Máshonnan Beszélő 7. (1988)
1988 / 7. szám
Alekszandr Szolzsenyicin: ARÁKOSZTÁLY A rákosztály tömbje ráadásul a tizenhármas volt. Pavel Nyikolajevics Ruszanov nem volt - eleve nem lehetett - babonás, mégis megborzongott, amikor a számot ráírták a beutalójára. Ekkora tapintatlanság! Miért nem lett inkább a belgyógyászat vagy a sebészet a tizenhármas? Viszont az egész köztársaságban csak ezen a klinikán tudtak rajta segíteni. - De nincs rákom? Ugye nincs? - kérdezte reménykedve Pavel Nyikolajevics. Jobb oldalt a nyakán megtapogatta a rosszindulatú daganatot, amely szinte napról napra nőtt, bár kivüit éppoly ártatlan fehér bőr fedte,mint régen. - Persze, hogy nincs - ryugtatta meg Pavel Nyikolajevicset immár tizedszer Doncova doktornő, miközben egyre rótta öles betűit a kortörténet lapjaira. Szemüvegben írt, de azonnal levette, mihelyt abbahagyta az Írást. Eljártak fölötte az évek, az arca nagyon fáradt és sápadt volt. Történt mindez pár nappal ezelőtt az ambulancián. Az ide berendelt betegek éjszaka már nem is aludtak, pedig hazamentek. Paved Nyikolajevicsnek azonban Doncova utasítására egyenesen be kellett feküdnie, mégpedig sürgősen. Pavel Nyikolajevicset elkeserítette a betegség, amely hirtelen és kiszámíthatatlanul érte, mint valami orvtámadás. Feldúlta gondtalan és boldog életét, de az is elkeserítette, hogy olyan klinikán kell kezeltetnie magát, ahová bárki bafekhet, s amelyhez hasonlót, ki tudja mikor látott utoljára. Telefonáltak mindenkinek, akinek csak lehetett, hívás hívást követett, megpróbáltak tudakozódni a lehetőségek felől, van-e egyágyas szoba, és ha nincs, el lehet-e intézni, hogy Pavel Nyikolajevics számára, akár csak egy kis időre berendezzenek egy külön betegszobát. Nem lehetett elintézni a kórház zsúfolásig volt betegekkel. Csak annyit sikerült elérni az igazgató főorvosnál, hogy Pavel Igokolajevicsnek ne kelljen várakoznia a betegfelvevőben, s a közös fürdőt és öltözőt se kelljen használnia. A család acélkék Moszkvicsán Jura egészen a tizenhármas tömb bejárati lépcsőjéig fuvarozta az apját és az anyját. Csipős hideg volt, két nő állt az eresz nélküli bejárati előtér betonján, ott dideregtek, karba tett kézzel, egy szál mocskos flewellpongyolában, Pavel Nyikolajevics undorodva nézte a koszos pongyolákat, az előtér öszszekaristolt, töredezett betonját, a betegek ujjai nyomától ragacsos kilincseket, undorodva nézte a várócsarnok padlóját, amelyre lepattogzott a festék, a falak magas, piszkoszöld faburkolatát. És undorodva nézte az ormótlan deszkapadokat, amelyeken ott szorongtak - jó páran már csak a földön kaptak helyet - a messziről érkezett betegek, főleg üzbégek, a férfiak varolinköpenyben, az öregasszonyok fehér, a fiatalabb nők lila vagy piros-zöld kendőben, és mindenki csizmában vagy bakancsban. Az egyik padot teljes hosszában egy fiatal orosz foglalta. Ott feküdt aléltan - kigombolódott kabátja a padlót verdeste -, felpuffadt hassal, és jajgatott megállás nélkül, annyira szenvedett. Pavel Nyikolajevics lesújtva, megrendülten állt, úgy érezte, mintha csak helyette jajongana a fiú. Pavel Nyikolajevics csak állt, és falfehéren azt suttogta: - Kápa! Én itt meg fogok halni! Nem akarok itt maradni, menjünk innen! Kapitolina Ivatvejevna megragadta a férfi karját. - Hová mennénk, Pasenyka? És mi lesz azután? - Hátha sikerül Moszkvát elintézni...