Bérmunkás, 1924. január-június (2. évfolyam, 257-282. szám)
1924-01-05 / 257. szám
DÓZSA GYÖRGY LAKOMÁJÁN. Irta: ADY ENDRE. Sebő pajtás, mit szól a gyomrod? Pajtás, ebeké a vérünk, Fejünk fölött varjak kárognak. Pajtás, meghalt a vezérünk. Különb volt, mint nyolcvan apátul, Szentebb ur nem vala itten, Úgy trónolt ott, a tüzes trónon, Mint egyekben az Isten. Tréfás gyilkosok csiklandozták S meghalt komoly, büszke fővel. Háta mögött egy püspök állott * Szentelt vízzel és füstölővel. Sebő pajtás, jóllaktunk egyszer, Holt ember varjaknak étkük. Pajtás, mi voltunk a rossz varjak. Mi éhesen széjjeltéptük. Gyomrunkban az élet s az átok, Hajh gyomor, hajh kutya bendő, Ti vagytok Magyarország sírja S ti lesztek majd a jövendő. Lesz böjtje a nagy lakomának, Lesz uj vezér és uj Dózsa, Sebő pajtás, ne köpködj: megvált Bennünket a Dózsa trónja. ÍGY HALT MEG XÉNIA. — A “Bérmunkás” eredeti tárcája. IRTA: KÁROLY PÉTER. Nem tudom igaz s helyes dolog-e hogy a csodaszép Xénia történetét igy egy tárca formájában mondom el, mert hiszen ez nem irodalmi ötlet, hanem szóról-szóra megtörtént valóság, amely ha valamiben eltér az igazságtól úgy csak annyiban, hogy egynéhány borzalmas részletről nem tud számadást adni. Mert Xénia halálának története borzalmas részletekben is gazdag. 1918-ban láttam először Xéniát, de már előbb is ismertem. Úgy távolból. Orosz nő volt. Forradalmár, nő. Ezt a titulust manapság sokféleképpen korrumpálták, csakúgy, mint a forradalmat. A legtöbb ember, ha forradalmár asszonyról, pláne oroszról hall, rövidre nyírt hajú fejecskéjében mindenféle hisztériás gondolat tolakodik s bizony a fejecske ritkán jut abba a kellemes helyzetbe, hogy megmossák. Xénia nem ilyen volt. Gazdag kaukázusi földbirtokosnép gyermeke volt a feketehajú, csillagszemű kis Xénia és tizenöt esztendős korában bottal támadt egy csendőrre, aki néhány parasztemberrel durván bánt. A család megijedt, hogy szemefénye “politikai” lesz s úgy határozott, hogy a szépséges és nyilván tüzes temperamentumú kislányka nevelését valamelyik külföldi felsőbb leányiskolára bízza. Gazdag orosz családokban az volt a szokás, hogy a leánygyermekeket Német- és Franciaországba küldték iskoláztatni, így került Xénia Münchenbe, onnan pedig Genfbe. Itt orosz társaságba került, ami annyit jelentett, hogy hazulról menekült politikai “gonosztevők” lettek a barátai. Xéniának nem volt szüksége különös magyarázatokra, okos, nyíltfejű és fölöttébb igazságszerető természet volt; jól tudta, hogy az orosz haza egy véreskezű hóhér, amiben majdnem az egész orosz intelligenciával egy nézeten volt. Intelligencia és forradalom, a háború előtti Oroszországban majdnem azonos fogalmak voltak. Genfben ismerkedett meg Alexander Gé nevű anarkista íróval, aki bár osztrák származék volt, már 1905 óta együtt élt és együttműködött a külföldi orosz forradalmi körökkel. Nem tartott soká, Alexander és Xénia egy pár, boldog és egymást végtelenül szerető pár, lett. Ritkán láttam két embert, aki annyira egymásban lelte meg a világát, mint ez a két orosz forradalmár. A háború és az első orosz forradalom még mindig a svájci Genfben találták Xéniát, de akkor, amikor a németek Lenint és a körülötte élő bolshevikieket Németországon keresztülengedték, Alexander és Xénia is Északfelé vette útját. Az októberi forradalom után pedig Petrogradra került a házaspár, ahol Gé mint régi forradalmár, a központi bizottság tagja lett, de a bolshevikiekkel szemben ellenzéki álláspontot foglalt el. 1918 tavaszán láttam Xéniát. Betegen feküdt a moszkvai első szovjetházban és finom szépsége éppen úgy megkopott, mint igaz és mély átérzésről tanúskodó ötletei. Ez az asszony a kívánatos nő s a lehiggadt szellemember egy különös, eleddig nem látott keveréke volt, az én számomra. Az én utamat ilyen ember még nem keresztezte. Olyan érzésem támadt, amikor ott