Bérmunkás, 1924. január-június (2. évfolyam, 257-282. szám)

1924-01-05 / 257. szám

DÓZSA GYÖRGY LAKOMÁJÁN. Irta: ADY ENDRE. Sebő pajtás, mit szól a gyomrod? Pajtás, ebeké a vérünk, Fejünk fölött varjak kárognak. Pajtás, meghalt a vezérünk. Különb volt, mint nyolcvan apátul, Szentebb ur nem vala itten, Úgy trónolt ott, a tüzes trónon, Mint egyekben az Isten. Tréfás gyilkosok csiklandozták S meghalt komoly, büszke fővel. Háta mögött egy püspök állott * Szentelt vízzel és füstölővel. Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer, Holt ember varjaknak étkük. Pajtás, mi voltunk a rossz varjak. Mi éhesen széjjeltéptük. Gyomrunkban az élet s az átok, Hajh gyomor, hajh kutya bendő, Ti vagytok Magyarország sírja S ti lesztek majd a jövendő. Lesz böjtje a nagy lakomának, Lesz uj vezér és uj Dózsa, Sebő pajtás, ne köpködj: megvált Bennünket a Dózsa trónja. ÍGY HALT MEG XÉNIA. — A “Bérmunkás” eredeti tárcája. IRTA: KÁROLY PÉTER. Nem tudom igaz s helyes dolog-e hogy a csodaszép Xénia történetét igy egy tárca formájában mondom el, mert hiszen ez nem irodalmi ötlet, hanem szóról-szóra megtörtént való­ság, amely ha valamiben eltér az igaz­ságtól úgy csak annyiban, hogy egy­néhány borzalmas részletről nem tud számadást adni. Mert Xénia halálának története borzalmas részletekben is gazdag. 1918-ban láttam először Xéniát, de már előbb is ismertem. Úgy távolból. Orosz nő volt. Forradalmár, nő. Ezt a titulust manapság sokféleképpen kor­rumpálták, csakúgy, mint a forradal­mat. A legtöbb ember, ha forradalmár asszonyról, pláne oroszról hall, rövidre nyírt hajú fejecskéjében mindenféle hisztériás gondolat tolakodik s bizony a fejecske ritkán jut abba a kellemes helyzetbe, hogy megmossák. Xénia nem ilyen volt. Gazdag kaukázusi földbirtokosnép gyermeke volt a feketehaj­ú, csillag­­szemű kis Xénia és tizenöt esztendős korában bottal támadt egy csendőrre, aki néhány parasztemberrel durván bánt. A család megijedt, hogy szeme­­fénye “politikai” lesz s úgy határo­zott, hogy a szépséges és nyilván tüzes temperamentumú kislányka nevelését valamelyik külföldi felsőbb leányisko­lára bízza. Gazdag orosz családokban az volt a szokás, hogy a leánygyerme­keket Német- és Franciaországba küldték iskoláztatni, így került Xénia Münchenbe, onnan pedig Genfbe. Itt orosz társaságba került, ami annyit jelentett, hogy hazulról menekült poli­tikai “gonosztevők” lettek a barátai. Xéniának nem volt szüksége külö­nös magyarázatokra, okos, nyíltfejű és fölöttébb igazságszerető természet volt; jól tudta, hogy az orosz haza egy véreskezű hóhér, amiben majdnem az egész orosz intelligenciával egy néze­ten volt. Intelligencia és forradalom, a háború előtti Oroszországban majd­nem azonos fogalmak voltak. Genfben ismerkedett meg Alexander Gé nevű anarkista íróval, aki bár osztrák szár­mazék volt, már 1905 óta együtt élt és együtt­működött a külföldi orosz forradalmi körökkel. Nem tartott so­ká, Alexander és Xénia egy pár, bol­dog és egymást végtelenül szerető pár, lett. Ritkán láttam két embert, aki annyira egymásban lelte meg a világát, mint ez a két orosz forradal­már. A háború és az első orosz forrada­lom még mindig a svájci Genfben ta­lálták Xéniát, de akkor, amikor a né­metek Lenint és a körülötte élő bol­­shevikieket Németországon keresztül­engedték, Alexander és Xénia is Észak­felé vette útját. Az októberi forrada­lom után pedig Petrogradra került a házaspár, ahol Gé mint régi forradal­már, a központi bizottság tagja lett, de a bolshevikiekkel szemben ellenzéki álláspontot foglalt el. 1918 tavaszán láttam Xéniát. Bete­gen feküdt a moszkvai első szovjet­házban és finom szépsége éppen úgy megkopott, mint igaz és mély átérzés­­ről tanúskodó ötletei. Ez az asszony a kívánatos nő s a lehiggadt szellem­ember egy különös, eleddig nem látott keveréke volt, az én számomra. Az én utamat ilyen ember még nem ke­resztezte. Olyan érzésem támadt, ami­kor