Kárpáti Hiradó, 1942. március (19. évfolyam, 49-73. szám)
1942-03-15 / 61. szám
Vasárnap, 1942 III/15, KÁRPÁTI híradó. ÉVFORDULÓ (**) Alig van még ünnep, amelyet annyian és annyi sokszor ne méltattak volna, mint március 15-ikét. A lényeget azonban kevesen keresték benne. Vannak, akik mai magatartásukra keresnek benne igazolást, ezek 1848 március 15-ike frazeológiáját hangoztatják. Ők csak jelszavakat látnak. Mások új jelszavak hatása alatt elvetik március 15-ikét, mondván, hogy annak liberális eszmeiségét túlhaladta az idő és a korszellemre való hivatkozással nem vállalnak közösséget a magyar múlt eme legszebb és maradandó tanulságokat rejtegető lapjaival. Március 15-ikének pedig nem ez a lényege. Nincs benne semmi, amit a ma magyarjának el kellett volna vetnie attól való félelmében, hogy a XX. század eszmevilágával ellentétbe kerül, de azok sem kaphatnak belőle igazolást, akiknek korunk nem kedvez úgy, mint az elmúlt évszázad. Lehet-e hát hűnek maradni a múlthoz és ugyanakkor korszerűnek lenni? Sokakat izgat ez a kérdés ma. Nemcsak lehet, hanem kell. 1848 jelentősége nem jelszaviban van, hanem abban, ahogyan akkor a magyarság életakarata elemi erővel föltört. 1848-at nem választhatjuk el a kortól, ez éppen olyan tévedés lenne, mint a ma Magyarországot nem a kor történésein keresztül szemléli. De a kor a maga külső impulzívitásával az akkori magyarság mély európai szellemiségét is jelentette és elsősorban Európa jelentkezését magyarul. Nem a koreszméken keresztül néztük önmagunkat a doktrinér köldöknézésével, hanem a koreszmét igyekeztük a mi javunkra fölhasználni, mert minden eszme a gyakorlatban annyit ér, amennyit a nemzet a maga hasznára tud belőle fölhasználni. 1848 gyakorlati útmutatása ebben van. A magyar életakarat föllángolása történetesen európai ügy volt és máról-holnapra kiemelt bennünket abból a mélységből, ahová 1526 óta fokozatosan lesülyedtünk. Elemi erővel magyar életet akartunk élni és magyar élet érdekében készek voltunk minden áldozatra. Európaiak akartunk lenni magyarul s ezzel úttörők lettünk Délkeleteurópában. A tragédiánk az volt, hogy a mi szent hevületünk átvételére s befogadására a környező népek még nem voltak érettek és éppen azok ragadtak ellenünk fegyvert, akikért ugyanúgy harcoltunk, mint önmagunkért. Ekkor mutattuk meg ismét, hogy a magyar a Kárpátmedencében senki mással nem pótolható, hogy a magyart kijátszhatják egymás ellen, legyengíthetik évszázadok szívós munkájával, de a magyar életakaratot, a magyar öncélúság és függetlenség gondolatát eloltani soha nem lehet. Magyarnak lenni 1848-ban tett volt a szó szoros értelmében. Sorsvállalás, önföláldozás, akár a halál árán is. Ezért volt nagy az a kor, még ha voltak tévedései és ha meghamisítódtak is eszményei. 1848 jelentőségét nem azokon keresztül kell lemérnünk, akik később nevében a politikai porondra léptek, hanem a Petőfiken és Kossuthokon. Az osztályok fölötti közös kiállás a magyar ügyért, nép és nemzet csodálatos találkozása és együtthaladása, hatalmas politikai és katonai sikerek mindaddig, amíg ez megvolt. Ez a tanítása 1848 március 15-ikének. Valami akkor elindult, amit letörhettek, elnyomhattak, de mert örök magyar volt, változó időkben időtlenül él a kor fölött. Kárpátalja kettős ünnepet ünnepel ma. 1848-ban a ruszin nép a mi oldalunkon harcolt és vállalta a két nép sorsközösségéért az áldozatokat. 1939-ben március 15-én indultak el hős honvédeink Kárpátalja fölszabadítására s ez a nap ismét a két nép találkozásának emlékünnepe lett. Mindössze három év telt el azóta. Nem nagy idő még egy nemzedék életében sem, de az a három esztendő igen fontos volt a magyarruszin viszony fejlődése szempontjából. Ez az idő bebizonyította, hogy hiába volt a csehek húszévi magyarellenes politikája, a ruszin parasztot nem lehetett eltéríteni a magyarsággal való együtthaladás és közös sorsvállalás útjáról. Lehettek és voltak megtévedt intellektuális elemek, amelyeket különféle szláv koncepciók hatáskörükbe vontak, a magyar állameszmét és a közös hazához való hűséget azonban nem lehetett a ruszin lelkéből kitörölni. A közös magyar-orosz