Bihari Napló, 1974
1974-11-01
EMBER ÉS EMBEREK Valamit nagyon jól tud Maghiar Teodor... — Tizenkét évet dolgoztam a mihályfalvi gosztátnál, utána hetet Aradon, szintén a gosztátnál. Ott adták a csillagokat is. Ötöt... De a végén már nem ment ott nekem úgy, ahogy szerettem volna. Mondta egy barátom, hogy próbáljam meg Madarászon. Eljöttem. Egyenesen be az elnök elvtárshoz. Nem tudtam, miért volt irántam annyi bizalma, nem ismert, engem senki nem ajánlott neki. Másnap újra felkerestem. Már azzal az elhatározással, hogy jövök. Lakást ígért, mert mondtam neki a helyzetet a családdal. Két nap múlva autót küldött utánunk, elhozott ebbe a házba. Ingyen. Öreg a hajlék, látszik. Legalább száz éves. Vályogból vannak a falai, földes a padlója. Villany sem volt benne. Nekünk meg kellett, mert ugye, hoztuk a rádiót, a tévét. Maghiar elvtárs bevezettette a villanyt. Ez 1971 januárjában történt. Pontosan emlékszem: 17-én. Egyelőre hát így vagyunk, amint látja. Lesz majd másképp is. Építeni akarunk. Gyűl a pénz hozzá. Három év alatt meg tudtunk takarítani hatvanezret. Tisztán. Pedig ugye élni kellett. Nőnek a lányok, nem lehet őket akárhogy járatni... (Madarászon már hosszú évek óta magas a munkanorma értéke. Tavaly 45 lej volt. A feje, aki „jövevénysége“ történetét mondja, harmadmagával dolgozott 1973-ban. Javadalmazásként pénzben 53 400 lejt, természetben pedig 3337 kg búzát, 2670 kg kukoricát és más termékeket kaptak. A 45 úr személyi használatú parcellán kukoricát, krumplit, zöldséget termesztenek. Disznót vágnak minden évben, szárnyasokat tartanak.) — Végelszámoláskor két zacskó pénz volt előttem. Odajött hozzám az elnök elvtárs, s kérdezi: na, elég lesz-e ennyi?... Hát lehetett volna valami panaszom? ... (Nem, nem lehetett. De a gazdaságnak sem őre. Mert vele és a hozzá hasonlókkal valósult meg a 3100 literes tehenenkénti átlag, amely élenjáróvá tette a tejtermelésben.) Az arca nem mond semmit a fejéről. Ami mond róla, az a lelkivérségi kötelékek együttese — a család —, amelynek meghitt melegében látom: a jókedélyű asszonnyal, a négy szép, egészséges gyermekkel, a földespadlójú konyhában. Szűk ez a konyha, s valahogy mégsem tűnik annak, bár hatan vannak benne együtt. Tágítaná a teret a meghittség?... S ha terjed ez a meghittség, mennyire tud elgyűrűzni a nagyobb közösségben?... Volt igazgatója, akit időközben Nagylakra neveztek ki, levélben csábította vissza magához a fejét. Nem ment. Itt akart és akar bizonyítani — a bizalomért. (A gazdaság huszonöt éves történetének legelején rosszindulatú bújtatásra, néhányan kiléptek a közösből. Maghiar Teodornak pótolnia kellett hiányukat.) Rá-rásandítok az előttem levő képre. Nyurgának látom az embert. Huszonnyolc éves volt akkor. Most inkább kitelt és az ötvenhármat járja. Biztosan valamikor egészen fekete volt a haja. Most nem az... (1949. szeptember 11-én 240 család békítette itt össze barázdás parcelláit, szétfolyó, széthúzó akaratait. 