ott ültem az ágya szélén, amilyen­től babonás emberek annyira félni szoktak. Úgy éreztem, hogy keresztül lát rajtam, pedig nem volt kutató te­kintete, arcából hiányzott a sok asz­­szonynál olyannyira visszatetsző ki­­váncsiskodás is. Azt hiszem, hogy a személyem egészen közömbös volt előtte. És érzésem még­sem csalt. Xé­nia keresztül látott rajtam. Megdöb­bentett, hogy kétszer, vagy háromszor kezdett olyan dologról beszélni, ami­ről én már kész mondatot formáltam a fejem­­ben. Az ilyesmit csak akkor ve­szi észre az ember, ha direkt figyel a dologra, de akkor aztán kísértetiessé válik az együttlevés. Ami még inkább nyugtalanított, az az volt, hogy­­ én is keresztülláttam Xénián. Azt láttam, hogy meg fog halni. Gyorsan, még mielőtt magához ölelhette volna a nagy orosz szabadságot. Meghal, ösz­­szezúzza a törékeny, sápadt testét. Halvány homlokán vér csurog, kis­leánykája a halott édesanyja ruhájá­val játszik. A helyzet kiálhatatlan volt. Alexander az ablaknál ült és cikket írt a lapjába, a gyermek a dívá­nyon aludt. Fölállottam, amire Xénia reám emelte nagy szemeit: miért fél Károly? Tehetetlenül nevettem, de belülről a hideg rázott. Alexander asztaláról cigarettát vettem el, rá­gyújtottunk, a szép kis Xénia rám­nevetett és nem szólt többet. Soha többé nem­ láttam. Persze sokan azt fogják mondani, hogy a Xénia és az én csudálatos elő­­érzéseim és különösen az én halál­sejtelmem valamilyen spiritiszta, vagy okkultisztikus játék. Legjobb esetben a megviselt és naponta felkorbácsolt idegek komiszkodó tréfái. Ez tévedés volna. Igaz az, hogy az állandó harci állapot erősen igénybe vette az embe­rek idegeit, de viszont az is igaz, hogy az idegek a helyzet követelményeihez idomodtak, valósággal hozzátreniro­­zódtak. Előérzéseink, vagy az, hogy Xénia rajtam “keresztüllátott” se nem beteges elváltozás tüneménye, se nem természetfölötti csoda volt. Egészen normális és természetes jelenség volt ami történt. Xénia a rendesnél erőseb­ben kifejlett szellemi és lelki diszpo­zíciókkal volt megajándékozva. Körül­belül mindig tudta, hogy a vele szem­ben ülő barát, akinek élete, gondola­tai, vágyai, céljai majdnem ugyanazok voltak, mint a saját magáé, mire gon­dol. Ebbe a saját gondolatait és sza­vait bekapcsolni nemcsak lehetett, de majdnem hogy kellett is. Hogy én mégis megrémültem ettől, annak az az oka, hogy attól tartottam, hogy Xénia észreveszi, hogy mit gondolok az ő kö­zeli jövőjéről, így is volt. Hogy én a forradalom közepén egy nekem any­­nyira rokonszenves ember élete miatt aggódtam, az szinte magától értető­dik. Tíz évvel ezelőtt Genfben bizo­nyára nem aggódtam volna. Sok év múlott el azóta. Tán nem is olyan sok, mint olyan évek, amelyek évtizedeket adnak ki. Xéniát elfelej­tettem. Most a nyáron egy külföldi lap jutott a kezembe. Azelőtt soha ezt a lapot nem láttam. Az első oldalon — ott van Xénia arcképe. És olvasom, ami alatta áll. Úgy adom tovább, a­hogy az újságban olvastam: . . . 1919 tavaszán Szimferopol, krimeai város mellé utazott a Gé-há­­zaspár. Az asszony beteg volt és az ottani gyógyfürdőket használta. Kis­­leánykájuk a házastársakkal volt. A polgárháború Dél-Oroszországban dü­höngött a legjobban, de a környék meg volt tisztítva az ellenséges Deni­­kin-csapatoktól. Gé maga a város for­radalmi kormányában vállalt valame­lyes funkciót. Egy napsugaras délután szerencsétlenség történt. A város újra a fehérek kezébe került. Nyilván áru­lás folytán. A támadás rajtütéssze­­rűen történt, úgy hogy a forradalmi kormány tagjai közül csak néhánynak sikerült elmenekülnie. Gé gyorsan ösz­­szepakkolta holmiját, kirohant a ház­ból, hogy kocsit-lovat kerítsen. Meg­próbálta asszonyát és gyermekét meg­menteni, ha már maga alig remélhette, hogy a körülzárt városból ép bőrrel menekülhessen. Az utcán kozákpatrol­­ba ütközött. El volt veszve. Lélekje­lenlétét megtartotta s most már csak arra gondolt, hogy a