Borsodi Bányász, 1984. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1984-07-05 / 27. szám
1*84. július 5. BORSODI BANTASZ Pályakezdő mérnök a KOSZGY-ból Még elevenen él bennünk az igazgatóságon megrendezett FMKT-vetélkedő, ahol fiatal mérnökök és technikusok mérték össze tudásukat úgy, hogy közben számos hasznos ötletről, újításról is beszámoltak. A mérpcr kategóriában a gépészek közül akkor Sallai Gábor szerezte meg az első behelyezést, aki egyébként a KOSZGY gépjavító üzemében dolgozik. A napokban őt kerestük meg, tudakolva, hogy milyen üzemi feladatok foglalkoztatják, és egyáltalán hogyan telnek a napok a Borsodi Szénbányák kötelékében. — Mi az amin most éppen dolgozik? —•• Tulajdonképpen ez egy elég apró munkának számít. Mint az a rajzból azonnal kiderül egy fűrészportároló lépcsőfeljárójáról van szó. Az a helyzet, hogy Szuhakállóban a központi anyagtéren van ez a tároló, és annak idején nem terveztek hozzá feljárót. ___________!-----------------------------pedig az időnkénti tisztításhoz már csak munkásvédelmi szempontból is szükség van rá. — Gondolom csinált már ettől komolyabb munkát is. — Ez természetes. De itt amit meg kell csinálni, azt meg kell. Válogatásra itt nem vagyunk berendezkedve. Egyébként ezzel a munkával párhuzamosan a másik fő feladatom jelenleg a régi főraktár átalakítása, ugyanis ebben az épületben kapna helyet az új lakatos- és autószerelő-tanműhely. Természetesen a nemsokára elkészülő központi raktáriunk berendezése is megoldásra vár. Akkor ezek szerint biztos nem fog unatkozni az elkövetkezendő hónapokban. Megszokta már ezt a munkatempót, hiszen első pillantásra meg lehet állapítani, hogy nem olyan régen hagyhatta el az iskolapadot. — No, igen ... 1981-ben végeztem a Nehézipari Műszaki Egyetem dunaújvárosi Kohó- és Fémipari Főiskolai Karán acélszerkezet-gyártóként. Első munkahelyem a DIGÉP volt ahol zaj és hőtechnikai burkolatok tervezésével foglalkoztam. Aztán jött a katonaság. A Borsodi Szénbányákhoz idén februárban jöttem és meg kell mondanom őszintén, hogy nem bántam meg. Abban az időben az első munkám egy ZIL-teherautó platójának átalakítása volt a TH-ívek egységrakományként való szállításához. — Az üzemnél figyelembe veszik, hogy fémszerkezetesként végzett? — Eddig azt tapasztaltam, hogy igen. Igaz, sokszor más jellegű munkát is bíznak rám, de hát nem árt ha más területeket is megismerek. Jelenlegi beosztásom ezt meg is követeli. Most — mivel elődöm katona —, mint műszaki fejlesztőmérnök dolgozom a KOSZGY-ben. — Térjünk vissza beszélgetésünk indítékához, az FMKT-vetélkedőhöz ... Milyen pályamunkával indult ott? — Az az igazság, hogy még az előző munkahelyem egyik problematikus megoldását vittem a vetélkedőre, zajcsökkentés témakörből, de azt hiszem ez érthető is, hiszen még annyira a vállalatot sem ismerem, hát még a megoldásra váró problémákat. — csonka — Földréteg-vizsgálatok A bányászok szerint a furatok „ablakot” nyitnak a föld alatti világra. Hogyan lehet ezen az „ablakon” betekintést nyerni? A Szovjetunió számos területén egyre szélesebb körben alkalmazzák a hangfrekvenciás és neutronnyalábos rétegvizsgálati módszereket. A több kilométeres fúrólyukba fémből készült