Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1988 / 3. (25.) szám - Lengyelország - Wieslaw Szukalski: Prométheuszok vagy realisták?
BESZÉLŐ 25 augusztus előtti Szabad Szakszervezetek, az Emberi és Állampolgári Jogokat Védő Mozgalom) és politikai pártok (KPN - Független Lengyelország Konföderáció) alakítására tett próbálkozásokat, rendelkezett független sajtóval és tudományos-oktatási intézményekkel (TKN - Tudományos Kurzusok Társasága). Az augusztus előtti politikai tapasztalatokból a szomszéd országok, főként Csehszlovákia és a Szovjetunió ellenzéki csoportjaival való kapcsolatfelvételre tett kísérletek sem hiányoztak. A Szolidaritás megalakulása oda vezetett, hogy mindezek a kezdeményezések kisebb-nagyobb mértékben a legálisan működő Független Szakszervezet ernyője alá rejtőztek. A Tudományos Kurzusok Társasága helyett létrehozták a Szolidaritás Munkásegyetemét, a független lapok többségét a Szolidaritás gépein nyomtatták, a politikai foglyokat védő bizottságok elnyerték a szervezet elkülönített csoportjainak státusát. A KPN ugyan valóban megőrizte függetlenségét, de nyílt átok volt, hogy aktivistáinak jelentős része tagja lett a Szolidaritás helyi vezetőségének (ami egyébként sok politikai-személyi konfliktus és vita forrása volt), így hát a szakszervezet lett minden augusztus előtti - a párturalommal szembehelyezkedő - ellenzéki irányzat örököse (a lengyelországi rendszerre kritikusan tekintő kommunisták inkább megmaradtak a LEMP-ben, létrehozva az ún. „horizontális struktúrákat”). Csupán egy típusa volt a 1980 augusztusa előtti korszakból származó politikai tapasztalatoknak, amely nem találta kontinuitását a szervezet keretei közt: a Szolidaritás gyakorlatilag nem tartotta a kapcsolatot a blokk más országainak ellenzéki mozgalmaival, nem érdeklődött a szomszédok politikai helyzetének fejleményei iránt. Határozottan le kell szögeznünk, hogy itt a Szolidaritásról mint szervezetről van szó. Egyes személyek, sőt, időnként egyes csoportok igyekeztek emlékezetünkben tartani, hogy vannak barátaink és szövetségeseink Kelet-Európa más országaiban is. Az a csoport, amely a hadiállapot bevezetése után létrehozta a „Harcoló Szolidaritás” szervezetét (e csoport fő képviselője Kornél Morawiecki, jelenleg börtönben van), kapcsolatban állt az orosz emigránsokkal, egy másik csoport, a wroclawi aktivistáké, Aleksandr Gleigewichttel igyekezett együttműködni a Charta ’77-tel, néhányan Varsóban a budapesti demokratikus ellenzékkel tartották a kapcsolatot. E kisszámú kivétel azonban nem változtat a Szolidaritás mint intézmény képén, amely közömbös volt a „mezsgyén túl” zajló események iránt. S mi több, e képen még a Kelet-Európa dolgozóihoz intézett nevezetes felhívás sem változtat, amely szép, de alapjában véve csak verbális deklaráció volt a szomszédos országokban az emberi jogok védelmében folyó tevékenység mellett. Zárójelben jegyzem meg, hogy később rendkívül éles kritika érte magán a szakszervezeten belül a „túlságosan konfrontációs” hangvétele miatt. A felhívás elfogadása ünnepi aktus volt. A hétköznapi élet egészen más vágányon futott. Saját tapasztalatomból veszem a példát: 1981-ben a magyar határon feltartóztatták Pákh Tibort, aki Lengyelországba akart utazni. A magyar hatóságok elkobozták az útlevelét, válaszul Pákh éhségsztrájkot kezdett A „kompetens tényezők” reakciója gyors és radikális volt: Pákhot elmegyógyintézetbe zárták, és kényszertáplálásnak vetették alá. Mikor a hír eljutott Lengyelországba, megpróbáltam felkelteni iránta a szakszervezeti sajtó érdeklődését. Meglepetésemre elutasítással találkoztam, azzal indokolták, hogy a szakszervezet az alapszabály értelmében csak hazai ügyekkel foglalkozik, politikai hiba lenne kilépni ebből a szférából. Végül, hosszas rábeszélés után sikerült elhelyezni egy rövid hírt a mazóviai körzet fő információs bulletinjében. Mik voltak a szakszervezeti aktivisták legfőbb indokai, miért húzódoztak attól, hogy a hazai ügyeken kívül mással is foglalkozzanak? Úgy tűnik, hogy ebben komoly szerepet játszott a mozgalom jellege, amelyet Jadwiga Staniszkis „önkorlátozó forradalomként” határozott meg. Az önkorlátozás elsősorban azokat a politikai kérdéseket érintette, amelyekről úgy gondolták, Moszkva hatáskörébe tartoznak. A Szolidaritás vezetői tartottak attól, hogy azzal vádolnák őket, hogy exportálják az „ellenforradalmat”, nemcsak Lengyelországban rendítik meg a szovjetek uralmát, hanem a birodalom más provinciáiban is. Bizonyos azonban, hogy nem ez volt az egyetlen ok. A szakszervezeti vezetők „polonocentrizmusának” másik, kézenfekvő oka egyszerűen az idő és az energia hiánya volt. Olyan helyzetben, amikor Lengyelországra lavinaként zúdulnak az események, egymást érik a sztrájkok és tüntetések, nehéz lenne elvárni a szakszervezeti vezetőktől, hogy még arra is találjanak energiát, hogy az ország határain kívüli eseményeket figyelemmel kísérjék. Ma már, ha évek távlatából ítéljük meg, csak sajnálhatjuk, hogy a tanácsadók és kutatók közt egy sem akadt, aki folyamatosan tájékoztatni akarta volna a szakszervezet vezetőségét a szomszédos országokban zajló legfontosabb folyamatokról. És végül - last but not least* - nagy szerepet játszott a Szolidaritás hite a saját erejében. 1981-ben a hadiállapot lehetősége irreálisnak tűnt. Általánossá vált az a meggyőződés, hogy Lengyelországban a végső győzelem a rendszert fenntartó erők fölött már csak néhány hónapot várat magára. Azaz Lengyelország minőségileg más, mint a blokk többi országa. E koncepcióban nem maradt hely a „kommunizmus rabjai, egyesüljetek!” jelszó számára. Úgy tetszett, ilyen szövetségre nincs szükség, hiszen a potenciális szövetségesek amúgy is összehasonlíthatatlanul gyengébbek, mint a lengyel ellenzék. Aztán elérkezett december 13. A Szolidaritás „önkorlátozását” igazoló érvek nyomban a hadiállapot bevezetése után mind érvényüket