határ ténye, valamint a kívülről irányított itteni propaganda eredménytelensége azt bizonyította, hogy a magyar államvezetés becsületes munkát végzett ezen a területen. Megértette, hogy Kárpátalja problémája elsősorban szociális probléma és minden baj, nehézség gyökere a ruszin nép szegénysége. Azért ezen a szegénységen kell elsősorban segíteni a jobb kereseti viszonyok megteremtésével. A ruszin nép megérezte és megértette a feléáradó jóakaratot, meglátta, hogy a magyar állam nem tesz különbséget azok között, akik hűséggel szolgálják a közös hazát. Az elmúlt húsz év káros hatásainak százszázalékos likvidálása még nem történhetett meg, de az elmúlt három esztendő bebizonyította, hogy a lelkek fogékonnyá váltak erre, a magyar-ruszin sorsközösséget többé nemcsak magyar oldalon hangoztatják, de a ruszin néptömegek ösztönösen levonták ennek minden konzekvenciáját. Március 15-ike ismét azt bizonyítja, hogy a két népet egymástól többé emberi erő el nem választhatja. A Kárpáti Híradónak is háziünnepe ez a nap. Egy évvel ezelőtt jelent meg a Kárpáti Híradó első ungvári száma, miután csaknem 18 éven keresztül a kisebbségbe szakadt magyar nemzetrész érdekeit szolgálta, hogy most a szentistváni gondolat harcosaként közelebbvigye a két népet egymás megismeréséhez. A magunk szerény munkájával is igyekeztünk elősegíteni a magyar államszervezés munkáját Kárpátalján. Néha talán sebeket is osztogatunk. Nem elégedtünk meg soha azzal, hogy a problémákat jótékony fátylakkal borítsuk be, soha sem kendőztük el az igazságot. A hibákra, akárhol történtek is, mindenkor rámutattunk, de sohasem azért tettük ezt, hogy a magyart a ruszintól elválasszuk, hanem ellenkezőleg, tükröt akartunk kezükbe adni, hogy lássák, megismerjék egymást és megértsék, hogyan kell egymáshoz közeledniük. Évszázadok óta élünk ezen a földön a legnagyobb egyetértésben. De évszázadok óta jelentkeztek azok az erők, amelyeknek ez az egyetértés keresztezte politikai számításaikat. Ezekről a titkokról mindig igyekeztünk a lehetőség határáig tiszta képet adni, mert meggyőződésünk, hogy itt nincs olyan probléma, amiről nem lehetne a legnagyobb nyíltsággal beszélni. Akik ezért a nyíltságért nem lelkesedtek, sokkal mélyebb beletekintést hagytak lelkükbe, mint önmaguk gondolják. Az a megértés és szeretet, amely a Kárpáti Híradó munkáját ez alatt az egy esztendő alatt, mind Kárpátalján, mind a Tiszaháton, sőt szinte váratlanul, de 7 annál örvendetesebben ezen a területen túl is fogadta, igazolja, hogy a választott út helyes volt. A növekvő harmónia, a konkolyhintők egyre fogyatkozó hada mindennél ékesebben beszél. Úgy érezzük, hogy a magyar, keresztény és szentistváni vonaltól soha le nem térő munkánk nem volt hiábavaló s ezért kell a megkezdett úton továbbhaladnunk a kevesebb gonddal és több eredménnyel kecsegtető magyar jövendő felé. MIÉRT VESZTENEK AZ ANGOLOK ANNYI CSATAHAJÓT? Rosszul védett lőszerkamrák - Az angol puskapor túlságosan robbanékony írta: Tagert ellentengernagy . A megtorpedózás után néhány perccel a »Barham« fölrobbant, mi- vel a torpedók valószínűleg a lőszer- kamrákat találták el. A robbanás erejea páncélzat roncsait, egész hajórészeket, a partraszálláskor használt nehéz csónakot többszáz méterre dobta — így írja le egy szemtanú, egy amerikai újságíró a »Barham« angol csatahajó pusztulását, amelyet 1941 november 25-én a Földközi-tengeren báró Tiesenhausen kapitány tengeralattjárója elsüllyesztett. Éppen ilyen gyorsan süllyedtek el december 10-én a Sziámi-öbölben a »Prince of Wales« és »Repulse« csatahajók is, amelyeket japán bomba- és torpedóvető repülőgépek semmisítettek meg. Amint a »Barham« katasztrófájánál, itt is fekete füstfelhővel kísért robbanások játszották a főszerepet. Ezekre a súlyos csapásokra célozva az öreg Keyes tengernagy az angol alsóházban a következő kérdést szegezte Chu rch 11-nek: — Biztosíthat-e bennünket a miniszterelnök arról, hogy a vízvonal alatt és a fedélzeten a »Prince of Wales« is éppen olyan jól volt védve légitámadások ellen, mint a németek »Bismarck« csatahajója? Churchill a kellemetlen kérdésre adós maradt a válasszal. Keyes