ültem az ágya szélén, amilyentől babonás emberek annyira félni szoktak. Úgy éreztem, hogy keresztül lát rajtam, pedig nem volt kutató tekintete, arcából hiányzott a sok aszszonynál olyannyira visszatetsző kiváncsiskodás is. Azt hiszem, hogy a személyem egészen közömbös volt előtte. És érzésem mégsem csalt. Xénia keresztül látott rajtam. Megdöbbentett, hogy kétszer, vagy háromszor kezdett olyan dologról beszélni, amiről én már kész mondatot formáltam a fejemben. Az ilyesmit csak akkor veszi észre az ember, ha direkt figyel a dologra, de akkor aztán kísértetiessé válik az együttlevés. Ami még inkább nyugtalanított, az az volt, hogy én is keresztülláttam Xénián. Azt láttam, hogy meg fog halni. Gyorsan, még mielőtt magához ölelhette volna a nagy orosz szabadságot. Meghal, öszszezúzza a törékeny, sápadt testét. Halvány homlokán vér csurog, kisleánykája a halott édesanyja ruhájával játszik. A helyzet kiálhatatlan volt. Alexander az ablaknál ült és cikket írt a lapjába, a gyermek a díványon aludt. Fölállottam, amire Xénia reám emelte nagy szemeit: miért fél Károly? Tehetetlenül nevettem, de belülről a hideg rázott. Alexander asztaláról cigarettát vettem el, rágyújtottunk, a szép kis Xénia rámnevetett és nem szólt többet. Soha többé nem láttam. Persze sokan azt fogják mondani, hogy a Xénia és az én csudálatos előérzéseim és különösen az én halálsejtelmem valamilyen spiritiszta, vagy okkultisztikus játék. Legjobb esetben a megviselt és naponta felkorbácsolt idegek komiszkodó tréfái. Ez tévedés volna. Igaz az, hogy az állandó harci állapot erősen igénybe vette az emberek idegeit, de viszont az is igaz, hogy az idegek a helyzet követelményeihez idomodtak, valósággal hozzátrenirozódtak. Előérzéseink, vagy az, hogy Xénia rajtam “keresztüllátott” se nem beteges elváltozás tüneménye, se nem természetfölötti csoda volt. Egészen normális és természetes jelenség volt ami történt. Xénia a rendesnél erősebben kifejlett szellemi és lelki diszpozíciókkal volt megajándékozva. Körülbelül mindig tudta, hogy a vele szemben ülő barát, akinek élete, gondolatai, vágyai, céljai majdnem ugyanazok voltak, mint a saját magáé, mire gondol. Ebbe a saját gondolatait és szavait bekapcsolni nemcsak lehetett, de majdnem hogy kellett is. Hogy én mégis megrémültem ettől, annak az az oka, hogy attól tartottam, hogy Xénia észreveszi, hogy mit gondolok az ő közeli jövőjéről, így is volt. Hogy én a forradalom közepén egy nekem anynyira rokonszenves ember élete miatt aggódtam, az szinte magától értetődik. Tíz évvel ezelőtt Genfben bizonyára nem aggódtam volna. Sok év múlott el azóta. Tán nem is olyan sok, mint olyan évek, amelyek évtizedeket adnak ki. Xéniát elfelejtettem. Most a nyáron egy külföldi lap jutott a kezembe. Azelőtt soha ezt a lapot nem láttam. Az első oldalon — ott van Xénia arcképe. És olvasom, ami alatta áll. Úgy adom tovább, ahogy az újságban olvastam: . . . 1919 tavaszán Szimferopol, krimeai város mellé utazott a Gé-házaspár. Az asszony beteg volt és az ottani gyógyfürdőket használta. Kisleánykájuk a házastársakkal volt. A polgárháború Dél-Oroszországban dühöngött a legjobban, de a környék meg volt tisztítva az ellenséges Denikin-csapatoktól. Gé maga a város forradalmi kormányában vállalt valamelyes funkciót. Egy napsugaras délután szerencsétlenség történt. A város újra a fehérek kezébe került. Nyilván árulás folytán. A támadás rajtütésszerűen történt, úgy hogy a forradalmi kormány tagjai közül csak néhánynak sikerült elmenekülnie. Gé gyorsan öszszepakkolta holmiját, kirohant a házból, hogy kocsit-lovat kerítsen. Megpróbálta asszonyát és gyermekét megmenteni, ha már maga alig remélhette, hogy a körülzárt városból ép bőrrel menekülhessen. Az utcán kozákpatrolba ütközött. El volt veszve. Lélekjelenlétét megtartotta s most már csak arra gondolt, hogy a feleségét magával