feleségét magá­val ne rántsa a halálba. A kozáktiszt igazolást követelt, dé röviden elmond­ta, hogy papírjai nincsenek, de őt Alexander Gének hívják és a forra­dalmi kormány tagja volt. Rendben van. A kozákok elvitték és szegény Alexander Petroff városparancsnok elé került. Ez egy durva lelkű otromba hóhér volt, de ha akárki lett volna is, Gé mást mint akasztófát semmilyen fehér tiszttől nem várhatott. Estére már nem élt. Xénia az ablakból látta, hogy emberét elvitték a kozákok s tud­ta azt, hogy ez mit jelent. A város piacára ment, leült a járdára és várt. Oda várta Alexandert. Ez oda is jött. Három ember előtte, három mögötte. Utánuk az ezredes, a hóhér, néhány visszatért városi méltóság, egy század kozák és az utca népe. Xénia felállott a járdáról, elvegyült a siro-rivó asz­­szonyok közé, odafurakodott a bitó elé. A sok idegen között ez a két ember egymásé volt. Alexander imád­ságra készült, Xénia is. Időt nyertek. Imádság helyett franciául köszöntöt­ték egymást. Utoljára. Vigyázz ma­gadra én egyetlen kicsiny Xéniám. Ta­lálkozunk még valahol Alexander?... Xénia hazament. Nem látott, nem hallott. Kisleánykája aludt. Három nap és három éjjel virrasztott Xénia az ablaknál. Nem volt őrült, nem is volt apatikus. Csak ott állott az ab­laknál. Ez az asszony elkészült. A negyedik napon levelet írt Petroff­­nak, a városparancsnoknak. A férje holttestét követelte. Válasz helyett két fiatal hetyke hadnagy látogatta meg. Petroff úgy parancsolta, hogy az asszonynak is kijön a helye. Xénia kis­gyermekét magával vitte a börtönbe. Ott szunnyadt a leányka a halálra­ítélt anyja ölén. Éjfél felé eljött a vártakommendáns és közölte Xéniá­val, hogy reggel ötkor lesz a kivégzés. Készüljön. Az asszony végignézett a tiszten. Valami átfutott rajta. Hihe­tetlen nagy élnivágyás. Visszamenni Moszkvába, el ezektől az élhetetlen fenevadaktól. — Hadnagy úr valamit szeretnék magától. — Tessék. — Nem akarok meghalni, fiatal va­gyok, élni akarok. Engedjen megszök­ni, maga teheti. — Hová gondol, asszonyom! — Szökjön velem, tartson meg ma­gának, élni akarok! A vártaparancsnok keserűen neve­tett, tán gondolt valamire, de azután meg mégis mást gondolt, sarkon for­dult, becsapta a cella ajtót és többé nem mutatkozott a fogoly asszonynál. Reggel három órakor futkosás, zaj. Xénia megszökött. Az ablak rácsa keresztül volt fűrészelve, az ablak­járól kötél lógott. Semmi kétség­e megszökött. A kis leányka ott aludt a pricscsen, de Xénia már messze járt. Patrulok minden irányba rohantak, telefon, táviró lázasan működött. Egy óra múlva visszajött az első patrul, fontos jelentéssel. Az egyik mellék­utcában egy kozák köpönyeget talál­tak. Xéniáé volt. Nem az ablakon ke­resztül, hanem az ajtón át szökött. Az őrség egyik embere segített neki. A fehér kozákok között egy ember vörös volt. De melyik? Szegény törékeny Xénia! Lihegve rohant el a gyilkos városból. Menekül­ve, de hová? Első gondolata az volt, hogy kimegy a várostól néhány kilo­méternyire fekvő fürdőbe, így is tett. Régi orvosát kereste fel, elmondta rettenetes baját és kérte, hogy rejtse el néhány napig, vagy kisérje el vala­milyen biztos helyre. A doktor meg­ígérte és elment a dolgot elrendezni. Negyedóra múlva visszajött. Vele két fegyveres ember. A doktor a város­­parancsnoknál rendezte el Xénia me­nekülését. Petroff belenevetett a te­lefonba és automobilon küldött két embert Xéniáért. Most már nem lihegett a törékeny Xénia. Visszament a börtönbe. De nem sírt. Nevetett. Büszkén lépett el a szuronyos sorfal között. A várta­­kommandáns szemébe nézett, de ez nem állotta a tekintetét. Kisleánya után üzentetett. A durvalelkű porosz­lók nem tudták végignézni az anya és a gyermek találkozását. Zavarukban lesütötték a szemeiket. Pedig a két ember nem is sírt. Csak egymást ka­rolta át. Reggel nyolckor volt a kivégzés. Petroff udvarias ember volt. Valaki mégis elkerült Moszkvába s ez a va­laki