ten,gernagy kíváncsisága az angol hadihajók egyik legveszedelmesebb hiányosságára vonatkozott: a lőszerkamrák védelmének elégtelenségére és az angol haditengerészetben használt robbanóanyagnak, a corditnak veszedelmes robbanékonyságára. A skagerraki csatában hasonló robbanások következtében a három legerősebb angol csatacirkáló pusztult el néhány pillanat alatt, éppen olyan körülmények között, amelyek pontosan megfelelnek a »Barham« katasztrófájáról írt tudósításnak. J e 11 co e tengernagy, az angol haditengerészet világháborús flottafőnöke már akkoriban isa csatacirkálók páncélozásának, különösen pedig a toronypáncélzatnak és a páncélfedélzetnek a hajók tervezésénél történt elhanyagolására hárította a felelősséget és a skagerraki csatáról adott jelentésében a robbanásokat a lőszerraktárak elégtelen elszigetelésének rovására írta, mert a német gránátoktól felrobbantott cordilltöltetek szórólángja a hajóknak ezeket a részeit is elérte. Az angol tengernügyi hivaltal nyomban hozzálátott, hogy ezeket a hajóépítési hibákat orvosolja és a páncélfedélzetnek a lőszerkamrák fölötti részét valamint a páncéltornyok fedő- és oldalpáncélzatát megerősítette. A skagerraki tapasztalatoknak köszönhették létüket a »Jütland utáni hajók« is, amelyek közül az angolok különösen a hatalmas »Hood«-ot tekintették igen sikerültnek. De a sors kiszámíthatatlan: 1941 május 31-én, amikor a »Bismarck« vezetése alatt álló német hadihajókat Izland mellett egy angol flotta megtámadta, éppen a »Hood«-ot értte el a skagerraki csatacirkálók sorsa. A »Bismarck« néhány sortüze után a világ legnagyobb csatahajója majdnem egész legénységével együtt elsüllyedt. A Times keserű hangon volt kénytelen beismerni, hogy a skagerraki tapasztalatok nyomán végrehajtott hajóépítési módosítások nem bizonyultak elegendőknek. Ugyanezek a hibák felelősek a »Royal Oak« csatahajó gyors végzetéért is, amelyet a híres tengeralattjáróhős, Prien kapitány torpedózott meg Scapa Flow öblében. Egy orosz szakértő a világszerte óriási föltűnést kettő eset kapcsán a következő megállapítást tette: — Churchill úgy nyilatkozott a parlamentben, hogy a torpedó robbanása után föllépő fekete füstfelhő az üzemanyag, azaz az olaj fölrobbanásának következménye volt. Ez a kijelentés vagy tájékozatlanságon alapszik, vagy pedig Churchill szándékosan tévedett, hogy ne ássa alá az angol puskaporba vetett bizalmat. Az angol puskapor már a skagerraki csatában is robbant, míg a németeké csupán robbanás nélkül égett el. Az igazságnak ez az eltitkolása mindenesetre kötelessége volt Churchillnek. Mint az admiralítás első lordjának minden eszközzel gondoskodnia kellett arról, hogy a hangulatot emelje. Ezek után érthető, hogy Churchill az említett interpelláció alkalmával is jobban látta, hogy ne bocsátkozzék összehasonlításba az angol csatahajók és a »Bismarck« között. A nagyszerűen megszerkesztett német csatahajó ugyanis, amint általánosan ismert, magárahagyatva órákon át szembe tudott szállni a 16 egységből álló angol flottával és csak a kilencedik torpedótalálat után süllyedt el. Amit Churchill elmulasztott, azt az amerikai újságok egyébként bőven pótolják és elég indiszkrétek voltak ahhoz, hogy a fenti összehasonlítást megtegyék. Az angol újságok azonban ez alkalommal nem voltak olyan nyíltszavúak, mint a skagerraki csata után. Akkoriban egy angol haditengerészeti író kiszámította, hogy az »Invincible« és »Indefatigable« Csatacirkálók már három találat után elsüllyedtek, míg a »Derfflinger«, a német csatacirkáló több, mint húsz igen súlyos találat után is a csatavonalban tudott maradni. — Mintha dióhéjból lettek volna, úgy repültek legjobb csatacirkálóink a levegőbe — írja őszintén a haditengerészeti író. Ám ma nem olyan időket él Anglia, hogy ilyen keserű kritikákat megengedhessen magának. Ma a »haditengerészet moráljának emelése« az első követelmény. De valóban, mi is nehezedhetnek nyomasztóbb súllyal a hadihajók személyzetének kedélyére, mint ez az érzés: »Mit használ nekünk a bátorság, ha jobban fölfegyverzett ellenféllel állunk szemben!« A cirenaicai harcokban fogságba esett »angolok«