Bolond Miska, 1867. (8. évfolyam, 1-52. szám)
1867-01-13 / 2. szám
Egy elfogulatlan angol, aki a bécsi legfőbb köröket ismerte, bevallotta, hogy a társalgásban a magyart és olaszt találta legfinomabbnak. Azt hiszem, hogy ha egyszer a világ velünk bővebben meg fog ismerkedni, általános véleményé válik, hogy a magyar műveit körök illeme és udvariassága a legvalódibb, legtökéletesebb , nemcsak, de az is be fog bizonyulni, hogy a magyar pórnép viseletében is több emberség, több természetes, igazi illendőség van, mint a világ bármely kikiáltott műveltségű népében. Csak abban tévesztik el a dolgot fölületes, értetlen ítélők, hogy a magyar nem alázatoskodó, nem hunyászkodó, nem csúszó mászó, de bátor, nyugodt, és a legmagasabb rangúnak is emelt fővel néz a szeme közé, azonban megadja a kellő tiszteletet, sőt elég politikus és delikát „nagyságolni a téni urakat.“ Hanem természetesen a milyen az adjon isten, ,olyan az ő fogadj istene. És épen innen magyarázható meg egynémely bécsi doctor vagy párisi borbély panasza a magyar nyerseség és udvariatlanság ellen. Ennek legszámosabb eseteivel Pesten találkozunk, a hol sok idegen megfordul. — Szé , szagensz mer, wo is hir das und das ? — így szólítja meg a legtöbb tudós doctor úr Pest utcáin a legelegánsabb egyént, követelő hangon, echt deutsche dercheittal, amit ő kedélyességnek tart. Persze mi ennél hordárainkkal szemben is kissé megnyerőbb hangot szoktunk használni, kivált ha csak szívességre kérjük. Volt szerencsém magamnak is egy párszor hasonló kitüntetésben részesülni. Elvezettem a doctor urat, ahova kivándokozott. Hanem meg nem állhattam, hogy egy kis leckét ne tartsak neki az udvariasságról, körülbelül ilyetenképen, az ő saját nagy nemzete nyelvén, no mert „nix dárts“-sal felelni kikiáltott gorombaság, ámbár ha nekünk saját hazánkban a nix ungarisch-sal felel valamely 30 év óta itt lakó s pincérből szerencsésen háziúrrá emelkedett polgártárs, ezért még ő tart minket műveletlen magyaroknak. — Ön idegen, nemde ? — Igen, bécsi vagyok. — Nos, hogy tetszik önnek a mi társaságunk ? — Na, önök egy kissé.... — Nyersebbek, úgy é ? — Nem oly kedélyesek.... — És tán kissé kevélyeknek tetszünk ? — Aristocratisch... — Valóban, megvan az a különös tulajdonsága a pestinek, miszerint azt szeretné, hogy mások is olyan udvariasak legyenek irányában, mint ő mások irányában. — Na, nathrlick! — Az is igaz,hogy még a democratiáról is olyan aristocraticus fogalmuk van, miszerint ahelyett, hogy mindnyájan parasztok lennének, mindnyájan urak akarnak lenni. — Is ja sehr gsájd. — És olyan sok udvarias kifejezések vannak divatban, még az alsóbb rendűeknél is, és ha valaki ezeket elmulasztja,sértésnek, lenézésnek veszik... — Wirklich ? — Igen uram, ez meglehet, hogy barbár lovagiasságunk utómaradványa, de népünk nyelve szinte hemzseg a sok udvarias, finom kifejezésektől , és ha például ön itt egy boltba megy, meg fogja lepni a különbségt, ami egy pesti és egy bécsi boltos között van. — Was szé sagn ? — A boltos segéd kinyitja ön előtt az ajtót, de mit mondok nem ön, de egy oly ember előtt, akiről például tudja , hogy az csak egyszerű csizmadia, de uriasan van öltözködve , köszön háromféleképen, mialatt a másik eléje jön, szintén köszön háromszor, hatszor bókot vág, véghetetlen