730 hektáron indult 172 000 lej közös vagyonnal az élet a Lenin útjában. Néhány jószág, néhány fogat — ennyi volt az egész. Ma a közös vagyon értéke 50 millió. Ezrekben számolják az állatállományt, az ökrös-lovas szekereket, egyebek között 27 gépjármű váltotta fel. Hatvanezer kiló cukorrépa terem egy hektáron — öntözés nélkül —, 3500 kg búza, 4500 kg kukorica. De most ki vállalkozhat minden felsorolására?... Még csak ennyit: az évek múlása, önmagában, nem csal új színeket a hajunkba...) — Tíz hektáron olyan magasra nőtt a gyom, hogy alig látszott ki belőle a kukorica. Én azt mondtam, hogy kapálni kell minden erővel és minden eszközzel. Ők azt hajtogatták, hogy újra kell szántani a földet és újra vetni. Hiába erősködtem. Így érveltek: elnök elvtárs, ez nem egy személy véleménye, hanem egy egész brigádé, 120 emberé; ki tévedhet könnyebben, az elnök elvtárs vagy mi, ennyien?... Bizonyítsa be ki-ki a maga igazát — válaszoltam. Fél hektárt felszántottak, bevetettek. Ott 700 kg termett. A többin, a 9,5-ön, 5600 kg hektáronként. (1961-ben, amikor Maghiar Teodort a Szocialista Munka Hőse címmel tüntették ki, meg akarták ajándékozni valamivel a tagok is. Tévé mellett döntöttek. Csakhogy hiába kerestek Váradon, hiába utaztak el szerencsét próbálni Temesvárra — sehol sem volt az üzletekben készülék. Az idő nagyon sürgetett. Fel kellett utazni Bukarestbe. De gyorsan, hogy míg hazajön onnan az elnök, az ajándék is itt legyen ... És hoztak is — repülőgéppel. Idejében... Ez volt, egyébként, az első készülék a faluban. Maghiar Teodor megköszönte az emberek figyelmességét, de aztán átvitette az ajándékot a gyűlésterembe, hogy mindenki használhassa ...) — Nem akarom én ezzel bizonygatni, hogy mindig nekem volt igazam. Hányszor láttak meg helyesebben dolgokat, mint én magam. De hányszor!... Néhány évvel ezelőtt, a takarmányozók — összesen 16-an vannak — még fix normára dolgoztak. Jön hozzám egyszer Pirgea Alexandra és Berindan Gavril, azt mondják, ők helyesebbnek tartanák, ha a tejtermelés szerint, az eredmények alapján javadalmaznák őket is, mint a fejeket. Az első pillanatban megértettem, hogy többet akarnak keresni. Világos volt rögtön az is, hogy jobban is fognak dolgozni, így is történt. A tervek, amelyek az Emberért készülnek, az álmok, amelyek az Emberért fogannak, csak Emberek által valósulnak meg. Ezt tudja nagyon jól Maghiar Teodor. S ezt kellett tudnia még mielőtt mellére tűzték volna, a magas kitüntetést, sőt, már sokkal előbb — 28 évesen is, amikor még nyurgán állt emberei közé, a lencse elé. GY. SZABÓ GYULA ALKOTÓ NYUGTALANSÁG Idős néne totyog elém az udvaron. — Juliska kiment a határba, a Szalacs-dűlőbe. Behozzák a letört tengerit. Ha látni akarja, jöjjön vissza később ... Indulok a néptanács felé, az esőtől fénylő műúton. Fázósan kapom össze magamon az orkánt, amikor valaki rám mosolyog. — Keres valakit? Merthogy a mi házunk kapuján láttam kilépni. — Igen. Bakó Juliannát keresem. S amint hallom, hogy ő az, magamban folytatom: keresek egy asszonyt. Családanyát. Egy kommunista nőt. A termelőszövetkezet egyik legrégibb tagját, akit a róla hallottak alapján másnak képzeltem. Harciasnak, fizikailag igen erősnek. Hogy is mondták róla? „Negyedszázada megszakítás nélkül dolgozik a mezei brigádban. Tevékeny társadalmi munkás. Tagja a pártbizottságnak s az mtsz vezetőségének. Néptanácsi képviselő. Fogékony az új iránt. Mindig ott van, ahol a munkához nem elég a rutin, ahol szív, meg erős akarat is kell“. Ilyeneket hajtoltam. S ezek után törékeny, őszülő hajú asszony vezet be az új házba, kötényével letörli a széket, úgy tessék el, üljek le. — Bakóné! Emlékszik még a huszonöt esztendővel ezelőtti napokra? Sóhajt, csak aztán szól. Amit mond, azt valahonnan mélyebbről szedi elő. — Nem mentem el az mtsz alakuló gyűlésére. Tévesen tájékoztattak. Bizony, fájt, hogy a belépési nyilatkozatunkat akkor visszautasították. Föld nélkül nem tudnak mit kezdeni