elmondta, hogy úgy ment Xénia a bitóhoz, mintha sétára indult volna. Nyugodtan, derülten, hangjában, ar­cában idegességnek, vagy félelemnek nyoma sem volt. Megint eljöttek az asszonyok, jóságosan gyermekes te­kintetüket elmosta a könnyzápor, fe­jüket csóválták, miért, hogy ilyen szép fiatal teremtésnek a bitón kell meg­halnia? Xénia odalépett a bitó lépcsőjére, eltolta a cigányhóhért maga mellől és hangos, nyugodt szóval igy szólt az akasztófa köré gyűlt katonákhoz és civil néphez: — Meghalok egy gyönyörű nagy eszméért és eljön az idő, amikor ma­guk is, mind megértik, hogy miért tudtam ilyen könnyen meghalni; el­jön az idő, amikor maguk mind meg tudnának halni ezért az eszméért. Hogy miképpen tudta meg a kül­földi újság Xénia történetét? Ez a dráma igazi csattanója. A polgárhá­ború befejeződött. A vörös csapatok valamennyi fehér hadsereggel végez­tek. Szimferopol, Krimea, Ukrajna, mind-mind felszabadult. Petroffnak menekülnie kellett. Hamis papírokkal Moszkvába utazott. A végzet nem vá­logat a nagy színház szereplői között. Petroffot felismerték Moszkvában. Fejére olvasták az Alexander és a Xénia vérét. Három tavasz múlott el azóta és a negyedik tavasz egy ápri­lisi délutánján érte el Petroffot a csodaszép Xénia sorsa. Az emberiség őskorában, körülbelül egy millió évvel visszamenőleg, az em­ber fegyverül és házieszközül a követ használta. Durván faragott kőszerszámok alakjában kultúrájának ez a legala­csonyabb foka, melyet röviden régibb kőkorszaknak neveznek, száz és száz­ezer éveken át tartott s csak az újabb kőkorszakkal ért véget, vagyis akkor, mikor már megtanulta lassanként a kőszerszámokat és harci eszközöket művésziesebben kidolgozni, csiszolni és köszörülni. A fejlődésnek ezt a szakát, az özönvíztől számítják, va­gyis 50—100,000 évre vezethető vissza. Lassanként azonban odáig fejlődött az ember, hogy a réz és zink könnyen olvasztható fémeket bronz-ötvözetek­ké dolgozta fel s ezzel átlépett a bronzkorszakba. Természetesen ez a föld különböző részein, különböző idő­ben vette kezdetét, de általában nem nyúlik vissza korábbi időre, mint idő­számításunk előtti 1,500 évre és Krisztus előtt 4—600 évvel ért véget. A bronzkorszakhoz, de némely népek­nél, mint például az afrikai négerek­nél, közvetlenül a kőkorszakhoz csat­lakozik a vaskorszak is, mely máig is tart Afrika egyes részein, de keletke­zésére éles határvonal nem állítható fel. Hogy a legrégibb vas, amit ismer­tek és használtak, a termésvas lehe­tett, vagy meteorvas, azt mutatja a vas ó-egyiptomi neve: “Ba-en-pe”, melynek szószerinti értelme, az “égi fém” s ugyanennek a jelentésnek fe­lel meg a vas görög elnevezése is: “sideras” vagyis csillag és latinul “si­­das.” De azért a vasnak könnyen bont­ható ércekből való elválasztása sem volt ismeretlen, már az ókorban, sőt a történelem előtti idők embere is érthetett hozzá, amint ért például ko­runk némely vadnépe is: a polyné­­ziaiak, stb. A termésvas nagy mennyi­ségben fordul elő ma is. 1870-ben egy svéd utazó, Nordenskjöld Bloofield­­nél a Diskó-szigeten, Grönland nyu­gati partjain egy bazaltgerinc lábánál több laza vastömeget talált 560 má­zsa súlyig és a mellett levő bazalt is 150 font súlyú vastömböket tartalma­zott. Ezen óriási termésvasdarabok je­lenleg a Stockholmi múzeumban van­nak. Egy másik svéd utazó Strenstrup, Grönland más helyein talált 50—60 láb erős bazaltrétegeket, melyek csu­pa vasércszemekkel voltak tele. Ide sorozható az új-zeelandi ovarnai ter­mészetes nikkel-vas is. Viszont meteorvas darabokat is nagy tömegekben, fedeztek fel már év­ezredekkel ezelőtt is s ezek egy része még máig is látható, a különböző mú­zeumokban. A világ összes ismert meteorvas tö­megének a súlyát 200,000 kilogramra becsülik s a legnehezebbek közé tar­tozik a British Múzeumban őrzött cranbononci (Ausztrália) meteorvas, mely 3,600 kiló súlyú. Még nagyobb azonban ennél s egy­általán a legnagyobb