ne rántsa a halálba. A kozáktiszt igazolást követelt, dé röviden elmondta, hogy papírjai nincsenek, de őt Alexander Gének hívják és a forradalmi kormány tagja volt. Rendben van. A kozákok elvitték és szegény Alexander Petroff városparancsnok elé került. Ez egy durva lelkű otromba hóhér volt, de ha akárki lett volna is, Gé mást mint akasztófát semmilyen fehér tiszttől nem várhatott. Estére már nem élt. Xénia az ablakból látta, hogy emberét elvitték a kozákok s tudta azt, hogy ez mit jelent. A város piacára ment, leült a járdára és várt. Oda várta Alexandert. Ez oda is jött. Három ember előtte, három mögötte. Utánuk az ezredes, a hóhér, néhány visszatért városi méltóság, egy század kozák és az utca népe. Xénia felállott a járdáról, elvegyült a siro-rivó aszszonyok közé, odafurakodott a bitó elé. A sok idegen között ez a két ember egymásé volt. Alexander imádságra készült, Xénia is. Időt nyertek. Imádság helyett franciául köszöntötték egymást. Utoljára. Vigyázz magadra én egyetlen kicsiny Xéniám. Találkozunk még valahol Alexander?... Xénia hazament. Nem látott, nem hallott. Kisleánykája aludt. Három nap és három éjjel virrasztott Xénia az ablaknál. Nem volt őrült, nem is volt apatikus. Csak ott állott az ablaknál. Ez az asszony elkészült. A negyedik napon levelet írt Petroffnak, a városparancsnoknak. A férje holttestét követelte. Válasz helyett két fiatal hetyke hadnagy látogatta meg. Petroff úgy parancsolta, hogy az asszonynak is kijön a helye. Xénia kisgyermekét magával vitte a börtönbe. Ott szunnyadt a leányka a halálraítélt anyja ölén. Éjfél felé eljött a vártakommendáns és közölte Xéniával, hogy reggel ötkor lesz a kivégzés. Készüljön. Az asszony végignézett a tiszten. Valami átfutott rajta. Hihetetlen nagy élnivágyás. Visszamenni Moszkvába, el ezektől az élhetetlen fenevadaktól. — Hadnagy úr valamit szeretnék magától. — Tessék. — Nem akarok meghalni, fiatal vagyok, élni akarok. Engedjen megszökni, maga teheti. — Hová gondol, asszonyom! — Szökjön velem, tartson meg magának, élni akarok! A vártaparancsnok keserűen nevetett, tán gondolt valamire, de azután meg mégis mást gondolt, sarkon fordult, becsapta a cella ajtót és többé nem mutatkozott a fogoly asszonynál. Reggel három órakor futkosás, zaj. Xénia megszökött. Az ablak rácsa keresztül volt fűrészelve, az ablakjáról kötél lógott. Semmi kétsége megszökött. A kis leányka ott aludt a pricscsen, de Xénia már messze járt. Patrulok minden irányba rohantak, telefon, táviró lázasan működött. Egy óra múlva visszajött az első patrul, fontos jelentéssel. Az egyik mellékutcában egy kozák köpönyeget találtak. Xéniáé volt. Nem az ablakon keresztül, hanem az ajtón át szökött. Az őrség egyik embere segített neki. A fehér kozákok között egy ember vörös volt. De melyik? Szegény törékeny Xénia! Lihegve rohant el a gyilkos városból. Menekülve, de hová? Első gondolata az volt, hogy kimegy a várostól néhány kilométernyire fekvő fürdőbe, így is tett. Régi orvosát kereste fel, elmondta rettenetes baját és kérte, hogy rejtse el néhány napig, vagy kisérje el valamilyen biztos helyre. A doktor megígérte és elment a dolgot elrendezni. Negyedóra múlva visszajött. Vele két fegyveres ember. A doktor a városparancsnoknál rendezte el Xénia menekülését. Petroff belenevetett a telefonba és automobilon küldött két embert Xéniáért. Most már nem lihegett a törékeny Xénia. Visszament a börtönbe. De nem sírt. Nevetett. Büszkén lépett el a szuronyos sorfal között. A vártakommandáns szemébe nézett, de ez nem állotta a tekintetét. Kisleánya után üzentetett. A durvalelkű poroszlók nem tudták végignézni az anya és a gyermek találkozását. Zavarukban lesütötték a szemeiket. Pedig a két ember nem is sírt. Csak egymást karolta át. Reggel nyolckor volt a kivégzés. Petroff udvarias ember volt. Valaki mégis elkerült Moszkvába s ez a valaki