velünk — mondották a kezdeményező bizottság tagjai. Egy esztendőre rá, 1950-ben fogadtak be Igaz, ekkor már a mama is beleegyezett, hogy a három holdat bevigyük a közösbe ... — A huszonöt esztendő alatt volt-e olyan pillanata életének, amikor megbánta, hogy három hold földjével a termelőszövetkezetbe lépett? Rámnéz. Mosolyog. Fekete szeméből őszinteség sugárzik. — Hogy megbántam-e? Mit kezdtünk, mire mentünk volna mi azzal a nyomorúságos három holddal? Semmire. Érti? Semmire! Hiszen még az akkori sokhektárosok, a tehetősek is azt mondják ma: jobb, sokkal jobb most. Persze, maga nem tudhatja, mi volt itt, Bogyoszlón. Megmondom én. Sár az utcákon, sötétség a zsupfedeles tetők alatt. Hát ez volt. De minek emlegessük a szegénységet?! Elmúlt, elment, akár a tavalyi hó, így van ez rendjén. Bekövetkezett, amiért küzdöttünk, amiért 1945-ben a férjemmel együtt a párt soraiba léptem. Nem akartam többé a Melki apátság földjét túrni. Inkább arról írjon, ami most van, a mai Bogyoszlóról. Megváltozott életünkről, új házakról, villanyról, televízióról. Ne hallgassa el, hogy az emberek jól táplálkoznak, szépen öltözködnek. Egyszer kit, hogy bőséget teremtett nálunk is a szövetkezeti gazdálkodás. Pedig, ezt is nyíltan kimondom, amint az újságokból olvasom, vannak mtsz-ek, melyek a miénknél is jobban haladnak. Madarász utánunk indult és lám elhagyott bennünket. — Na, fejlődik, izmosodik a bogyoszlói szövetkezet is. Hiszen a napokban vették számba a gyarapodást. Búzából, tengeriből megkétszereződött az átlagos hektárhozam. Közvagyonuk értéke 14 millió lej fölé növekedett. Gazdasági épületeket emeltek, palántanevelő üvegházat építettek, víztárolóból öntöznek s itt halat is tenyésztenek már. — így igaz. Valamennyien örülünk annak, ami már a miénk, sokra becsüljük eredményeinket. Ám lehetőségeink nagyobbak. Szinte minden gyűlésen felvetjük ezt a kérdést. Muszáj nagyobbakat lépni ezután, csak az jut messze, aki gyorsabban halad. Szaporodik a jószág. Valóban. De az állattenyésztés nem adja azt a jövedelmet, amit Madarászon vagy Szalontán. Üvegházban neveljük a palántát? De drágábban s rosszabb minőségűt, mint amikor még nem volt szaporítóházunk. S az ember látja, érti, csakis bennünk van a hiba. Látja, ilyen gondolatok foglalkoztatnak. Tenni kell még nálunk sokat azért, hogy az emberek igényesebbek legyenek. Önmagukkal szemben mindenekelőtt. Aztán, szeressék, becsüljék az eddigieknél is jobban a közös munkát, a mindenki tulajdonát. Ha ezt elérjük, mert elérjük, s a vezetés színvonala is javul valamit, akkor az elkövetkező években sokkal nagyobb, látványosabb lesz a fejlődésünk. De most már, ne haragudjon, mennem kell. Vár a férjem a szövetkezet majorjában ... Bakó Juliannát a munka várja. Az alkotó, teremtő cselekvés, ami életének értelmet ad. Veleszületett nyugtalanság hajtja, sarkallja, családjáért, falujáért, a közösségért. Amint mondani szokás, szolgál másokat. Hadd tegye, tehesse még nagyon sokáig. ANTAL FERENC A RÁDIÓ NEVÉBEN Egy rádióriporter barátom a minap azt állította, hogy a talpraesett idős falusi ember a legjobb riportalany: egy-kettőre elérti a kérdezősködő szándékát és kertelés nélkül szabatos válaszokat ad. Méghozzá hamisítatlan, ízes népi nyelven. Amikor Méhes István bácsival elegyedtem szóba a bihari határban, tüstént eszembe jutottak barátom szavai — valószerűségükben egy percig sem kételkedtem. Az újságírónak ilyenkor nem sok dolga akad, most sem volt. Pista