ismert meteorvas a bemdagoi (Brazília) 5,000 kiló sú­lyú, melyet a Rio de Janeiro-i mú­zeumban őriznek. Ez utóbbi, csak egy töredéke annak a vastömegnek, me­lyet 1785-ben Domingo Da Nota Ro­­b­elo fedezett fel s melyet 9,600 kilóra becsültek. Meteorvasnak kell tekintenünk nik­kel tartalma miatt azt a vasat is, me­lyet 1837-ben az angol Hill fedezett fel a nagy piramis hasadékában, me­lyet a British Múzeum őriz. Ennek korát 5,300 évre becsülik. Találunk is sűrűn megemlékezése­ket az ókorból, meteorhullásokról, így a parosi márvány-krónika is említ meteorhullást, mely Krisztus előtt 1168-ban Kréta szigetén fordult elő. S tény, hogy ilyen meteorhullások elő is fordultak, így 1803-ban a nor­mandiai L’Aigle-ben, ahol egyszerre 3,000 meteorit szakadt alá az égből, vagy 1868-ban a lengyelországi Pult­­nokban, ahol a leesett meteorkövek számát 100,000-re tették. Ismeretes az is, hogy az ily termé­szetes vasat a vad népek is feldolgoz­ták. Vogel egy meteorvasból készített nyílhegyet talált Madagaszkár szige­tén, míg Rot 1819-ben az európaiak­kal még azelőtt nem érintkező eszki­móknál, ilyen vasból készített edé­nyeket fedezett fel. Mivel azonban a könnyen felbontható ércnemekből való vaskiválasztás sem okozhatott nagy nehézséget a primitív népeknél, valószínű, hogy a vasnak ércből való előállítása is már régóta ismeretes el­járás volt. Bizonyos tehát, hogy az afrikai négerek is csak hosszas kísér­letezés után jöttek rá, hogy miként kell az ércből a vasat kiválasztani. Azonban arra nézve nincsenek ada­taink, hogy mikor kezdhették meg az ily természetű eljárást, de következ­tethetünk és véleményt alkothatunk magunknak, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi egyiptomiak már nagy­ban űzték a vasbányászatot, még My­­kempes király idejében (Krisztus c. 3892). És bizonyos, hogy jóval azelőtt is­merték a vasat Kis-Ázsiában, Indiá­ban és Kínában. Vannak vasleletek, melyek külön­féle bronzszobrokba voltak öntve és vasedények, melyeket Baldry fedezett fel a karnaki Szfinx környékén és a rajta levő írások után ítélve, legalább 3,000 évesek. S mi több, Hortland, kutató, Surabit-el-Khadurnál kiter­jedt nyomait "találta egy hajdani vas­termelő telepnek s valószínű, hogy a vasbányászatot ott egyidejűleg űzték a szomszéd Sinai félsziget Wadi Maharajának rézbányászatával. Mind­amellett Egyiptom vastermelése arány­lag jelentéktelen lehetett, a sokkal fejlettebb bronzipar mellett s úgy lát­szik, mintha a vas túlnyomó része, hadikárpótlás fejében külföldről jött volna. Korán ismerték a vasat Mezopotá­miában is és a többi szomszédos tar­tományokban, mert III. Thutmes egyptomi király egy iratából látjuk, hogy a K. e. 6-ik században a vas ez országokban már oly­­elterjedt volt, hogy a zsákmányolt hadiszerek között is említve találunk már vasfegyvere­­ket, sisakokat, lándzsákat, sátorpóz­nákat, stb. 1851-ben pedig Place, az angol ku­tató, II. Sorgon (K. e. 722) palotájá­ban nagy vasraktárt fedezett fel, mely legalább 160,000 kiló vastárgyat tar­talmazott s különösen érdekesek ezek között a nagyszámmal talált, mindkét végükön hegyesre kovácsolt s lyukak­kal ellátott 4—20 kiló súlyú darabok lágy vasból. Hogy a vasipar, a szemita népeknél önállóan fejlődött-e, az nem bizonyos, de tekintettel a Surabit-el-Khaduri vasbányákra, igen valószínű. A régi arabok azonban, feltétlen ismerték a vasat, sőt acélt is csináltak abból. Az is bebizonyosodott, hogy a zsi­dók és föníciaiak a vasat használták, sőt az utóbbiak azt Palesztinában ma­guk bányászták. Éppen úgy a pelar­­gok, akik Görögországot, a közép­­tengeri szigeteket, Olasz- és Spanyol­­országot gyarmatosították. Ami az indiai vasat és acélt illeti, az már az ókorban híres volt s a föní­ciaiak idejében a legnevezetesebb ki­viteli cikk. Figyelemreméltó e tekintetben egy Delhi mellett álló tömör vasoszlop, a Lhot, melyet már ősidőktől fogva ke­gyelettel tisztelnek, mint