elmondta, hogy úgy ment Xénia a bitóhoz, mintha sétára indult volna. Nyugodtan, derülten, hangjában, arcában idegességnek, vagy félelemnek nyoma sem volt. Megint eljöttek az asszonyok, jóságosan gyermekes tekintetüket elmosta a könnyzápor, fejüket csóválták, miért, hogy ilyen szép fiatal teremtésnek a bitón kell meghalnia? Xénia odalépett a bitó lépcsőjére, eltolta a cigányhóhért maga mellől és hangos, nyugodt szóval igy szólt az akasztófa köré gyűlt katonákhoz és civil néphez: — Meghalok egy gyönyörű nagy eszméért és eljön az idő, amikor maguk is, mind megértik, hogy miért tudtam ilyen könnyen meghalni; eljön az idő, amikor maguk mind meg tudnának halni ezért az eszméért. Hogy miképpen tudta meg a külföldi újság Xénia történetét? Ez a dráma igazi csattanója. A polgárháború befejeződött. A vörös csapatok valamennyi fehér hadsereggel végeztek. Szimferopol, Krimea, Ukrajna, mind-mind felszabadult. Petroffnak menekülnie kellett. Hamis papírokkal Moszkvába utazott. A végzet nem válogat a nagy színház szereplői között. Petroffot felismerték Moszkvában. Fejére olvasták az Alexander és a Xénia vérét. Három tavasz múlott el azóta és a negyedik tavasz egy áprilisi délutánján érte el Petroffot a csodaszép Xénia sorsa. Az emberiség őskorában, körülbelül egy millió évvel visszamenőleg, az ember fegyverül és házieszközül a követ használta. Durván faragott kőszerszámok alakjában kultúrájának ez a legalacsonyabb foka, melyet röviden régibb kőkorszaknak neveznek, száz és százezer éveken át tartott s csak az újabb kőkorszakkal ért véget, vagyis akkor, mikor már megtanulta lassanként a kőszerszámokat és harci eszközöket művésziesebben kidolgozni, csiszolni és köszörülni. A fejlődésnek ezt a szakát, az özönvíztől számítják, vagyis 50—100,000 évre vezethető vissza. Lassanként azonban odáig fejlődött az ember, hogy a réz és zink könnyen olvasztható fémeket bronz-ötvözetekké dolgozta fel s ezzel átlépett a bronzkorszakba. Természetesen ez a föld különböző részein, különböző időben vette kezdetét, de általában nem nyúlik vissza korábbi időre, mint időszámításunk előtti 1,500 évre és Krisztus előtt 4—600 évvel ért véget. A bronzkorszakhoz, de némely népeknél, mint például az afrikai négereknél, közvetlenül a kőkorszakhoz csatlakozik a vaskorszak is, mely máig is tart Afrika egyes részein, de keletkezésére éles határvonal nem állítható fel. Hogy a legrégibb vas, amit ismertek és használtak, a termésvas lehetett, vagy meteorvas, azt mutatja a vas ó-egyiptomi neve: “Ba-en-pe”, melynek szószerinti értelme, az “égi fém” s ugyanennek a jelentésnek felel meg a vas görög elnevezése is: “sideras” vagyis csillag és latinul “sidas.” De azért a vasnak könnyen bontható ércekből való elválasztása sem volt ismeretlen, már az ókorban, sőt a történelem előtti idők embere is érthetett hozzá, amint ért például korunk némely vadnépe is: a polynéziaiak, stb. A termésvas nagy mennyiségben fordul elő ma is. 1870-ben egy svéd utazó, Nordenskjöld Bloofieldnél a Diskó-szigeten, Grönland nyugati partjain egy bazaltgerinc lábánál több laza vastömeget talált 560 mázsa súlyig és a mellett levő bazalt is 150 font súlyú vastömböket tartalmazott. Ezen óriási termésvasdarabok jelenleg a Stockholmi múzeumban vannak. Egy másik svéd utazó Strenstrup, Grönland más helyein talált 50—60 láb erős bazaltrétegeket, melyek csupa vasércszemekkel voltak tele. Ide sorozható az új-zeelandi ovarnai természetes nikkel-vas is. Viszont meteorvas darabokat is nagy tömegekben, fedeztek fel már évezredekkel ezelőtt is s ezek egy része még máig is látható, a különböző múzeumokban. A világ összes ismert meteorvas tömegének a súlyát 200,000 kilogramra becsülik s a legnehezebbek közé tartozik a British Múzeumban őrzött cranbononci (Ausztrália) meteorvas, mely 3,600 kiló súlyú. Még nagyobb azonban ennél s egyáltalán a