szerencsésnek érzi magát, hogy szolgálhat,a harmadik leszedi azt a kelmét mind, amire ön csak rá néz, kiteríti, ajánlja, s ha ön kritizál, a lassan engedelmet kér, s mentegetni, igazolni bátorkodik, s ha ön vett vagy nem vett, azonkép követik a bókok az ajtóig, az egész személyzet magát magas úri kegyeibe ajánlja, s kérik, hogy máskor is legyen szerencséjük, hogy az ember szinte izzad ennyi udvariasság közt, és örül, ha egyszer az utcára ért... — Sapperlot! — Sőt uram, ha ön piaci kofáink közé megy, ön ottan talán hallja a „tessék,“ „kérem szépen“—„méltóztassék“ „ezerszer bocsánatot kérek“ „köszönöm szépen“ „csókolom kezeit,“ kifejezéseket, és nemcsak Pesten, de a vidéki kis városokban is, hogy ha ön értene magyarul, éppen akkor nem akarná hinni, hogy ama nép legalsóbb rétege közt jár, melyet önök gründlich tudós professzorai oly műveletlennek kiáltanak ki... — Alzo, hát itt tán a bérkocsisok sem gorombák. .. — Voltak,igenis, a német bérkocsisok, targoncások, udvarosok, s ezekből még mai nap is ki kitör a németség erős erénye, noha most egy fős magyar városkapitányunk ezek durvaságából is jócskán lefaragtatok, de magyar bérkocsist nem találni gorombát. — Aber, lieber Herr, én igen sajnálom, de meg kell vallanom, én nem találtam itt mindenütt ez előzékenységet; sőt mondhatom, hogy midőn igy az utcán kérdezősködöm, olyan urra is akadtam, a ki egy hordárra mutatott és odább ment... Bécsben már sokkal nyájasabbak és szolgálatkészebbek...— Valószínűleg amaz urat nem szólította meg ön azon modorban, melyhez itt az urak szokva vannak. És azért mutatott a hordárra, mert azt hive, hogy ön eltévesztette emberét, és csak annyit akart önnek tudtára adni, hogy ő nem hordár... A magyarról halhatta már ön, mert hisz az egyik fő jellemvonása, hogy a szép szóra nagyon sokat ad, tán többet is, mint kellene ; meg van írva, hogy ha vele bánni tudnak,az ingét is oda adja; nem talál ön népet, melyet a durvaság annyira föllázítana, mint a magyart; az országutakon, ha az utazó szegény vándorlegény szép szóval veszi körül a paraszt kocsist, ingyen is fölveszi, sőt megesik, hogy még ő fizet neki a kocsmában; de ha kevélyen, lenézőleg, követelőleg lép föl valaki. Ígérjen bármit, ott hagyja, vagy ha nagy áron fölveszi is, de nyájas ugyan nem lesz hozzá. — Mi lehet oka mégis, hogy sok idegen panaszkodik a magyar nyerseség miatt... — Mert nem értenek bennünket, uram, sem nyelvünket, sem szokásainkat. Eljönnek az idegenek hozzánk, s ítélnek a kifordított bunda szőréből, mely kissé vad kinézést ad népünknek, de azon bunda alatt nyájas, emberséges, lovagias szív dobog, mely hasonló nyájasságot vár másoktól, s mivel nem szolgai, nem is alázatoskodik a parancsoló modorral szemben. Aztán uram, ha ön a magyar állapotokat, a történetet csak kissé tekintetbe veszi, megmagyarázhatónak fogja találni, hogy mi magyarok, ha itthon németül tanulunk német vendégeink kedvéért, a viszonosságon kívül még egyéb okaink is vannak, hogy udvariasság fejében udvariasságot várjunk... No de már itt vagyunk, ahol ön kivánta. Isten önnel uram. — Ich danke Ihnen, monda németem nagy öröködéssel, de ha történetesen a „Presse“ valamelyik írója, annál dühösebben fog írni ellenünk, mert a német legnagyobb ellenszenvet, igen természetesen az