egy szent­séget. Ez kovácsolt fém és 22 láb ma­gasságban nyúlik ki a földből, míg alsó végét még 26 lábnyi mélységben sem találták meg. Súlyát 17 ezer kilóra becsülik és azt állítják, hogy 25 kilós súlyú dara­bokból van összeforrasztva. Az oszlo­pon látható szanszkrit nyelvű felírás szerint Raja Dhava állíttatta fel, még K. e. 900-ban. A kanamki templom (Madras tartomány) kapucsarnoká­nak menyezetét 21 láb hosszú, nyolc négyszög­ hüvelykes vastartók tartják és 1236—1241-ben építették. Az in­diai vasipar régisége mellett szólnak a Warred-ly-bon melletti sírokban fel­fedezett acélszerszámok is. Kína is rég ismeri a vasat, mert a K. e. körülbelül 2,300 évvel irt Su- King vagy Yu-King legenda első ré­szében már megkülönböztetve találjuk a lágy vasat az acéltól. Itt különben a kőszénnel való tüzelés is már két­ezer évvel ezelőtt el volt terjedve. Nem csoda tehát, hogy Kínában az olvasztó kemencét már régóta ismer­ték. Bizonyos tehát, hogy Közép-Eu­­rópába a vas, éppúgy, mint a réz és bronz, szintén keletről jött. Európá­ban a vas legrégibb emlékei a hall­­statti sírokról elnevezett Hallstatti korszakból erednek s ezeknek stílje határozottan keleti származásúak. Azonban a Kaukázusban is találtak a halstatti sírokhoz hasonló sírokat, így tehát, a kaukázus tekinthető az európai vas­kultúra bölcsőjének. Ez az úgynevezett hallstatti kultúra egyébként a Kaukázustól az Atlanti óceánig terjedt egyfelől s a Közép­tengertől a Keleti-tengerig másfelől és kezdete K. e. 906-ra tehető Közép- Európában. S míg Dél-Európában a Hallstatti periódusra közvetlenül a történeti idők következtek, addig Európa kö­zépső részein a kelták teremtettek egy egészen önálló kulturszakot, mely­nek művészi alkotásait, szintén lelhe­­lyükről (Barin melletti La Téneről) nevezték el. A rómaiak északra nyo­mulásával kezdődik valójában a vas történelmi korszaka. A Római Biroda­lom egyes tartományai közül virágzó vasbányászatot űztek Galliában, Kraj­­nában, Spanyolországban, Angliában és különösen Karinthiában. Egész a középkor végéig, noha a vastermelést már széles körben ismer­ték, csak kisipar alakjában űzték s a vasércet ott, ahol előfordult erdei kovácsok vassá olvasztották és mind­járt fel is dolgozták. De gyakran csak rudak alakjába kovácsolták, vagy ön­tötték és mint értékes kereskedelmi cikket küldték szét. Amerikát utoljára hagytuk, mert hosszú időkön keresztül az a hit volt elterjedve, hogy itt a vasat csak az európai telepesek idejéből ismerik. Az újabb kutatások azonban azt bi­zonyítják, hogy az indiánok már jók A SZAKISKOLÁK NÖVEN­DÉKEI SZTRÁJKTÖRŐK: ASHEVILLE, N. C.—A Macon, Ga., városban levő nyomdász szakis­kola növendékeit szállították két ashevillei “open-shop” napilaphoz sztrájktörőkül. A nevezett két lapnál sztrájk ütött ki, mikor a tulajdonosok megtagadták az új árszabály aláírását a szedők részére. A sztrájktörőket az Open Shop Publishers’ Association szállítja. BÉRMUNKÁS TAKARÉKOSKODÁS. A United States Savings Bank of New York, táblázatot tett közzé a “Works News”-ban, hogy észszerű gazdálkodással egy nőtlen ember, aki­nek 20 dollár a heti fizetése, milyen szép összeget takaríthat meg évente. A táblázat felsorolja a következő évi kiadásokat: Összesen ..................1...$998.00 évi kiadás és $52.52 megtakarított összeg. A táblázatból láthatjuk, hogy ha a fogunkhoz verjük a garast, ak­kor még gazdagok is lehetünk, úgy négy-öt generáció alatt. De hát a po­kolba az ilyen gazdagsággal! Nekünk megélhetés kell! S ajánljuk a bank­igazgatóságnak, hogy ők dolgozzanak heti 20 dolláros fizetésért és akkor meglátjuk, hogy ők mennyit tudnak megtakarítani belőle. Nekünk, munká­soknak, a munkánk teljes gyümölcsé­re van szükségünk és ha azt megkap­juk, nem lesz szükség a takarékosko­dásra, s nem lesz szükségünk a bank tanácsára. A többi munkástársaink­­nak is ajánljuk, hogy ne a szájuktól megvont garasokat spórolgassák, ha­nem szervezkedjenek az Egy Nagy Szervezetbe és spóroljanak a munka­erejükkel, amit ma oly pazarul hasz­nálnak fel a paraziták eltartására. (Köny.) Élelemre ...........................400.00 Ruházkodásra................... 