legnagyobb ismert meteorvas a bemdagoi (Brazília) 5,000 kiló súlyú, melyet a Rio de Janeiro-i múzeumban őriznek. Ez utóbbi, csak egy töredéke annak a vastömegnek, melyet 1785-ben Domingo Da Nota Robelo fedezett fel s melyet 9,600 kilóra becsültek. Meteorvasnak kell tekintenünk nikkel tartalma miatt azt a vasat is, melyet 1837-ben az angol Hill fedezett fel a nagy piramis hasadékában, melyet a British Múzeum őriz. Ennek korát 5,300 évre becsülik. Találunk is sűrűn megemlékezéseket az ókorból, meteorhullásokról, így a parosi márvány-krónika is említ meteorhullást, mely Krisztus előtt 1168-ban Kréta szigetén fordult elő. S tény, hogy ilyen meteorhullások elő is fordultak, így 1803-ban a normandiai L’Aigle-ben, ahol egyszerre 3,000 meteorit szakadt alá az égből, vagy 1868-ban a lengyelországi Pultnokban, ahol a leesett meteorkövek számát 100,000-re tették. Ismeretes az is, hogy az ily természetes vasat a vad népek is feldolgozták. Vogel egy meteorvasból készített nyílhegyet talált Madagaszkár szigetén, míg Rot 1819-ben az európaiakkal még azelőtt nem érintkező eszkimóknál, ilyen vasból készített edényeket fedezett fel. Mivel azonban a könnyen felbontható ércnemekből való vaskiválasztás sem okozhatott nagy nehézséget a primitív népeknél, valószínű, hogy a vasnak ércből való előállítása is már régóta ismeretes eljárás volt. Bizonyos tehát, hogy az afrikai négerek is csak hosszas kísérletezés után jöttek rá, hogy miként kell az ércből a vasat kiválasztani. Azonban arra nézve nincsenek adataink, hogy mikor kezdhették meg az ily természetű eljárást, de következtethetünk és véleményt alkothatunk magunknak, ha tekintetbe vesszük, hogy a régi egyiptomiak már nagyban űzték a vasbányászatot, még Mykempes király idejében (Krisztus c. 3892). És bizonyos, hogy jóval azelőtt ismerték a vasat Kis-Ázsiában, Indiában és Kínában. Vannak vasleletek, melyek különféle bronzszobrokba voltak öntve és vasedények, melyeket Baldry fedezett fel a karnaki Szfinx környékén és a rajta levő írások után ítélve, legalább 3,000 évesek. S mi több, Hortland, kutató, Surabit-el-Khadurnál kiterjedt nyomait "találta egy hajdani vastermelő telepnek s valószínű, hogy a vasbányászatot ott egyidejűleg űzték a szomszéd Sinai félsziget Wadi Maharajának rézbányászatával. Mindamellett Egyiptom vastermelése aránylag jelentéktelen lehetett, a sokkal fejlettebb bronzipar mellett s úgy látszik, mintha a vas túlnyomó része, hadikárpótlás fejében külföldről jött volna. Korán ismerték a vasat Mezopotámiában is és a többi szomszédos tartományokban, mert III. Thutmes egyptomi király egy iratából látjuk, hogy a K. e. 6-ik században a vas ez országokban már olyelterjedt volt, hogy a zsákmányolt hadiszerek között is említve találunk már vasfegyvereket, sisakokat, lándzsákat, sátorpóznákat, stb. 1851-ben pedig Place, az angol kutató, II. Sorgon (K. e. 722) palotájában nagy vasraktárt fedezett fel, mely legalább 160,000 kiló vastárgyat tartalmazott s különösen érdekesek ezek között a nagyszámmal talált, mindkét végükön hegyesre kovácsolt s lyukakkal ellátott 4—20 kiló súlyú darabok lágy vasból. Hogy a vasipar, a szemita népeknél önállóan fejlődött-e, az nem bizonyos, de tekintettel a Surabit-el-Khaduri vasbányákra, igen valószínű. A régi arabok azonban, feltétlen ismerték a vasat, sőt acélt is csináltak abból. Az is bebizonyosodott, hogy a zsidók és föníciaiak a vasat használták, sőt az utóbbiak azt Palesztinában maguk bányászták. Éppen úgy a pelargok, akik Görögországot, a középtengeri szigeteket, Olasz- és Spanyolországot gyarmatosították. Ami az indiai vasat és acélt illeti, az már az ókorban híres volt s a föníciaiak idejében a legnevezetesebb kiviteli cikk. Figyelemreméltó e tekintetben egy Delhi mellett álló tömör vasoszlop, a Lhot, melyet már ősidőktől fogva kegyelettel tisztelnek, mint egy szentséget. Ez