Borsod - Miskolci Értesítő, 1878 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1878-01-03 / 1. szám
Tenned funk nagyban növekedett, úgy annyira, hogy a gazdaságokban nélkülöz- s hetlen helyes arányokon túl is terjeszkedett. Természetesen a fölemelkedett gabonaárak okozták e rohamos lépést, mely előbb-utóbb rendes útjára tér vissza. Azt tartják élelmes- snek, ki a kedvező viszonyokat saját előnyére ki tudja használni; csakhogy e tétel, ha reánk alkalmazható is, nem annyira jellemző, mint inkább a kényszer utalta a magyar gazdát azon térre, hogy tőkéjét támadja meg a pillanatnyi haszonért. A terményeket mint a föld kamatjait tekintjük, s így valamint a pénztőkét a kamatok leszállítása nélkül megcsonkítani nem lehet, azon szerint a termőföldnek mindenkor egyenlő erőben kell maradnia, hogy kamatait egyaránt szolgáltathassa. Ezt ugyan beláttuk, de mentül kevesebbet tettünk a tőke fentartására, annál kevesebbé emelésére; következőleg bővebb termésünk által bár jövedelmezésünk gyarapodott, de a tőke rovására. Nem kevésbbé hatott a földtőke megtámadására a fölemelt adók tetemes mennyisége, minden földrész megadóztatva lévén, természetesen lehető kihasználása következett, cs ahogy ezen használatot a feltörés s termelés által véltük elérhetni. Míg kiterjedt termelésünkkel részben a külföldet is elláttuk élelemmel, a gazdaság más ágát majdnem elhanyagoltuk. Értem az állattenyésztést, mely nélkül haszonnal állandó termelést nem űzhetünk. Szarvasmarhánk minőségileg alig, mennyiségben tetemesen alá leszállott. A legelők feltörésével nem gondoskodtunk az állattartásra megkívántató takarmányszükségletről, nem arról, hogy a megkevesbített számot belértékben emeljük gondosabb ápolás s nemesítés által. Saját szarvasmarhafajunkat kell nemesítenünk a tenyészállatok kiválasztása, betakarmányozása s gondozása által. Juhászatunk a kor gazdászati színvonalán áll. A gyapjutermelés a gyárak igényelte különféleségeknek megfelel. A legutóbbi gyapjuárkicsisben azonban sokak fejüket vesztik, s a tenyésztés vagy végképenk megszüntetésén gondolkoznak, vagy a hús termelés irányára működnek, mily haszonnal a jövő fogja megmutatni. A néhány év óta élelmi húsczikkét is a külföld részében hazánkból pótolván, a sertés tenyésztés gyarapodóban van. Az okszerű tenyésztés elvei szerint e tenyésztési ág nemesittetvén, hasznos pénzforásul tekinthető. Erdeinket pusztítjuk, s nem csak helyettük újakat alig nevelünk, hanem kivált az alföldségen a tikasztó nyári hőség ellen védő néhány lombos fáról sem gondoskodunk. Gyümölcsfa nevelésünket, csak a kertek képviselik, míg a szántóföldeinket övedző mesgyéken a burján tenyész kedvére. No de jobbat remélünk. Valamint szőlőmivelésünk rendszeresítésével s boraink czélszerűbb kezelésével oly fogyasztási anyagot állíthatunk ki, melyet, ha a külfölddel sikerrel megkedveltetünk nem csekély hasznot hajthat, míg a jelenben legnemesebb tokaji terményünket kínálva sem tudjuk nyerességgel értékesíteni. Közgazdászatunk fejlődésére legújabb viszonyaink nyújtottak segédkezet. A közlekedés könnyebbültével a kereskedés élénkült. A kereslet szaporodván, az értékesítés fokozódott. Minden terménynek készítménynek érté-két,eltekintve saját becsétől a kereslet s kínálat közötti viszony határozza meg. A gazda és iparos lehető tökéleteset iparkodjék előállítani ; reá nézve főkérdés úgy elárusítani