175.00 Házbérre .......................... 260.00 Vegyes kiadások ............ 150.00 VOROVSZKY ÉS DASKALOFF GYILKOSAIT FELMENTETTÉK Úgyszólván egyidőben állott Con­­radi, a svájci származású orosz tiszt és Nikoloff, a macedón komitácsi a waadt-i, illetve a prágai esküdtbíró­­ság előtt. Tudjuk, hogy Conradi Vo­­rovszkyt, az orosz szovjetköztársaság követét lőtte orvul agyon, míg Nikó­­loff a bulgár Stambuliszky-kormány volt miniszterét lőtte le a nyílt utcán. Hogy miért mentették fel a két or­gyilkost arra, egyszerű a válasz. Az esküdtbiró nyárspolgárok istentelenül osatába, de egyúttal gonosz emberek is. Nyárspolgár, kispolgár, cívis — ez alatt minden időkben egy lélekte­len, gyáva kenyérrágót értett az em­beriség, aki minden uraságnak aláza­tos szolgája és minden haladásnak ter­mészetes ellensége. A svájci és a prá­gai esküdtek határtalan bornurtságuk­val az európaiak beözönlése előtt is­merték a vasat. Igaz ugyan, hogy az európaiak előtt nagyon korlátolt volt a vas használata, de azért a legújabb leletek között találtak már vastárgyakat is, mint nyílhegyeket, kalapácsot, amit az in­diánok használtak, melyek azonban nem olvasztott vasból készültek, ha­nem lehullott meteorvasak voltak. Azonkívül láthatunk nagyon sok apróbb vastárgyakat a new yorki mú­zeumban. De bármint is van, a tény az, hogy Amerikában fejlődött ki legelőbb a vasipargyári termelési nívója, noha Európában már évezredekkel Amerika felfedezése előtt létezett. Az egész korszak vastörténetében, melyet rövi­den tárgyaltunk, a vas első felismeré­sétől s a mithoszi kortól a középkor végéig, a vasipar első korszakát ké­pezi, melyet a nyers vasércből, a ko­vácsolható vasnak közvetlen előállí­tása jellemez. Ezt követi a vastermelés középkora, a 15-ik századtól a múlt század közepéig, amelyben az ércből elsősorban a szénelnyelés nyers vasat vonták ki s ezt az úgynevezett friss eljárás utján változtatták kovácsvassá vagy acéllá. Az újkor vasiparának vol­tak fentartva mindazok az eljárások, melyek folyékony végtermékeket tet­tek lehetővé, mint előbb a Bessemer és Martin-féle eljárás, míg legújabban a villamos acélgyártás. Ezidőszerint Amerika vezet a vas- és acélgyártás terén és elmondhatjuk, hogy Amerikában sajátították ki leg­hatásosabban az emberi tudás és ta­lálékonyság terményeit s itt fejlődött ki legelőbb a kapitalizmus mai for­mája. Váljon a munkásosztály okul-e a kapitalizmus és az ipar fejlődésén? Nem tudjuk, de tény az, hogy itt volna az ideje, miszerint szervezked­jen úgy, mint azt a fejlődés mutatja és előírja: iparilag! Szervezkednie kell a modern ipari társadalom modern ipari szervezetei­be, az Egy Nagy Szervezetet alkotó I. W. W.-ba. Hacsak el nem akar pusz­tulni gyáván, küzdelem nélkül a mai rendszerrel együtt, han nem gyilkosságot és gyilkosokat ítéltek el, hanem a forradalmat! Maga az, hogy ezek a szatócsok, vendéglő­sök, kisiparosok, akiknek szellemi ho­rizontja legföljeb a krajcáros képes újságok rémregényéig ér el, erkölcsi jogot formálnak arra, hogy korunk legnagyobb történelmi eseményét, úgy a reggeli kávé és a tízórai közöt­t “ítéljék” meg, felment bennünket minden komoly állásfoglalás alól. De a két fementés tünet. Annak az euró­pai reakciónak a jele, amelynek zász­laját a gyilok-internacionále sárga szalagja díszíti. Az új európai kultú­ra jelszava: szocialistát, munkást, for­radalmárt ölni szabad, ez erény ezért büntetés nem jár. Mi nem állunk a büntetés álláspontján. Mi egyáltalán nem ismerjük el, hogy bűnös ember volna a világon — a szónak krimina­­lisztikus értelmében tudni illik. Bete­gek és elkorcsosultak azok, akik az olyan alapvető természeti törvény el­len vétenek, mint amilyen a “ne ölj!” Egy­fajta