kovácsolt fém és 22 láb magasságban nyúlik ki a földből, míg alsó végét még 26 lábnyi mélységben sem találták meg. Súlyát 17 ezer kilóra becsülik és azt állítják, hogy 25 kilós súlyú darabokból van összeforrasztva. Az oszlopon látható szanszkrit nyelvű felírás szerint Raja Dhava állíttatta fel, még K. e. 900-ban. A kanamki templom (Madras tartomány) kapucsarnokának menyezetét 21 láb hosszú, nyolc négyszög hüvelykes vastartók tartják és 1236—1241-ben építették. Az indiai vasipar régisége mellett szólnak a Warred-ly-bon melletti sírokban felfedezett acélszerszámok is. Kína is rég ismeri a vasat, mert a K. e. körülbelül 2,300 évvel irt Su- King vagy Yu-King legenda első részében már megkülönböztetve találjuk a lágy vasat az acéltól. Itt különben a kőszénnel való tüzelés is már kétezer évvel ezelőtt el volt terjedve. Nem csoda tehát, hogy Kínában az olvasztó kemencét már régóta ismerték. Bizonyos tehát, hogy Közép-Európába a vas, éppúgy, mint a réz és bronz, szintén keletről jött. Európában a vas legrégibb emlékei a hallstatti sírokról elnevezett Hallstatti korszakból erednek s ezeknek stílje határozottan keleti származásúak. Azonban a Kaukázusban is találtak a halstatti sírokhoz hasonló sírokat, így tehát, a kaukázus tekinthető az európai vaskultúra bölcsőjének. Ez az úgynevezett hallstatti kultúra egyébként a Kaukázustól az Atlanti óceánig terjedt egyfelől s a Középtengertől a Keleti-tengerig másfelől és kezdete K. e. 906-ra tehető Közép- Európában. S míg Dél-Európában a Hallstatti periódusra közvetlenül a történeti idők következtek, addig Európa középső részein a kelták teremtettek egy egészen önálló kulturszakot, melynek művészi alkotásait, szintén lelhelyükről (Barin melletti La Téneről) nevezték el. A rómaiak északra nyomulásával kezdődik valójában a vas történelmi korszaka. A Római Birodalom egyes tartományai közül virágzó vasbányászatot űztek Galliában, Krajnában, Spanyolországban, Angliában és különösen Karinthiában. Egész a középkor végéig, noha a vastermelést már széles körben ismerték, csak kisipar alakjában űzték s a vasércet ott, ahol előfordult erdei kovácsok vassá olvasztották és mindjárt fel is dolgozták. De gyakran csak rudak alakjába kovácsolták, vagy öntötték és mint értékes kereskedelmi cikket küldték szét. Amerikát utoljára hagytuk, mert hosszú időkön keresztül az a hit volt elterjedve, hogy itt a vasat csak az európai telepesek idejéből ismerik. Az újabb kutatások azonban azt bizonyítják, hogy az indiánok már jók A SZAKISKOLÁK NÖVENDÉKEI SZTRÁJKTÖRŐK: ASHEVILLE, N. C.—A Macon, Ga., városban levő nyomdász szakiskola növendékeit szállították két ashevillei “open-shop” napilaphoz sztrájktörőkül. A nevezett két lapnál sztrájk ütött ki, mikor a tulajdonosok megtagadták az új árszabály aláírását a szedők részére. A sztrájktörőket az Open Shop Publishers’ Association szállítja. BÉRMUNKÁS TAKARÉKOSKODÁS. A United States Savings Bank of New York, táblázatot tett közzé a “Works News”-ban, hogy észszerű gazdálkodással egy nőtlen ember, akinek 20 dollár a heti fizetése, milyen szép összeget takaríthat meg évente. A táblázat felsorolja a következő évi kiadásokat: Összesen ..................1...$998.00 évi kiadás és $52.52 megtakarított összeg. A táblázatból láthatjuk, hogy ha a fogunkhoz verjük a garast, akkor még gazdagok is lehetünk, úgy négy-öt generáció alatt. De hát a pokolba az ilyen gazdagsággal! Nekünk megélhetés kell! S ajánljuk a bankigazgatóságnak, hogy ők dolgozzanak heti 20 dolláros fizetésért és akkor meglátjuk, hogy ők mennyit tudnak megtakarítani belőle. Nekünk, munkásoknak, a munkánk teljes gyümölcsére van szükségünk és ha azt megkapjuk, nem lesz szükség a takarékoskodásra, s nem lesz szükségünk a bank tanácsára. A többi munkástársainknak is ajánljuk, hogy ne a szájuktól megvont garasokat spórolgassák, hanem szervezkedjenek az Egy Nagy Szervezetbe és spóroljanak a munkaerejükkel, amit ma oly pazarul használnak fel a paraziták eltartására. (Köny.) Élelemre ...........................400.00 Ruházkodásra................... 