béléscsőrendszert engednek be. A réteg és a cső közötti teret olyan cementoldattal töltik ki, amely néhány órán belül megdermed. Ezt követően a furathoz teherautón elhelyezett elektronikai berendezések és csörlő érkezik. Az erős drótkötél végén függ az alig néhány tizedmilliméteres átmérőjű , 5—6 méter hosszúságú vizsgáló szonda. A szondában helyezkednek el a hang- és neutronforrások. Ezt a szív alakú szondát lassan leengedik a csőbe. A különböző rétegeken áthaladva a fémen és a betonon keresztül a szonda rövid idejű hang- és neutronhullámokat bocsát ki. A hang- és neutronsugárzás egy része visszaverődik a furatot körülvevő rétegekről és rögzítésre kerül a ,,szivarban” elhelyezett vevőberendezéseken. A visszavert jelek arapján értékelik a geofizikusok az adott rétesösszetétel jellemzőit — A neutronimpulzusmódszerek rendkívül érzékenyek a rétegek klór- és hidrogéntartalmára — mondta O. Kuznyecov, az Össz-szövetségi Nukleáris Geofizikai és Geokémiai Tudományos Kutatóintézetének igazgatója. — Ez azt jelenti, hogy ezekkel a módszerekkel meghatározható, hogy az adott réteg víz- vagy kőolajtartalmú Nem elégséges azonban csak azt megtudni, hogy a réteg kőolajtartalmú. Mennyi lehet a teljes készlet. Ez, a r étel üreges felépítésétől is függ, hiszen ezekben az üresekben található a kőolaj. Ezeknek a kérdéseknek az egyértelmű megválaszolása érdekében egyidejűleg két feladatot kell megoldani: egyrészt meg kell határozni a folyadék típusát, másrészt pedig a rétegek üregességét. Az eddig elvégzett kísérletek bizonyították, hogy a neutronimpulzus és az akusztikaiimpulzus-módszerek igen nagy hatékonysággal alkalmazhatók a kőolaj- és földgázlelőhelyek feltárásában. A kőolajhordozó-rétegek tartalmának felszínre hozatala érdekében a furatba olyan speciális berendezést engednek le, amely perforálja, más szavakkal kifejezve, minden irányban átlövi a béléscsövet. A keletkező lyukakon keresztül jut az olaj a csőbe, majd ezen keresztül a felszínre. Előfordul azonban, hogy a kőolajtartalmú réteg vastagsága mindössze két-három méter. Hogyan lehet biztosítani ilyen nagy mélységekben, hogy a „találat” pontosan ezt a vékony réteget érje? — Az akusztikai és neutron-karottázs (a fúrólyuk radioaktív vizsgálati módszer) segítségével a réteghatárok néhány centiméteres pontossággal meghatározhatók — mondta O. Kuznyecov professzor. — Ami a tartalékok értékelését érinti, ezen a téren meghatározó szerepet kap a réteg pórusosságának pontos elemzése. Ennek a rendkívül fontos együtthatónak a meghatározása során az általunk alkalmazott módszer mindössze egy-két százalékos eltéréssel működik. Sikerrel alkalmazták szovjet szakemberek az akusztikai és neutron-karottázs módszerét Nyugat-Szibériában és a Tatár ASZSZK területén. A hanghullámok és a neutronnyalábok megbízhatóan működnek a feltárás, a tartalékok elemzése és az üzemeltetés során olyan kiemelkedően gazdag lelőhelyeken is, mint a szamodori, az urengoji és a fedorovszkojei. Andrej ZELENOV AFN Az alapítványi részeinél A bányászat mártírjainak családtagjait segítendő Bányászati Alapítvány összegéből egyaránt 50—50 ezer forint segélyre további két családot terjesztett fel a vállalat szakszervezeti bizottsága. A javaslat elfogadását követően Kovács István (Ormosi Bt.) és Bacsó Barnabás (Mákvölgyi Bü.) családja részesülhet anyagi támogatásban. 