udvarias nemzetek irányában érez, amit bizonyít a franciák, olaszok iránti gyűlölködésük , ami akkor is meglesz, ha valamikor szövetségesek lennének egymással. Honleányi divattudósítás. Lengenádfalván, hóhó 10-én. Tisztelt honfim, Itt a farsang, a lengedező lábak, a röpke szivek, a lebegő csokrok, a rebbenő szalag, a tipegő polka, a száguldó keringő, a kerengő csárdás, a szerelem, divat, ifjúság s illat idénye — itt a farsang ! Nemde ? Ő itt van! Igen, óh igen! Magamhoz s a lapjában kifejtett programhoz híven , melynek értelmében a divatközlönyök is fölöslegesekké válnak, ha honleányi zsengéimmel is néha találkozik a nyájas közönségnek különösen női része e hazai közlöny hasábjain — programunkhoz híven tehát divattudósitásommal sem akarok késni. Falusi magányom csak néhány napig tart még, s ez egyszer arra szolgált, hogy női bájaink kikekkitésére szolgáló ártatlan eszközök s az általam fölfedezett rizshimpor mikénti használata s alkalmazására s egyéb újításokra nézve foglalkozzam izgalmas éjjeimnek álmatlan óráiban, melyeknek minden perce a haza boldogságának van szentelve. Mert nem boldogé a nő, ha szépnek tartják ? És nem boldogé a haza, ha mentői több boldog lakja ? Igen, óh igen ! Nemde ? Imádott Boldizsárom ugyan ellenkező véleményen van s ínséges időket, kielégítetlen országot,veszélyben forgó alkotmányt s az új védhadi rendelet által még inkább elkeseredett hangulatot emleget, mely megjegyzéseit kissé erélyes, sőt néha kíméletlen megjegyzésekkel kiséri, melyekben „idétlen hivalkodás“, „haszontalan pazarlás“ stb. eféle megjegyzések fordulnak elő. De hiszen ő rideg férfikebel, melyet agyával együtt, minden redőjében s hajtásában ellepett a nagyobb szabású politika, s széles diplomatia. Mint imádott férjemnek szerencsés ellenlábasa, divathóditmányaim két kiváló részét csakugyan a nagyobb szabású politiktak sa széles diplomaka képezi. A politiktak egy fok-számítás szerint beosztott csat, mely 1—10-ig terjed. Az alsó fokok a szívnek elég tág kört engednek az önálló dobbanásra. De ha a szívnek oly szándékai vannak, melyek tisztán a hajók alatt nyugvó elmentései folytán szülemlettek, p.o. ha egy gazdag érdekes örökös kéri meg a táncra honom egyik hajadonát, ekkor az 5-től 10-ig terjedő foksor lép hatályba, az az egy kis lábatlan összeszoritás által a derék még inkább megvékonyodik, mely körülmény azon kettős előnynyel jár, hogy a hölgy, mig külről megkarcsúsodik, vékonyított hüvelyében annál lelkesebben dobban meg a szív, mely kétségtelenül meghódítá az ifjút, ha ehez — mint remélhető — egy kis elájulás, vagy, ami szintén nem lehetetlen, utólagos ömlengés is járul. A nagyobb szabású politiktak csak hajadonoknak szól. Nők számára a széles diplomajkát fedezem föl. Oh, ez valóságos inspiratió szüleménye. A diplomaka oly szabású ruha, mely a sugár termeinek érdekes domborítását, vagy a reménydús gömbölydedségnek, a többi dúsabb vagy szerényebb idomokhoz való alkalmazkodását oly öszhangzatilag eszközli, mely harmónia egy szobrászt is elragadhat, s tulfelől az együgyüt is következtetésekre ösztönözheti. A kültérimének változtathatósága tekintetéből, honleányi elmeéllel Deák-Tisza-köntösnek is elkereszteltem, mely elnevezés nem csak politikai, hanem termeti tekintetben is ellentétet fejez ki.