bűnöst ismerünk el és az maga a társadalom, ennek a gazdasági alapja, amely a gyilkosságot az ember­társak kizsákmányolását, mint társa­dalmi és jogi rendet írja elő. Ily érte­lemben azt sem tagadhatjuk, hogy azok, akik azt a gyilkosságra, éhezés­re és bűnre épült társadalmat, így a­hogy van, jónak tartják, maguk is bű­nösek. Conradi és Nikoloff gyáva és hitvány eszköz ezeknek a tényezőknek a kezében. A waadt-i szatócsok, a prá­gai vendéglősök eszközök. A világ munkásságának van joga azok életét megvédeni, akik — bár­mily okból — a fejlődés, a szocializ­mus, szóval a kiegyenlítő igazságosság érdekében tevékenykednek. Azt hisz­­szük, hogy ideje volna, ha a nemzet­közi munkásosztály a gyilkos kultúra szatócsait és vendéglőseit egy nagy, minden országot átfogó nemzetközi bojkottmozgalommal lepné meg. A dologhoz még annyit kell meg­jegyeznünk, hogy Conradi és Worovszy gyilkosa szabadlábra került, míg N­i­koloffot a prágai rendőrség újra le­tartóztatta. E szenzációs fordulatnak oka az, hogy Nikoloffról kisült, hogy nem igy hivják és hogy a gyilkosság­ra maga az ellenforradalmi szófiai kormány bérelte fel. Az elkövetkező új tárgyaláson ki fog tűnni, hogy a Zankoff-kormány bérgyilkosok társa­sága, ami a nemzeti megújhodás tisz­teletreméltó bolgár nagyságait egé­szen új megvilágításban fogja a világ­nak prezentálni. REKLAMÁCIÓKAT és panaszokat, bármilyen természetű mozgalmi dologban akár a lap szelle­mi, akár a lap üzleti ügyeire vonat­kozzon is az, közvetlen az ellenőrző­bizottsághoz küldendő. Cím: Alex. Bukovszky, 2342 S. 58th Court, Ci­cero, 111. MINDEN OLVASÓ SZEREZ­ZEN EGY ÚJ ELŐFIZETŐT LAPUNKNAK! 3 A KISAJÁTÍTOTTAK. A General Electric Co. schenectady­ i gyártelepén megjelenő “Works News,” feltűnő helyen közli, hogy egy apa és négy fia 98 esztendőt töltöttek már eddig a gyár szolgálatában. Az apa 74 éves és még mindig dolgozik. A fiuk is dolgoznak és a gyár Schenec­­tadyi telepén dolgoznak; az apa 19 éve s a fiuk 28, 22, 21 és a legfiata­labb 8 éve. Ezzel kívánja a gyárveze­tőség igazolni, hogy milyen üdvös do­log a General Electric Co.-nak dol­gozni. Azonban nem mondja meg, hogy miért kell a 74 éves apának is még mindig dolgozni? Miért nem mondja a kegyes gyárvezetőség, hogy: “Te már ledolgoztad életed javát és nekünk munkád révén elég profitot juttattál ,tehát eredj haza és a még hátralevő néhány évedet éld le nyu­galomban, majd mi gondoskodunk ró­lad.” Ugyebár azért nem, mert tisztá­ban vannak az erőviszonyokkal, aki erősebb, az győzedelmeskedik. A ki­zsákmányolás rendszerében pedig nem szabad érzelgősnek lenni, mert akkor veszve vannak. Ezt tudják. Mi meg­­tudjuk, hogy a profit­termelés rend­szere csak addig lehet érvényben, amíg a fenti jó rabszolgákhoz hasonló mun­kások átengedik magukat a kapitalis­ták kénye-kedvének. De mihelyt nem tűrik a kisajátítást és emberekhez méltóan szervezkednek, nem úgy, a­mint a múltban tették, hanem ipari­szervezetbe, az I. W. W.-ba, akkor megszűnik a kapitalisták kisajátító hatalma. A CSAPDA. Ugyancsak a schenectadyi “Works News”-ban olvashatjuk, hogy mind­azok, akik vásároltak a társulat által felajánlott részvényekből legalább há­romszáz dollár értékben, azok szeren­csések, mert a 300 dollár 10,000 dol­lárra fog szaporodni 45 év alatt. Azonkívül olvashatjuk, hogy tekin­tettel arra, hogy nem jutott mindazon alkalmazottaknak, akik vásárolni akartak az első alkalommal kibocsáj­­tott részvényekből, noha az öt milliót tett ki, így a gyár vezetősége elhatá­rozta még 2 és fél millió dollár érté­kű részvény kibocsájtását. Lám milyen kegyesek, az alkalma­zottaikat is felemelik a részvényesek sorába, csak azzal a különbséggel, hogy amíg ők milliókat vágnak zsebre évente, addig tízezrecskét a munká­soknak juttatnak 45 év alatt abból a célból, hogy ezáltal biztosítsák a gya­korlott munkaerőt s ami a legfőbb, hogy távol tartsák a munkásokat a szervezkedéstől.

Next