Zsidó Néplap, 1923. július-december (3. évfolyam, 19-44. szám)
1923-07-06 / 19. szám
2. odal. ZSIDÓ NÉPLAP Utóhangok a cionista konferenciáról. A nemrég lezajlott cionista konferencia eredményeiről én is óhajtok egy-két szót szóltani, annál is inkább, mert a múlt heti számban «b» jelzés alatt megjelent cikk — úgyszólván — kényszerít arra. Osztom cikkíró azon nézetét, mely szerint túlzott részletességgel tárgyaltak esetleg kevésbé fontos kérdéseket. Nem áll azonban az, hogy politikai kérdésekkel keveset foglalkoztak volna, hiszen a szervezet eddigi és újonnan is megválasztott két elnöke bőven referáltak az eddigi munkákról és úgyszólván programmot adtak a legközelebbi jövőre is. Sőt — és ezt végzetes hibának tartom — talán egy kicsit túlzott fontosságot tulajdonítanak nálunk a politikának. Ezt igazolja az is, hogy a végrehajtóbizottság öt tagja közül hármat a politikai bizottságba választottak és minden más beosztástól megkíméltek. A kultur reszortot a negyedik i. b. tagnak osztották be, míg az összes többi teendők, úgymint: szervezeti-, sajtó- és propagandamunkák intézését is egy emberre bízták, holott ezen reszortok mindegyike egy teljes embert kíván. Láthatjuk tehát mennyivel fontosabb itt a nagy politika, mint a szervezetnek az összes ügyei- Hogy milyen cionista munkát lehet ilyen beosztás mellett végezni azt képzelhetjük. Nagyon fontosnak tartom, hogy a zsidóság erős politikai pozíciót vívjon ki magának és itt is nekünk cionistáknak kell a vezető szerepet betölteni, de hogy ez a szervezet rovására történjen, az nagyon merész játék volna. Ellenkezőleg ezen céljainkat is csak akkor tudjuk keresztül vinni, ha minden helységben egy jól működő erős helyi csoportunk lesz. Kellő munka kifejtésének az alapja a pénz és ez az a tárgy amellyel igen keveset, úgyszólván semmit nem foglalkoztunk a konferencián. Nem tartottuk fontosnak gondoskodni a szükséges anyagiak előteremtéséről, azzal, hogy a pártadóra vonatkozó határozati javaslatot elfogadták, ez nagyon gyenge megoldás. Egy költségvetés kidolgozása fő pontját kellett volna, hogy képezze a tárgyalás anyagának. Szerintem tehát nem a politikával foglalkoztak keveset a konferencián, hanem azzal, ami ennek az alapja: a szervezet kiépítésével, továbbá pénzügyi és propaganda kérdésekkel. A »Keren Hajjesszad«-ról pedig, mely a palesztinai munka alapja, az egész tárgyalás folyamán egyetlen szó sem esett. Fejtegetéseim eredményeképen felszóllítom az intézőbizottságot, hogy az itt felsorolt hiányokat pótolják, az összes munkák intézését saját tagjai között arányosan osszák fel. Szükség esetén új tagokkal egészítse ki magát az intézőbizottság. J. B. Jankel találkozása a halállal. Irta: Spielberger Leó. A nap vörös írással bukott le az egyre szűkülő horizontra. Széles vörös, csikók szelték az eget és szürke reflexbe burkolózott a jájék. Ott ahol az ég összeölelkezett a földdel úgy nézett ki, mint valami piros glória. Az országút vége is, ott végződött valahol a lebukó nap vidékén és most az egyre erősödő szürkeségben úgy ezüstözött, mint valami lassú folyó. Ott vándorolt az után egyhangú, bágyadt lépésekkel a félkegyelmű Jánkel. Nem volt gondolat a fejében, csak a hanyatló napot nézte és lelke vallásos félelemmel telt meg. Megérezte valahogy, hogy Isten ott van most és bár tudta, hogy Isten mindenütt van, azt sejtette, hogy ott, a szélesedő napkorongban uralkodik igazán az Isten... Ez a Jánkel azért volt félkegyelmű, mert valahogy annak