Beszélő, 2009. július-december (3. folyam, 14. évfolyam, 7-12. szám)
2009. november-december / 11-12. szám - MELLÉKLET - DUNA - Torma Tamás: Nem csak dinnyehéj - Ami elúszik, és ami nem: Budapest és a Duna-partja
66 után nőtt amerikai tempóban, lakossága nagyjából 20-30 évente megduplázódott, gazdasága pedig elsősorban a folyópartra koncentrálódott. Ide települtek malmai, piacai, a„rakpart"akkor még valóban azt jelentette, amit: rakodópartot, ahol a rakodómunkások hátukon a teherrel egyensúlyoztak a folyó és szárazföld közé vetett pallókon. Az akkori parkolási gondok a folyóparton jelentek meg, mert a kereskedelmi hajók forgalmának növekedésével az alkalmas kikötőhelyek is felértékelődtek - Pest és Buda rendeletekben és bérleti díjak ellenében osztotta fel Duna-partját a bérlők között. A dereglyék és áruszállító uszályok gyakran több sorban horgonyoztak le, és a kikötők egyben forgalmas piacok is voltak, friss zöldséggel és terményekkel még a két világháború között is jöttek úgynevezett kofahajók a Dunakanyar falvaiból. Budapestet tulajdonképpen a hídjai avatták igazi fővárossá, hiszen az egyesülés előtt még csak a Lánchíd állt és kötötte össze a két partot. Az egyesülés éveiben készült el Margit, illetve a déli vasúti összekötő híd, a millenniumra a Szabadság híd, 1903-ban pedig átadták az Erzsébet hidat is, ami már az addigi zárt pesti városképen is rést nyitott: építése miatt bontották le a régi Városházát, és akkor épült meg hídfőjéhez a Klotild-palota ikerépülete. A rakpartok kiépítését jóval korábban egy magántársaság, a Duna Gőzhajózási Társaság kezdte meg 1853-ban. Az első, 345 méteres szakasz a Lánchíd pesti hídfőjénél hat év alatt épült meg kőből - a hajók itt megfelelő körülmények között köthettek ki és rakodhattak. (Az első pesti rakpart határait a két ma is meglévő zászlótartó bástya jelzi a Lánchíd két oldalán.) Az építkezést dél felé Pest városa folytatta Reitter Ferenc főmérnök irányításával (először a mai Zoltán utca és a Tudományos Akadémia között, majd később egészen a Petőfi térig majdnem ezer méter hosszan), de az igazi áttörés akkor következett be, amikor 1870-ben törvényt hoztak arról, hogy a Duna szabályozását a kormány felügyelete alá helyezik. A Reiter elképzeléseit továbbvivő állami cél már kettős volt: a rakpartoknak a rakodásra alkalmas partszakaszok mellett az árvízi védelmet is szolgálniuk kellett. A budapesti rakpartok egységes képe köszönhető a gyors építkezésnek: öt év alatt lényegében elkészült a két belvárosi szakasz (Pesten a Margit hídtól a Fővámházig, Budán a Rudas fürdőig). A következő évben egy nagyobb árvíz aztán módosított a terveken, ezért először kilenc méter fölé emelték az épített part magasságát, majd később a faragott kő mellvéddel tíz méter fölé vitték. Ez tehát a belváros Duna-partja a közben megépült hidakkal, amit örököltünk. A kétlépcsős rakpart felső része nagyjából városi módon működik-terekkel tagolt és fákkal szegélyezett sétányok, vendéglátás - az alsó rakpart azonban az évtizedek alatt fokozatosan közlekedési főcsatorna lett. Miután a harmincas években Csepelen megépült a Szabadkikötő, a teherhajó-forgalom ugyan kiköltözött a belvárosból, de a rakpart csak rövid időre lehetett a városlakóké, mert jött a háború, majd az újjáépítéshez újra építőanyagokkal telt meg a rakpart. Amikor aztán ezek eltűnhettek az egyre elegánsabb városképből (mert akkor lassan már az is lett) kilógó raktárépületekkel együtt, jöttek az autók. A macskakövet végleg aszfaltra cserélték, a teherhajók szerepét pedig átvették a teherautók. Az egykori rakodópartok funkcióváltozásával tartósan megszűnt a városlakók kapcsolata folyójukkal - az autóközlekedés lényegében mindkét oldalon elvágja őket tőle. Időről időre születnek ugyan különböző tervek ennek megállítására vagy/és megváltoztatására, a valóság azonban más algoritmusokat követ. De ne haladjunk még ennyire előre. Egyelőre a hatvanas-hetvenes években tartunk, amikor megépült a történelmi belvárost körbefogó lakótelepgyűrű. Az alvógyárak ipari méretű telepítése nem volt különösebb tekintettel a Dunára - akadtak lakótelepek, amelyek kifutottak ugyan rá, de minden egyéb borzalmuk ellenére sem telepedtek rá a folyóra - a városképre annál inkább.