bácsi cukorrépaszedés közben is szívesen beszélt a gazdaságról, magáról. De főként a gazdaságról, amelynek alapítás óta tagja. Erről a több mint kétezer hektárnyi jó bihari földről, amelynek minden zegét-zugát ismeri, hiszen tizenegy évig mezei brigádnak volt a vezetője. Beszédében, észjárásában van valami, amit megható nemes egyszerűségnek neveznék, ha szeretném a közhelyeket. Ezt a fordulatot azonban túl szürkének érzem, inkább földhöz tartozásnak nevezném, mert Pista bácsi nem huszonöt éve tagja a gazdaságnak, hanem „huszonöt termést hordott haza már, mióta a közösben van“, a gabonával, takarmánnyal nem ésszerűen kell gazdálkodni, hanem „át kell ereszteni a jószágon“. És persze a farm hosszú cserépfedeles istállóiban vagy a kis háztájiban sincs még véletlenül sem állat, vagy állatállomány, hanem következetesen csak jószág. És jól esik az ilyet hallani — sohasem mindegy, hogy két azonos jelentésű szó közül melyiket ejtjük ki. Ha meg lenne győződve afelől, hogy nem untat, biztosan órákig tudna beszélni a földről vagy csupán csak egyetlen dűlőről: itt, ahol az ő cukorrépa porciója van, valamivel soványabb a föld, mint pár méterrel odébb a szomszédaié. Emlékszik rá, hogy évekkel ezelőtt azt, amott jobban gondozták, trágyázták. Azért nő itt csupán öklömnyire egyegy répa. A zsebében is hazaviheti az ember mutatóba a gyerekeknek. Mert a föld tizenöt-húsz év múlva is érzi, hogyan bántak vele, úgy is hálálja meg a gondoskodást. Gyermekkorában pék szeretett volna lenni, hogy mindig egészen friss kenyeret ehessen. Nagyon ügyesen térítették el a szándékától: egy borjút vettek neki ajándékba. Így maradt a faluban, így lépett be, elsők között a közösbe. Sohasem bánta meg , aki szeret dolgozni, bárhol megtalálja a számítását, itt, ebben a gazdag határban különösen. Szenvedélyesen magyaráz a jó vezetés, a jó vezető felbecsülhetetlen értékéről. Igen, ez a legnehezebb, jól vezetni. A földdel, géppel, emberekkel bánni. És ezek közül egyik sem másodrendű, talán csak a hozzáállás nehézségének fokában van különbség — az emberekkel bánni, az a legproblematikusabb. Ez minden közös gazdaság nagy ismeretlen tényezője, amelynek helyes behelyettesítésén rengeteg áll, vagy bukik. Náluk, az első éveket kivéve — sikerült. Bizonyság rá az idén — pénzben és terményben — kiosztásra kerülő hatmilliónyi érték. Itt nem messze is van nem egy határ, amelyik legalább olyan, mint a bihari, az eredményeik pedig közel sem járnak az övékhez. Úgy érzem, a szavakban felrajzolt arcképvázlat legkarakterisztikusabb vonását próbálgatom: az idősebb kor felé hajló, ám a munka mellett még mindig kitartó ember a jövő perspektíváit méregeti, mégpedig egyetlen szempont, a ráció nevében. A falusi ember sokat emlegetett önzésének nyomát sem lelni. De még az egyéni utáni nosztalgiának sem. Pedig dolgos ember lévén akkor is elboldogult. Nincs miért sóhajtozni: régen a 20 mázsás búzatermés rekordnak számított, most, az idén 38 mázsát vittek haza. És ez még nem a felső határ. Csodálatosan meg tudja munkálni a földet a gép. A kis életképtelen falvakat, nehézkesen menő gazdaságokat egyesíteni vagy a nagyobbakhoz kapcsolni: mi mindent lehetne művelni egy négyötezer holdas gazdaságban! Vége felé jár a cukorrépa táblának; bízik benne, hogy pár éven belül, ha már kézzel nem győzik, megjön a répaszedő gép. Nem reméli, tudja, hogy a gép mindig megérkezik, amikor szükség van rá. BALÁZS LÁSZLÓ BIHARI NAPLÓ 4. OLDAL