne halljam többet. Ha azt akarod, hogy atyád holttesténát menj az esküvődre, úgy siess, végezd a dolgod ! — Apám, megbünteti az Isten . . . — Kibotozlak haszontalan . . . Ne bántson ! Én Aniczát szeretem és el fogom venni ! Az üreg felugrott. Ősz haja ráomlott az arczára, kezeibe kapta nagy görcsös botját és fiára emelte. Iván az ajtóba ugrott. — Atyám ! ha úgy akarod, itt hagyom a házadat, de imádkozni fogok éretted, hogy az Isten tegyen boldoggá — hangzottak az Iván szavai már az udvarról. Az öreg csontos ujjaival belefenyegetett a koroméjszakába, aztán becsapta a szoba ajtaját és a tompa zaj beleveszett az éjjeli szél zúgásába. * * * * Karácsony este van ! A szürke párás levegőt is olyan ünnepies hangulatba ringatták a szitáló hópelyhek és a Nagyág távoli momogása. Csendes az utcza. — Az emberek otthon ülnek és örvendeznek a szent ünnepnek — kiki a saját módja és tehetsége szerint. Egyik-másik helyen ajándékot is hozott a kis Jézus de a legtöbb helyen bizony közelebb húzódtak a tűzhöz, még a bozontos szőrű házi kutyát is maguk közé engedik, hogy bundájával a lábukat melegítse— és igy várják az éjjeli harangszót. — Ezek a szegény emberek nem irigylik az urak csillogó karácsonyfáit. A templom és az imakönyv az ő egész világuk, és ha csak úgy távolról láthatják a parochia ablakából kicsillanó karácsonyfa világát és elénekelhetik a mindig szép karácsonyi énekeket, az ő lelki igényeiket ez tökéletesen kielégíti.