Máshonnan Beszélő 5. (1986)

1986 / 5. szám

Jorge Luis Borges: SZEGÉNY - SZEGÉNY ARGENTIN INDIVIDUALIZMUS A hazafias ábránd nem ismer határokat. Az első században Plutharkosz azokon élcelődött, akik szerint Athénban szebben süt a hold, mint Korinthoszban; a XVIII. század­ban Hilton megfigyelte, hogy Isten először az Ő angoljainak szokott megnyilvánulni. Fichte, a XIX. század elején, kijelentette, hogy jel­lenesnek és németnek lenni nyilvánvalóan egy és ugyanaz a dolog. Ná­lunk csal, úgy hemzsegnek a nacionalisták; saját maguk szerint az a nemes vagy legalábbis jámbor cél vezérli őket, hogy megmentsék a legértékesebb argentin nemzeti tulajdonságokat. Igen ám, de nem is­merik az argentinokat; a vita során általában valamilyen külső do­log függvényeként határozzák meg őket: például a spanyol hódítás, egy képzeletbeli katolikus tradíció vagy az "angolszász imperializmus" szempontjából. Az észak-amerikaiakkal és a legtöbb európaival ellentétben az argentinok nem azonosulnak az Állammal. Ezt lehet annak a körülmény­nek is tulajdonítani, hogy Argentína kormányai többnyire­­inősíthe­­tetlenül rosszak, de lehet azzal is magyarázni, hogy az Állam felfog­hatatlan absztrakció. /Az Állam személyt el­ért, az argentinok csak sze­mélyes kapcsolatot tudnak fölfogni. Éppen ezért egy argentin számára nem bűn meglopni a közvagyont. Csak megállapítok egy tényt, nem pe­dig igazolom, vagy mentegetem.­ Az mindenesetre biztos, hogy az ar­gentinok egyének, nem pedig állampolgárok­. Az olyan aforizmák, mint Hegelnek az a mondása, miszerint "az Állam az erkölcsi idea megvaló­sulása", egy argentin számára úgy hangzik, mint valami rossz vicc. A hollywoodi filmek folyton egy olyan hőst­­többnyire egy újságírót/ akarnak megcsodáltatni velünk, aki először összebarátkozik egy bűnöző­vel, majd pedig átadja őt a rendőrségnek; mivel az argentinok számára a barátság szenvedély, a rendőrség pedig egy maffia, az a véleményük, hogy ez a "hős" egy mocskos gazember. Az a véleményük, ami Don Quijo­ténak is: hogy "maga feleljen mindenki a maga bűnéért", és hogy "nem illik hogy tisztességes emberek hóhérai legyenek más oly felebarátaik­nak, kik őellenül, semmit se vétettek" /Don Quijote, I. XXII.­­ György Vilmos fordítása/. A spanyol stílus fellengzős fordulataival szembe­sülve sokszor gondoltam azt, hogy menthetetlenül különbözünk Spanyol­­országtól; a Don Quijoténak ez a két sora azonban elegendő volt ah­hoz, hogy belássam tévedésem; olyan ez a két sor, mintha rokonságunk csöndes és titkos jelképe volna. Ezt bizonyítja meggyőzően az argen­tin irodalom egyik éjszakája: az a reménytelen éjszaka, amikor egy falusi csendőr­m­ester azt kiáltotta, hogy nem hajlandó eltűrni, hogy megöljenek egy igaz férfit, és a saját csendőrei ellen kezdett el harcolni a katona szökevény martin Fierro oldalán. Az európaiak számára a világ olyan kozmosz, amelyben mindenki a neki megfelelő helyet foglalja el; az argentinok számára viszont káosz a világ. Az európaiak és az észak-amerik­aiak szerint bizonyá­ra jó az a könyv, amelyik elnyert valamilyen irodalmi díjat; egy ar­gentin nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy - dacára a díjnak - a könyv jó. Általában egy argentin nem hisz a körülményekben. Lehet, hogy nem ismeri azt a mondát, mely szerint mindig van harminchat igaz ember - a la ja ed vor akik nem ismerik ugyan egymást,, de ti­tokban ők tartják*"neg'"*a világot, de ha hallana róla, nem csodálkoz­na azon, hogy az emberiség jótevői titkosak és névtelenek... Az ar­gentinok hőse az az ember, aki egyedül küzd meg a katonákkal, akár a jelenben /Martin Fierro, I­­oreira, Horniga Negra/, akár a jövőben vagy az emlékeiben /Don Segundo Sonbra­. Más országok irodalmában nem

Next