175.00 Házbérre .......................... 260.00 Vegyes kiadások ............ 150.00 VOROVSZKY ÉS DASKALOFF GYILKOSAIT FELMENTETTÉK Úgyszólván egyidőben állott Conradi, a svájci származású orosz tiszt és Nikoloff, a macedón komitácsi a waadt-i, illetve a prágai esküdtbíróság előtt. Tudjuk, hogy Conradi Vorovszkyt, az orosz szovjetköztársaság követét lőtte orvul agyon, míg Nikóloff a bulgár Stambuliszky-kormány volt miniszterét lőtte le a nyílt utcán. Hogy miért mentették fel a két orgyilkost arra, egyszerű a válasz. Az esküdtbiró nyárspolgárok istentelenül osatába, de egyúttal gonosz emberek is. Nyárspolgár, kispolgár, cívis — ez alatt minden időkben egy lélektelen, gyáva kenyérrágót értett az emberiség, aki minden uraságnak alázatos szolgája és minden haladásnak természetes ellensége. A svájci és a prágai esküdtek határtalan bornurtságukval az európaiak beözönlése előtt ismerték a vasat. Igaz ugyan, hogy az európaiak előtt nagyon korlátolt volt a vas használata, de azért a legújabb leletek között találtak már vastárgyakat is, mint nyílhegyeket, kalapácsot, amit az indiánok használtak, melyek azonban nem olvasztott vasból készültek, hanem lehullott meteorvasak voltak. Azonkívül láthatunk nagyon sok apróbb vastárgyakat a new yorki múzeumban. De bármint is van, a tény az, hogy Amerikában fejlődött ki legelőbb a vasipargyári termelési nívója, noha Európában már évezredekkel Amerika felfedezése előtt létezett. Az egész korszak vastörténetében, melyet röviden tárgyaltunk, a vas első felismerésétől s a mithoszi kortól a középkor végéig, a vasipar első korszakát képezi, melyet a nyers vasércből, a kovácsolható vasnak közvetlen előállítása jellemez. Ezt követi a vastermelés középkora, a 15-ik századtól a múlt század közepéig, amelyben az ércből elsősorban a szénelnyelés nyers vasat vonták ki s ezt az úgynevezett friss eljárás utján változtatták kovácsvassá vagy acéllá. Az újkor vasiparának voltak fentartva mindazok az eljárások, melyek folyékony végtermékeket tettek lehetővé, mint előbb a Bessemer és Martin-féle eljárás, míg legújabban a villamos acélgyártás. Ezidőszerint Amerika vezet a vas- és acélgyártás terén és elmondhatjuk, hogy Amerikában sajátították ki leghatásosabban az emberi tudás és találékonyság terményeit s itt fejlődött ki legelőbb a kapitalizmus mai formája. Váljon a munkásosztály okul-e a kapitalizmus és az ipar fejlődésén? Nem tudjuk, de tény az, hogy itt volna az ideje, miszerint szervezkedjen úgy, mint azt a fejlődés mutatja és előírja: iparilag! Szervezkednie kell a modern ipari társadalom modern ipari szervezeteibe, az Egy Nagy Szervezetet alkotó I. W. W.-ba. Hacsak el nem akar pusztulni gyáván, küzdelem nélkül a mai rendszerrel együtt, han nem gyilkosságot és gyilkosokat ítéltek el, hanem a forradalmat! Maga az, hogy ezek a szatócsok, vendéglősök, kisiparosok, akiknek szellemi horizontja legföljeb a krajcáros képes újságok rémregényéig ér el, erkölcsi jogot formálnak arra, hogy korunk legnagyobb történelmi eseményét, úgy a reggeli kávé és a tízórai között “ítéljék” meg, felment bennünket minden komoly állásfoglalás alól. De a két fementés tünet. Annak az európai reakciónak a jele, amelynek zászlaját a gyilok-internacionále sárga szalagja díszíti. Az új európai kultúra jelszava: szocialistát, munkást, forradalmárt ölni szabad, ez erény ezért büntetés nem jár. Mi nem állunk a büntetés álláspontján. Mi egyáltalán nem ismerjük el, hogy bűnös ember volna a világon — a szónak kriminalisztikus értelmében tudni illik. Betegek és elkorcsosultak azok, akik az olyan alapvető természeti törvény ellen vétenek, mint amilyen a “ne