terményét vagy készítményét, hogy abból hasznot lásson. Tekintve jelenben közgazdászatunkat úgy tűnik föl, mint a tenger hullámai között biztos révet kereső hajó. Értelmes vezetés, kitartó szorgalom viszi a czélhoz. Az értelem fejlesztésére a fölúlított és álitandó gazda tanintézeteink ipariskoláink hivatvák. Míg saját magunkat túlbecsüljük, hibáinkat meg nem ismerhetjük. Ezeket belátva, tapasztalandjuk, mennyire távol vagyunk még a tökélytől. Saját viszonyaink beható tanulmányozása által nyerünk alapot további fejlődésünkre. Kiművelt és*, kitartó, szorgalom vezethet boldogabb jövő felé. Mi, hogy úgy legyen, szivemből kívánom ez újévre. S. J T A R C Z A. Szilveszter éj. Haldoklasz ó év, mégy te is sírodba A sok lezajlott évezred után. — — Ki siratna? A világegyetemben Hulló csillag vagy, egy hullám csupán. Sötét íz éj ... az óra lassan kettyen Alig pár percz-------örökre veszve vagy . . . S biző reménnyel, ujjongó örömmel Uj év! köszönt a hajnaltámadat. Elmélázgatok homályos szobámban — — — A téli szél rázza az ablakot, A holdfény a havon csillámlik — reszket És kandallómban a tiz hamvadoz. Csodás árnyak kelnek, szállnak köröttem A múlt ködéből halkan — nesztelen, Ama búr árny ott, mennyi panaszt, vádat Emel könnyes szemével ellenem. Óh távozz! lelkem félén összeborzad, Óh, ne vádolj! ne vádolj engemet — — Nem bírtam én a végzettel daczolni, Nem téphettem én szét szerelmemet. Nem feledhettem, — szívem szentélyében Egy daczog, büszke arcz élt szüntelen . . . Nem tudtalak én soha sem szeretni, S hogy te szeretsz, látni csak fajt nekem. Emitt torz-arczok, rút kígyó nyelvekkel —Sebeket vertek egykor rajtamok, Gúny, rágalom nyila van karmaik közt, Kárhozat, átok jár nyomon velők. Arczom ég vad, a boszu még föllángol Aztán lehajtom csöndesen fejem; Példád int, istenember s halkan szóllok: „Nézd el, uram, vétküket ellenem,“ Szokatlan fény támad most körülöttem, Vérlángu csillám tölti el szobám, A rút árnyak tova tűnnek s szelíden Egy bűvös szép angyal hajlik le rám. Sötét szeme megvillan a homályban, — Te vagy az, lelkem üdve, — mindene. Eljöttél e bús éjen dalnokodhoz . . . Körülölelve tart már szelleme. És mint ragyogó fénytengerben úszó Tündérsziget merül alá a múlt .... Csak a boldog órák emléke int meg, S feledve a kin, mely szivemben dúlt. Az óra éjfélt kong . . . kilobban a tűz, Az utczákon víg ének zengedez; Te elröppensz, s búcsúzva halkan súgod: „Bízz a jövőbe, küzdj bátran, szeres.“ Vay Sarolta. (A guillotine. A képviselőház elfogadta az új büntető törvénykönyv ama czikkét, mely hidegen, ridegen e hét szót mondja: „a halálbüntetés zárt helyen, nyaktilóval hajtatik végre. A dr. Guillotin hírneves öldöklő gépe tehát ismét egy országot hódított meg. S ez a hódítás művelődéstörténeti nyeresség, ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk. A bűnöst, kit a törvény életvesztésre ítélt, (nem fejtegetjük e helyen, van-e természeti joga hozzá?) nem végzi ki többé „felebarát,“ érzéketlen gép semmisiti meg s emberi kéz helyett durván ácsolt gerendákra foly a vére. Nem is egyébb tekintetben „vivnány“ a guillotine. A tudomány előtt teljesen közönyös a kivégzések módja, az elítéltnek pedig bizonyára mindegy: lövik-e, akasztják-e, fejezik-e? Ahhoz, hogy valaki arra gondoljon, melyik „fáj“ kevésbbé a delinquensnek, jókora adag kedélyesség kell. Hasonlítana ez ahhoz, mint mikor a basibozuk ráemelte handzsárját a kozák nyaka csigájára : „Ne félj, galambom, nem fáj.