nevelték. Nem volt ő azért olyan bolond, mint amilyennek tartották. Komoly, összefüggő mondatokat ritkán mondott, de néha-néha, tiszta perceiben egész elfogadható ember volt Reb Jánkel. Most is hazafelé tartott, a faluba. A szomszéd községben volt a vásáron, ahol egyébként semmi keresni valója nem volt. Csak úgy megérezte, hogy neki is ott van ilyenkor a helye. Talán akad a horogra is valami. Mert Jánkel egészen árva ember volt. Se apja, se anyja. Még kis gyemek korában ölték meg szüleit kóbor cigányok, akik azt gondolták, hogy sok pénzük van. Nem tárgyalták az iskolaügyet az orthodox iroda ülésén. Jól informált forrásból értesülünk, hogy a legutóbbi bratislavai rabbi ülésen az iskolaügyet egy korábbi határozat értelmében levették a napirendről és az intézkedést Csak amikor azután rabláshoz láttak, akkor vették ésszre, hogy nagyon szegény emberek Jánkel szülei. De már késő volt! Hiába, ilyen már a zsidó ember sorsa! Ha történetesen előbb akarnak rabolni, talán meg sem ölték volna őket és akkor Jánkel is más ember lett volna. Erre Jánkel nem gondolt soha, ő csak annyit tudott és érzett, hogy árva fiú és ugyan sajnálatra méltó. Jankelt a legjobban ő maga sajnálta és sokszor siránkozott, amikor egyedül volt szűk lakásában árva és szomorú sorsa fölött. Amidőn falujához ért a nap már nem volt látható és sötét este ereszkedett le a falura. Végig ballagott a fő utcán, ahol a gyermekek kiabáltak és énekeltek utána. Itt megy bolond Jánkele, kinek szép lány kellene. Jánkelnek megvolt az az érthetetlen jó tulajdonsága (és emiatt sokan kétségbevonták, hogy félkegyelmű), hogy nem reagált a kiabálásokra és bár, hogy a kiabálás és éneklés különösképpen erős és lármás volt. Ahogy ment-ment az utcán, szinte az egész falu nótával üdvözölte és vígan, jókedvűen hangzott: Itt megy bolond Jánkele, Kinek szép lány kellene. Ilyen nótázás közt ért haza. Bement a szobájába és leült a székre, öreg este volt künn, azíz olyan falusi este, végtelen csenddel és kutyaugatással. Ahányszor együtt élt a sötét szobában és minden net nélkül eljövendő babára gondolt Mert HÍREK. A «könnymilliomos», akinek nemrégen 60 éves születésnapját ünnepelték, június 22-én Newyorkban meghalt. A «ghetto dalok» nagy poétájának utolsó életakkordjáról ugyanolyan hideg, száraz hír számol be, mint feltűnésének első napjairól, midőn a nyilvánosság egykedvűen fogadta a gyári munkások hóbortos dalnokát. Pedig Morris Rosenfeld költeményei megtették az utat a zakatoló műhelyektől a bársonyos szalonokba és «A vihar» szivbemarkoló tragédiája nemcsak a vihartól hányt zsidók kedélyét korbácsolta fel!... Amint e sorokat irom, megelevenednek előttem Morris RosenfeldGettó dalait, az «Elül melódiák», a «Könnymilliomost és «Lilien» alakjait öltik magukra. Szeretnék egy költeményt írni Morris Rosenfeldről, könnyekbe mártott tollal és mint sebzett szivet föléje tűzni az ő költeményeinek epilógusként. De ha egy a fájdalmunk, ha egyformán érezzük is a tragikus sorsot, mely a zsidók életét évezredeken át szenvedésekkel deglorifikálja, kifejezni, szavakba ontani, hogy a lélekbe markoljon és a szivet felkorbácsolja a könnycsordulásig csak Morris Rosenfeld tudta. Csak ő volt az a varázsló, aki tetszése szerint játszhatott érzelmeink húrjain. És ő most meghalt és nem lesz többé... —a — 5 # 2 hallgatólagosan a hitközségekre bízták. Örömmel registráljuk ezen hirt, mert mi tűrés-tagadás: agresszivitásunk oka nem a vak gyűlölet, hanem a védekezés és