Beszélő Összkiadás, 1987-1989 (21-27. szám)
1989 / 2. (27.) szám - Párt, kormány, gazdaság - Zuglói László: Az "urambátyám szocializmustól" a "haverok kapitalizmusáig"...
828 két nem fordíthatják közvetlenül saját személyes céljaikra. Ugyanakkor igen valószínű, hogy éppen a tulajdonosi érdekeltség növelése érdekében a holdingok és a vagyonkezelő központok tulajdonosi helyzete nem csökkenni, hanem erősödni fog. Néhány etikai vonatkozású megjegyzés Mielőtt kifejeznénk megelégedettségünket a gazdasági hatékonyságot növelő reprivatizálási törekvések felett, amelyeket ráadásul maga a jobb belátásra tért párt- és állami bürokrácia kezdeményezett, álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig az elmúlt negyvenhatvan évet a tulajdon társadalmi vonatkozásaira koncentrálva. Mi is történt tehát? A hatalomátvétel után a kommunista pártelit a marxista ideológiára és az állami tulajdon állítólag vitán felül hatékonyabb működésére, valamint a tőkés tulajdon eredendően erkölcstelen jellegére hivatkozva államosította a magántulajdonban levő ipari és mezőgazdasági vállalatokat, valamint pénzintézeteket, majd néhány évtized elteltével - miután eredményes lépéseket tettek az államosított vagyon lezüllesztésére és elherdálására - ugyanaz a bürokrata elit a marxista közgazdaságtanra és a magántulajdon vitán felül hatékonyabb működésére hivatkozva saját csoportjai közt szétosztja a korábban a tőkésektől kisajátított vagyont. Talán mondani sem kell, hogy nem kell Proudhon szigorú elveinek talaján állni (Proudhon szerint a tulajdon lopás) ennek az egész játéknak a morális elítéléséhez és elutasításához. De felmerül a kérdés, hogy ebben a felvilágosultan cinikus (vagy cinikusan felvilágosult?) huszadik században kit érdekel az erkölcs és a morál? Nem túlhaladott fogalmak-e ezek, amelyek csak arra valók, hogy hátráltassák a nemzet felemelkedését és a szent szerkezetátalakítást? Lehet tudományon és politikán kívülinek tekinteni a morált, de ha egy társadalomban sorozatosan megsértik azt a hatalmon levők, úgy nem lehet elvárni az „alul levőktől” sem a morális viselkedést. A társadalmakat azonban nem elsősorban a hatalmi gépezet, hanem egy többé-kevésbé általánosan elfogadott morál tartja össze. Ha a társadalom vezető csoportjai a fennálló erkölcsi értékeket megsértve maguknak reprivatizálják a közvagyont, akkor miért ne lopjon magának a szegény ember, miért ne raboljon a kisemmizett, miért ne hágja át az erkölcsi normákat a munkás? A mai magyar társadalom további erkölcsi züllése, a társadalom széles rétegeinek fokozódó értékvesztése még akkor is meggátolhatja a társadalmi-gazdasági felemelkedést, ha a legokosabb közgazdászok a legokosabb szerkezetátalakítást tervezik az újonnan reprivatizált üzemekben. És akkor a társadalom erkölcsi szétesésével járó egyéb kellemetlenségeket még nem is említettük. A reprivatizálás gazdasági kérdőjelei A nyilvánvaló erkölcsi ellenvetések mellett azonban gazdasági kételyek is felmerülnek a folyamatban levő reprivatizálási politikával szemben. Valójában olyan hatékony lesz a pártelit csoportjainak kezébe adott vagyon működtetése? Valóban olyan nagy hatékonyságnövekedés várható attól, ha ugyanaz a bürokrácia nem „oligarcheikus kollektivista”, hanem kapitalista módon működteti a termelővagyont? Véleményem szerint komoly közgazdasági érvek szólnak ez ellen is. Az állami vállalatoknak alapvetően a bürokratikus elitből kivált csoportok, illetve személyek javára történő reprivatizálása tulajdonképpen azt jelenti, hogy az „urambátyám szocializmus” átadja a helyét a „haverok”, az azonos indíttatású és szorosan összetartó pártos állami bürokrácia kapitalizmusának. Még ha a vagyonkezelő központok kezdetben csak kvázi-tulajdonosi jogosítványait át is alakítják valódi tulajdonosi jogokká, az új gazdasági elit önmagán belüli szoros kapcsolatai, valamint a gazdaságirányítási bürokráciával való összefonódásai következtében olyan rendszer, olyan kapitalizmus alakul majd ki, amely igencsak hasonlítani fog ahhoz a „haveri kapitalizmushoz”, mely például a Fülöp-szigeteken jött létre Marcos idején, illetve amilyen rendszerek más fejlődő országokban is létrejöttek. Mi a „haveri kapitalizmus” meghatározó sajátossága? Alapvetően az, hogy az állami gazdasági bürokrácia kedvezményeket és kiváltságokat ad azoknak a tőkéseknek, akik hajlandók az uralmon levő csoport diktatúrájának támogatására. Így szoros összefonódás alakul ki az államigazgatási és gazdaságirányítási szervek, másrészt a magántőkés szektor közt Ennek eredményeként a hatalmon levő csoportot támogató, a gazdaságirányítási rendszerben jó kapcsolatokkal rendelkező tőkések számára a gazdasági verseny sokkal kevésbé kemény, mint a kívülállók számára. A gazdasági sikerek ebben a rendszerben egyre kevésbé a ténylegesen hatékony gazdálkodástól, semmint a jó helyen levő potentátoktól függnek. Az állami és pártbürokrácia egyes csoportjainak tulajdonosi pozícióba segítése nemcsak morális kérdéseket vet fel, hanem igen nagy valószínűséggel olyan „haveri kapitalizmus” kialakulásához is vezet, amelyben a tervhivatalban vagy nagybankoknál maradt bürokraták komoly segítséget fognak nyújtani a tőkéssé vált exelvtársaiknak. E „haveri kapitalisták” sokkal előnyösebb és kényelmesebb helyzetbe kerülnek ezáltal, mint a kívülálló, nem támogatott tőkések. További gond, hogy az újonnan tőkéssé váló exbürokratáknak semmit sem kellett áldozniuk azért, hogy tőkéssé váljanak. Nem kellett kuporgatni megtakarításaikat, nem kellett hazardírozni a tőzsdén, nem kellett figyelni a piac hullámzását, és megragadni a kedvező alkalmakat. Ezeknek az embereknek ebből kifolyólag BESZÉLŐ 27