ölj!” Egyfajta bűnöst ismerünk el és az maga a társadalom, ennek a gazdasági alapja, amely a gyilkosságot az embertársak kizsákmányolását, mint társadalmi és jogi rendet írja elő. Ily értelemben azt sem tagadhatjuk, hogy azok, akik azt a gyilkosságra, éhezésre és bűnre épült társadalmat, így ahogy van, jónak tartják, maguk is bűnösek. Conradi és Nikoloff gyáva és hitvány eszköz ezeknek a tényezőknek a kezében. A waadt-i szatócsok, a prágai vendéglősök eszközök. A világ munkásságának van joga azok életét megvédeni, akik — bármily okból — a fejlődés, a szocializmus, szóval a kiegyenlítő igazságosság érdekében tevékenykednek. Azt hiszszük, hogy ideje volna, ha a nemzetközi munkásosztály a gyilkos kultúra szatócsait és vendéglőseit egy nagy, minden országot átfogó nemzetközi bojkottmozgalommal lepné meg. A dologhoz még annyit kell megjegyeznünk, hogy Conradi és Worovszy gyilkosa szabadlábra került, míg Nikoloffot a prágai rendőrség újra letartóztatta. E szenzációs fordulatnak oka az, hogy Nikoloffról kisült, hogy nem igy hivják és hogy a gyilkosságra maga az ellenforradalmi szófiai kormány bérelte fel. Az elkövetkező új tárgyaláson ki fog tűnni, hogy a Zankoff-kormány bérgyilkosok társasága, ami a nemzeti megújhodás tiszteletreméltó bolgár nagyságait egészen új megvilágításban fogja a világnak prezentálni. REKLAMÁCIÓKAT és panaszokat, bármilyen természetű mozgalmi dologban akár a lap szellemi, akár a lap üzleti ügyeire vonatkozzon is az, közvetlen az ellenőrzőbizottsághoz küldendő. Cím: Alex. Bukovszky, 2342 S. 58th Court, Cicero, 111. MINDEN OLVASÓ SZEREZZEN EGY ÚJ ELŐFIZETŐT LAPUNKNAK! 3 A KISAJÁTÍTOTTAK. A General Electric Co. schenectady i gyártelepén megjelenő “Works News,” feltűnő helyen közli, hogy egy apa és négy fia 98 esztendőt töltöttek már eddig a gyár szolgálatában. Az apa 74 éves és még mindig dolgozik. A fiuk is dolgoznak és a gyár Schenectadyi telepén dolgoznak; az apa 19 éve s a fiuk 28, 22, 21 és a legfiatalabb 8 éve. Ezzel kívánja a gyárvezetőség igazolni, hogy milyen üdvös dolog a General Electric Co.-nak dolgozni. Azonban nem mondja meg, hogy miért kell a 74 éves apának is még mindig dolgozni? Miért nem mondja a kegyes gyárvezetőség, hogy: “Te már ledolgoztad életed javát és nekünk munkád révén elég profitot juttattál ,tehát eredj haza és a még hátralevő néhány évedet éld le nyugalomban, majd mi gondoskodunk rólad.” Ugyebár azért nem, mert tisztában vannak az erőviszonyokkal, aki erősebb, az győzedelmeskedik. A kizsákmányolás rendszerében pedig nem szabad érzelgősnek lenni, mert akkor veszve vannak. Ezt tudják. Mi megtudjuk, hogy a profittermelés rendszere csak addig lehet érvényben, amíg a fenti jó rabszolgákhoz hasonló munkások átengedik magukat a kapitalisták kénye-kedvének. De mihelyt nem tűrik a kisajátítást és emberekhez méltóan szervezkednek, nem úgy, amint a múltban tették, hanem ipariszervezetbe, az I. W. W.-ba, akkor megszűnik a kapitalisták kisajátító hatalma. A CSAPDA. Ugyancsak a schenectadyi “Works News”-ban olvashatjuk, hogy mindazok, akik vásároltak a társulat által felajánlott részvényekből legalább háromszáz dollár értékben, azok szerencsések, mert a 300 dollár 10,000 dollárra fog szaporodni 45 év alatt. Azonkívül olvashatjuk, hogy tekintettel arra, hogy nem jutott mindazon alkalmazottaknak, akik vásárolni akartak az első alkalommal kibocsájtott részvényekből, noha az öt milliót tett ki, így a gyár vezetősége elhatározta még 2 és fél millió dollár értékű részvény kibocsájtását. Lám milyen kegyesek, az alkalmazottaikat is felemelik a részvényesek sorába, csak azzal a különbséggel, hogy amíg ők milliókat vágnak zsebre évente, addig tízezrecskét a munkásoknak juttatnak 45 év alatt abból a célból, hogy ezáltal biztosítsák a gyakorlott munkaerőt s ami a legfőbb, hogy távol tartsák a munkásokat a szervezkedéstől.