Borsodi Vegyész, 1972. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-06 / 1. szám
012. JANUÁR 6. szemeinkből jelentjük 100 tonna satecid Több alkalommal hírt adtunk már arról, hogy az ÉMV legújabb terméke, a satecid osztatlan sikert aratott a szakmai körökben, s a felhasználók között is. A vállalat érdeke, hogy a lehetőségekhez és a megfelelő kapacitáshoz mérten maximális mennyiséget gyártson e növényvédő szerből. A termelési folyamat zökkenő nélküli biztosítása érdekében már korábban létrejött egy négyoldalú szocialista szerződés az érdekelt üzemek között. December 30-án a C-üzemben érdeklődtünk: a tervek szerint történt-e a készáru előállítása? A kapott felvilágosítás szerint decemberben mintegy 100 tonnát kellett volna gyártania az üzemnek a sateoidból. Egy rövid, átmeneti üzemzavar ellenére is — mivel az alapanyag-ellátás folyamatos és megfelelő volt — ezt a tervet túlteljesítették. Az utolsó 1971-es szállítmány éppen december 30-án reggel hagyta el az üzemet. Több mint 106 tonnát készítettek ebből a rendkívül kelendő termékből az elmúlt év utolsó hónapjában. Propaklórból az új év első három napjára elegendő mennyiséget — mintegy 8— 10 tonnát — tartalékoltak a C-ben a folyamatos termelés biztosítására. Bíznak azonban abban, hogy az eddigiekhez hasonló ütemben kapják majd a továbbiakban is a sateoidgyártáshoz szükséges alapanyagot. Az idei tervekről szólva elmondotta Gyapai János, az üzem vezetője: Ismét gyártani fogjuk a formaldehidet, s ugyanakkor a jelenlegi kapacitással kell termelnünk a satecidet is. Éppen ezért létszámgondjaink vannak. Ehhez azonban a gyáron belüli munkaerő átcsoportosítással megkapjuk a megfelelő segítséget. A Zsigulik külföldön Új vevő jelentkezett a Zsigulira: Svájc. Nagyobb tételben vásárolt szovjet kiskocsit Filmország és Belgium. Más nyugati országok is érdeklődtek már iránta. Jelenleg a Szovjetunió 60 országba exportál személygépkocsikat. Ebben az évben a Zsigulit több alkalommal nemzetközi kiállításokon és rallyekon is bemutatják. A hatalmas raktár kong az ürességtől. Az éles fényű téli napsugár meg-megcsillan a ragyogóan tiszta ablakszemeken. Hófehérek a falak, szinte érzi az ember a mész friss szagát. A kőpadló néhol még vizes, látszik, hogy nemrégen sikálhatták fel. Kissé szégyenkezve lépegetek rajta sáros cipőmben. Rendet, nyugalmat és kiegyensúlyozottságot áraszt magából ez a környezet. A hatalmas, táncteremnek is beillő helyiségben egy parányi asztalka áll, mellette egy szék. Mielőtt hellyel kínálnának, gondosan letörlik a bútordarabról az utolsó porszemeket is. Velem szemben egy hosszú lóca nyújtózik. Azon ülnek sorban, szorosan egymás mellé bújva legalább hatan. Egy férfi, a többi fiatal lány, meg asszony. Hideg van, összehúzzuk magunkon a kabátot. Ahogy megszólalok, látom a leheletemet a levegőben. Kérdezem, faggatom a brigádot. Próbálják megmagyarázni, hogyan lehet egy kis emberi közösség, néhány munkatárs egymásért, a munkáért, az újért mindig lelkesedő, a tudása és tehetsége legjavát adó kollektíva? Mi az, ami ennyire összekovátsolta az Irinyi János brigádot? Mi a legemlékezetesebb esemény a saját megítélésük szerint a közösség történetében? Hullanak a kérdések egymás után. Néhány pillanatig csönd üli meg a termet, majd egymás szavába vágva, néhol parázs vitát kiváltva kezdenek beszélni a brigádtagok. Szavaik nyomán