“ Ha valakinek kedve kerekednék a fölött vitázni, melyik a „legemberibb“ kivégzésmód, kétségkívül néhány gramm cyankáli oldatnak adhatna elsőséget. A golyó tévedhet, a kötél elszakadhat, a guillotine-bárd kizökkenhet vágányaiból, míg a méreg pillanat alatt él. Törvényhozóink a Szókratész régi halálneme helyett mégis a francia zuhanópallost iktatták a büntető kódexbe. Köztudomású dolog, hogy a nyaktilót nem dr. Guillotin találta fel. E fejezőgép régi pena eredetű s talán innen, távol keletről származott át Olaszországba, hol már a tizenegyedik században használták a nevesemberek kivégzéseinél bizonyos „maunio“ nevű hullóbárdot. 1268-ban a szerencsétlen tizenhétéves Sváb Konradint egy „olasz kelepczésnek hitt, magasból lesikló nehéz párossal fejezték le. A tizenharmadik század végén már Csehországban is széltében történtek végrehajtások kezdetleges guillotineokkal. A németek pedig ez időtájt egy valódi ördögi elmésséggel kombinált nyakazó eszközt használtak. Egy tőke, rajta két függélyes faoszlop, melyek vágányaiban egy termetes kés járt föld alá. Az elitélt lehajtá fejét a tőkére, a kést lebocsátották nyakacsigájára s a bakó egy mázsás pörölylyel fokon ütötte a kést. Kétszáz év előtt már Britaniában is voltak guillotineok ; az angolok „the gibbet“-nek, a skótok „the maid“-nak nevezték. Nagyon hasonlított a festőállványokhoz. Három erős lécz volt, melyből kettőt a harmadik támaszt föl. A kivégzendő nyakát rászorították az alsó keresztfára s ekkor a hóhér elmetszette az állvány csúcsán függő nehéz bárd kötelet. A súlyos éles vas zuhanva csúszott le a harántos lóereken s végezte munkáját. A hollandok keletindiai gyarmataikon ez időben főbenjáró vétségbe esett rabszolgáikat magasból eső pallosokkal végezték ki. Ugyanilyen géppel fejezték le 1632-ben Montmorency Henryt, Toulouse városába. (Vége következik.) (Szepesi levél. Ismét egy év enyészet el a semmiség roppant tengerében, egy hosszú év azoknak, a kik szenvedtek s egy rövid pillanat azoknak, kik a lefolyt évet is, mint már oly sokat, kejmámor s gyönyör között tölték. Bár ez év némelyeknek csak egy futó pillanat volt, mely nekik csak élvezeteket hozott, mégis sok változott ez idő alatt. Ezrek veszték életöket a zsarnok fejedelmi önkény miatt, ezrek lettek nyomorultak, árvák és özvegyek. Hányan azok közül, kik egy év előtt még dúsgazdagok voltak, lettek földönfutókká és koldusokká, hány falu és város hever ma romba, hol még nem rég boldogan törték az ün- ünepeket, az atyát, ki egy év előtt megelégedett örömmel fogadd gyermekei üdvözletét, lehet, hogy ma kozákok kínozzák, s miért? egyedül azért, mert török földön lakik. S mind e változások egy év alatt, egy rövid év alatt mentek végbe, tőlünk messze, de általunk is érezve. Remény s kétség közt vártuk a csatatéri híreket, s valahányszor egy török győzelmi hírt hallunk, mindannyiszor úgy éreztük, mintha egy szikla esett volna le szívünkről. Majd jött a plevnai győzelem hire, s keblünk örömtől duzzadt. Ozmán volt jelszavunk, ha egymást a jóra s nemesre akartuk ösztönözni, s a török győzelem volt örömünk netovábbja. A kivilágítás, a díszes körmenetek, népgyűlés, sürgönyözés Ozmánhoz s a győztes török sereghez, mind ez öröm szüleménye volt, mert a szepesi szász szive ép úgy dobog a törökökért, — mindazáltal hogy nyelve