kincseink: a héber iskolák féltése. — A belzi rebbe Michalovcén. A belzi rabbi e napokban, Karlsbadba utaztában Michalovcén megszállt, ahol királyi fogadtatásban részesült. A város képe különös szint öltött, nap-nap után rengeteg zarándok jön Szlovenszkó és Ruszinszkó minden tájából, hogy váltságdíját (Pidjen) leadja és a belzirebbe tanácsát és áldását kérje. A zarándokok között feltűnik különösen a"sok asszony, kik mindenféle ügyes-bajos dolgaikban kérik ki a nagy csodarabbi tanácsát. — A csehszlovákiai cionista pártnap. A június 29-től július 1-ig megtartott cionista pártnapon általában a karlsbadi világkongresszussal foglalkoztak, azonkívül számos gazdasági, politikai és kulturális kérdések kerültek megvitatásra. Majd határozatot hoztak, amelyben a londoni végrehajtóbizottságot felhatalmazzák a Jewish Agence kibővítésére, továbbá elhatározták, hogy kereskedelmi összeköttetéseket létesítenek Csehszlovákia és Palesztina között, hogy a két ország gazdasági fejlődését előmozdítsák. Határozatot hoztak a zsidó ifjúság produktív téren való nevelésére, amelyhez a kormány segítségét kérték. Részletekről legközelebbi számunkban. — Interpellációk az angol alsóházban. (Zs. T. I.) Egyes anticionista részről benyújtott interpellációkra az angol gyarmatügyi államtitkár a következőket válaszolta: legutóbb gyakran hallani, hogy a Balfour-deklaráció olyasvalami, amit hol felvehetünk, hol pedig letehetünk, amint ezt kényelmünk megkívánja. Vegyék tudomásul, hogy ha ezt elejtenénk, akkor az egész mandátumról le kellene mondanunk. Amivel a szomszédos hatalmaknál nagy veszélyt idéznénk fel magunk ellen. A palesztinai zsidó uralomról és a zsidó bürokráciáról szóló híresztelésekre a Donezshirei herceg kijelentette, hogy ezek nem felelnek meg a valóságnak, amennyiben Palesztinában mindössze 608 zsidó hivatalnok van 630 arab és 1250 keresztény angol hivatalnok mellett. — Dr. Rosenbaum, Litvánia zsidó nemzetiségű minisztere. Zs. T. I. jelenti: A zsidó nemzeti tanács elnökét, dr. S. Rosenbaumot Litvánia zsidó nemzetiségi miniszterévé nevezték ki. kutya felvakkantott, annyiszor remeget meg Jánkel, mert a kutyáktól isszonyuan félt. Az embereket elkerülte és igy nem igen volt baja velük. Sokszor hetek myílottak el és Jánkel a legszükségesebben kivül, nem érintkezett emberekkel. Ösztönösen megérezte, hogy az emberek kinevetik, gúnyt űznek belőle. Emiatt még a mintánhoz sem ment el, hanem otthon folytatott végnélküli imádkozásokat. Pedig nagyon jó zsidó volt ez a Jánkel. Ő jól tudta magáról, hogy zsidó és talán csak ez az egy volt, amit igazán és intenzíven érzett. A maga módján úgy képzelte el az egészet, hogy tulajdonképpen az egész világon csak zsidók vannak és merő véletlenség, hogy akadnak itt-ott más nációk is. Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy mennyien vagyunk zsidók a világon, biztosan azt felelte volna, mint a tenger fövenye. Fantasztikus elképzelései voltak a zsidóságról. Valami irtózatos és borzalmas erejű hatalomnak képzelte el egységes erővel és még egységesebb gondolattal. De azért mégis csak félkegyelmű volt Jánkel. Mert ha okosan gondolkodott volna, akkor saját magán tapasztalhatta volna, hogy nincs egység a zsidóságban, mert ime itt van ő, Jánkel, szegény, árva elhagyott, szomorú zsidó és mégis gúnyt űznek belőle. A múltkoriban is, egy schidecot ajánlottak neki, azzal, hogy a lány, csak őt, egyedül akarja. De ezt megérteni, sok lett volna Jankelnek. 1923. július 6.