3 Dubicsány „beindult” (Folytatás az 1. oldalról) — Milyen lesz a kialakítandó vágat? — Hatszázharmincnyolc méter hosszúra tervezték, melynek bukása méterenként húsz centiméter. Ennek kihajtása után várható a szén megjelenése. Bár még a munka elején vagyunk, azt hiszem, mindenki nagyon várja ezt a pillanatot. Miközben beszélgetünk, a gumiszalag a csendéáért surrogva fut, mondhatni könnyedén, hiszen csak egy-egy lapát iszap-agyag kerül rá, nem nagy teher. Bent az akna szájánál mintegy öt méterre járhatnak a vágathajtók. A fejtőkalapács bele-beledöf a sárba, de a makacs talajból alig omlik le valami. Cuppog a gumicsizma, csúszik a lapátnyél és a nekifeszülő láb a talajon. Ha valamire lehet mondani, akkor erre igen: embert próbáló munka. A brigádvezető, Fórizs László éppen a délelőttös szakban dolgozik. Kérésünkre átmászik a faácsolaton, hogy pár szót válthassunk. A mokány, pirosra sült bőrű, fiatalos férfiról senki meg nem mondaná, hogy már öreg róka a szakmában, huszonkét év óta vágathajtó. Trikóján, karján sár- és agyagfoltok, kéznyújtáskor markát a nadrágba törli. — Tizennyolc tagú a brigádunk, három szakban járunk. Négy aknász segíti a munkánkat. Ez a csapat erre az alkalomra lett összeválogatva. Az üzemvezetés kikérte a véleményemet, s én megmondtam kikkel szeretnék együtt dolgozni. Kezdő itt nem állja meg a helyét, kipróbált emberekre volt szükség, olyanokra, akik máskor is végeztek már ehhez hasonló, speciális munkát. — Látom, a festőkalapáccsal nem sokra mennek . .. — Igen, azzal bántunk, még mindig jobb mint a csákány. A laza főte miatt ugyanis omlasztani nem lehet. A vizes futóhomok, agyag egy kissé kiveszi az ember erejét, de remélem, beljebb érve valamivel emberségesebb körülmények közé kerülünk. — Mi volt eddig a legnagyobb gondjuk? — Egyértelműen a víz. Ha jól emlékszem, 21-én esett az a nagy eső. Mikor kijöttünk dolgozni, csak nagyot néztünk. Tizennyolc méter hosszan és négy méter magasan állt a víz az árokban. Ez nekünk öt nap kiesést jelentett. Kihosszabbítottuk a szalagot, munkába állítottuk a szivattyúkat, s mikor már lecsapoltuk, akkor láttuk, lényegében kezdhetünk elölről mindent Fegyvernek Zoltán Megbeszélés a szakvezető aknásszal Csapatrabló. Középen Fórizs László brigádvezető Pusztai László felvételei Soós László nyugdíjas robbantóvásár napjai, amióta nyugdíjas állományban van, nyugodtan és békésen telnek. Gyakran gondol a bányában eltöltött évekre. — Képzeld el öcsém! — mondja felháborodva. — Nem régen kórházban voltam. A főorvosnő kérdezte, hogy mennyi nyugdíjat kapok. Mondom neki, hogy hétezer forintot. — Ha azt mondta volna, hogy csövezik, azt hamarabb elhiszem — mondta nyeglén. Pedig, ha valaki megdolgozott a kenyérért, én biztos, hogy meg! — Sóikéig dolgozott a bányában? — Ott kezdtem és onnan mentem nyugdíjba. Látom, hogy Laci bácsi beszélni akar, a beszéd megnyugtatja, nem teszek fel több kérdést. Hagyom, hadd beszéljen a régmúlt bányászélményeiről. Bizony öcsém, tizenhat éves voltam, amikor a Baross-aknába mentem dolgozni. Igaz, először külszíni szállítóként