Beszélő, 1996. július-december (3. folyam, 1. évfolyam, 5-9. szám)
1996. december / 9. szám - BIBÓ - Bibó István: Napóleon legendája (kézirat)
eredményeképpen elvágják azt a legrövidebb utat, amelyik Acqui, az osztrák főhadiszállás és Ceva, a piemonti főhadiszállás között volt. A két szövetséges azonban továbbra is kitűnően tud közlekedni egymással azon a hosszabbik úton, amely Acquiból Nizza-Montferraton keresztül Cherasco és Turin irányába vezet. Az osztrák hadsereg éppen ezen az úton indul el a következő napokban, és a francia-piemonti fegyverszünet kötésének pillanatában már csak kétnapi járóföldre van Cherascótól. Ugyanakkor a piemonti hadsereg Mondovi irányában lassan hátrál Cherasco felé, azonban ez a hátrálás a XVIII. század metodikus, szabályos hátrálása volt, és a piemonti hadsereg nemhogy meg lett volna verve, hanem hátrálás közben több ízben igen súlyos veszteségeket okozott a francia hadseregnek. A közeli tények ismeretében lehetetlenség azt állítani, hogy április 28-án a piemonti hadsereg azért kötött fegyverszünetet, mert meg volt verve. A SZÁRD KÜLÖNBÉKE OKAI Hogy miért kötött a piemonti hadsereg fegyverszünetet, az kiderül egy sor levélből, amelyek a bécsi levéltárban találhatók. 1796. január 13-án, tehát akkor, amikor Bonaparte még nem is tudta, hogy ő lesz az olaszországi hadsereg parancsnoka, Gherardini márki, a turini osztrák követ levelet írt Bécsbe báró Thugut osztrák államminiszterhez. Ebben megírja, hogy a piemonti külügyminiszter egy esetleges francia-piemonti különbékére tett neki célzást. Január 20-án azt írja a követ, hogy az a hír, hogy a franciák Szavoja és Nizza átengedése fejében az osztrák Lombardiát ígérik oda a piemontiak részére. Sőt, beszélnek egy francia-piemonti szövetségről is. Február 24-én, tehát még mindig Bonaparte parancsnoki kinevezése előtt, az osztrák követ panaszkodik a nyílt osztrákellenes francia propaganda miatt, ami a turini udvar körében folyik. Íme, az első leleplezett titok: Piemont fáradt volt az 1792 óta folyó háborúban, a háború vége nem látszott sehol, Franciaország részéről időnként nagyon előnyös ajánlatok történtek, s a turini udvar körében egy komoly és befolyásos párt dolgozott a francia-piemonti különbéke érdekében. Az az egészen jelentéktelen visszavonulás, amire április folyamán az osztrák és piemonti hadseregek kényszerültek, elég ürügy volt a diplomáciailag és lelkileg rég előkészített fegyverszünet megkötéséhez. Képzeljük el, írja Ferrero, hogy ha 1914-ben lett volna Franciaországban egy párt, amely mindenáron békét akart akkor ez a párt a francia hadsereg minden kilométernyi viszszavonulását, ami végül is a marne-i nagy győzelemhez vezetett, úgy állította volna be, mint súlyos vereséget és okot a békekötésre. Ugyanez történt Turinban 1796-ban. ÁTKELÉS A PÓN De olvassuk tovább a napóleoni legendát. A piemonti fegyverletétel zavarba hozta az osztrákokat, és most már valóban arra kényszerítette őket, hogy Milánó felé visszavonuljanak. A fegyverszünet biztosította Napóleon számára, hogy Valenciánál átkelhessen a Pó folyón. Azonban a Valenciától Milánó felé vezető úton három, erős akadályt jelentő hegyi folyó volt közben: az Agogna, a Terdoppie és a Ticino. A visszavonuló osztrák tábornok mind a három folyó átkelését erősen megerősítette, és az áthajózásra alkalmas bárkákat fölégette. Volt egy pillanat, amikor Bonaparte, úgy látszik, le is akart tenni erről a vállalkozásról, azonban a kezében volt a direktórium levele, amelyik arra utasította, hogy Ceva elfoglalása után koncentrálja erőit Milánó felé. A direktóriumnak az volt a terve, hogy Lombardia elfoglalásával egy olyan zálogot szerez a megkötendő béke számára, amely engedékenyebbé teszi az osztrák császárt a rajnai határkérdésben, mert hiszen a direktórium politikájának ez volt a legfőbb gondja. És ne felejtsük el, hogy Napóleon ebben a pillanatban nem volt még sem a világ első hadvezére, sem Franciaország császára, sem nagy zseni, amivé a legenda utóbb megtette, hanem egy kezdő kis tábornok, akinek sorsa a direktórium kegyétől függött. Napóleon tehát megtette az előkészületeket, hogy betörjön Lombardiába. Előtte volt azonban a három megerősített folyó, és ebben a helyzetben egy zseniális gondolata támadt, legalábbis 100 éve így tanították ezt a történetírók. Ahelyett, hogy a Pó északi oldalán haladt volna, és megkísérelte volna a három folyón való átkelést, a Pó déli oldalán maradt, ahol ezek a hegyi folyók nem akadályozták, gyors menetekben lerohant Valenciától Piacenzáig, ahol volt kitűnő átkelőhely, és voltak bárkák, és így ahelyett, hogy nyugatról tört volna neki Milánónak, délkeletről közelítette meg, és az osztrák tábornokot a legnagyobb zavarba hozta. Hogyan történhetett ez? Az osztrák tábornok tán olyan öreg volt, olyan korlátolt, hogy mindenütt elégettette a bárkákat és megerősíttette az átkelőhelyeket, csak éppen Piacenzánál nem? A történetírás azóta gúnyolódik Beaulieu osztrák tábornokon, ezen a vén pedánson, aki nem értette az ifjúság új stratégiáját. Ezek a történetírók icipici dolgot felejtettek .