dolgoztam, aztán 1943-ban föld alatti mozdonykísérőnek tettek. Szénfejtésre, csak 1946-ban kerültem. Hej, öcsém, azok voltak a nehéz idők. Teljesen kézi erővel dolgoztunk. Ráadásul, gyalog jártam a munkahelyemre. Parasznyáról. És mindezek tetejébe, gyenge pengőért dolgoztunk. Amikor bejött az infláció, a Konzumban (olyan bányászbolt volt) egy sikláért, egy csomag vajat tudtam verni. .Először még volt hitel, azután az is megszűnt. Akkor, már csillés voltam. Ketten voltunk egy munkahelyen: a vájár és én. Kutya kemény vájárt fogtam ki. Képzeld el, azzal fogadott: „Na, cimbora! Meg vagy kenve izomzsírral?” Nem véletlenül kérdezte. A kézi festés mellett, meg cipelni kellett a csákányt, fejszét, szívlapátot, vulkánlapátot, csigafúrót, karbidlámpát. Akkor még réselni kellett és a pénz, a hasunkhoz volt szabva. A vájár robbantott, én cipeltem a ládát. Egy méterből tizenöt-húsz csillét raktam meg és toltam ki. Amikor pihenni akartam, a vájár rámförmedt: „Cimbora! Eredj fáért!” Három tompot húztam a légvágatba. A mamám, nem győzött kajával. Szerencsére a mama, az erdészetnél dolgozott, így tudtunk disznót hizlalni. Később, pillérfejtésre kerültem. Ahogy jött a front, nem volt karbid. Gyertyával világítottunk. A gyertyát faggyúból és öngyújtókanócból csináltuk. A gyertyával úgy takarékoskodtunk, hogy haza is jusson belőle. A felszabadulás után, már hárman voltunk egy csapatban. A rakott csilléket, nyolcszázötven métert kellett tolni, a vájár meg állandóan ordított: „Rakjad, górjad cimbora, a Jézusát a pofádnak!” No, de egyszer meguntam az örökös ordítozást és mondtam a vájárnak, hogy toljon már ki egy csillét. Amikor kitolta a fővágatba, egyből csendesebb lett. Rákosi ideje alatt már jól kerestünk. Igaz, hajtottunk az üres csillékért, dolgoztunk, ahogy bírtunk. De az első hónapi fizetésből, amit már forintban kaptam, vettem egy biciklit, hogy ne kelljen gyalogolni a siklába és vissza, egy tangóharmónikát és még meg is éltem. Beindult a frontfejtés Egy fronton, vagy harmincan voltunk. Már sokkal könnyebb dolgunk volt. Fúrógéppel fúrtunk a kézi fúró helyett, és kaparó kaparta a szenet a fővágatbe a csillékbe, onnan húzták ki a napra. Először mindenki , külön fülkében dolgozott. Aztán amikor látták, hogy sokan lemaradnak, egybetették a frontcsapatot. Aztán ismét fővágathajtásra kerültem — több volt a pénz. No, de ekkor már 1956 előtt voltunk és megint rossz volt a pénz, rosszul kerestünk. Jött a tél. Szén kellett a hazának! És otthon is fűteni kellett valamivel — a hátunkon cipeltük haza a szenet. Az ellenforradalom után, ismét jól kerestünk. Varban vettem egy telket, ott építkeztünk. Már egészen jól éltünk. Busz vitt a munkahelyre, azzal mentünk haza. 1965-ben bezárták a Baross-aknát. Áthelyeztek a Pálinkástáróba. Nem volt jó a szénmező. Olyan egyméteres szén volt. A táró hamar ki is merült. Innen. Lyukóbányába mentem. Itt fenntartáson, fejtésen, fővágathajtáson dolgoztam. A nyugdíj előtti utolsó években légvágatba küldtek ácsolni, cserélni. Ez könnyebb munka volt. Látod öcsém, így „csöveztem” én egész életemben. De akármilyen nehéz vost is a bányában, ha elölről kezdeném, ismét bányásznak mennék. Szent-Imrey Tamás A [obi# emlékei