fejezeteket tudok meg a Ziszem Irinyi-brigádjának immár öt esztendőre visszanyúló életéből, történetéből. — A legmaradandóbb számomra az a nap lesz, midőn 1971-ben, a brigádvezetői tanácskozáson kihirdették: az ÉMV brigádjainak versenyét abban az évben mi nyertük. A brigádvezető, Széll Lászlóné visszaemlékezését zajosan helyeslik a jelenlevő brigádtagok. — Huszonegyezer forintot kaptunk. Én azt hiszem, arra lehetünk büszkék, hogy egy pillanatig sem ellenkezett senki, midőn kimondtuk: csak az egyharmadát osztjuk szét ennek a pénznek. A többit betettük a brigádkaszszába. — Sokat voltunk már együtt utazásokon. Országot jártunk, megnéztük a vásárt, minden évben elmegyünk a szegedi szabadtéri játékokra, voltunk már egy rövid utazáson Csehszlovákiában is. De most egy nagyon szép, hosszabb külföldi utazást tervezünk a nyárra. Azt szeretnénk, ha mindannyian részt vehetnénk a közös munkáért kapott jutalom méltó felhasználásában... Az egyik alapító tag még csendben hozzáteszi: egy ilyen út talán még inkább „összehozza” a kollektívát. Megpróbáltam arról meggyőződni, mi teszi ezt a brigádot kimagaslóan jóvá, a többinél elismertebbé a gyáron belül. Valami különleges dolgot cselekedtek talán? Mondom nekik, hogy mióta a gyárkapun belül járok-kelek, nézelődöm és tájékozódom, lépten-nyomon arról hallok, hogy nagyszerű termelési sikert produkáltak, hogy plusz vállalást tettek, hogy szocialista szerződést kötöttek egy másik üzemmel, hogy patronálnak egy gyermekintézményt, hogy . ■, s néha már szinte zúgott a fejem a hetente hallott, Z- üzembeli újdonságtól. — Pedig nincs abban semmi különös, amit mi teszünk. Az öt év következetes munkája, a valóban mindig bebizonyított jó közösségi szellem, és persze a mindig többet akarás, az örökös ,,nyugtalanság” hajtott bennünket odáig, hogy ezt elérhettük. , Megemlítik, hogy talán sohasem sikerült volna ily kiváló eredményeket produkálniuk, ha az üzemvezetés, a brigád patronálója nem adott volna meg mindig minden segítséget, támogatást. Feltűnt a brigádvezető szavai közül számomra az a kifejezés, hogy következetesség. Mikor és miben következetesek — a továbbiakban erről beszélgetünk. És ennek bizonyítására eseteket sorolnak, szép számmal. — Megfosztottuk a szocialista brigádtagságtól nemegy alkalommal azt, aki nem dolgozott, vagy nem viselkedett valóban szocialista emberhez méltóan... — Tiszteletben tartjuk egymást, mint embert — ezt úgy értem, hogy apró figyelmességgel, az egyéni családi gondok enyhítésével nem feledkezünk meg egymásról. — És következetesek vagyunk mindig, minden nap, minden órában — a munkában. Nálunk mindenki tudja, hogy az egész kollektíva, az egész üzem híveneve, rangja múlik azon, hogy milyen a hozzáállásunk, vagy népi szólással élve: hogyan fogjuk meg igazán jól a munka végét!” Búcsúzóul még nevetve jegyzik meg, hogy erre a beszélgetésre is csak kivételesen kerülhetett sor munkaidőben. — Az 1971-es tervünket már régen teljesítettük. Az év utolsó napját a környezetünk rendbetételére fordítottuk. Gyárfás Katalin Fejezetek egy brigád életéből BORSODI VEGYÉSZ „Bonamid-sütöde"” Fotó: Káprai A Borsodi Vegyikombinát egyik legkelendőbb terméke, a bonamid, sok fáradsággal, nehéz fizikai munkával készül. A csövekben, acélformákban tömbösített nyers rudakból forgácsolással sokféle tengelyt, görgőt, fogaskereket állítanak elő. Képünkön: Dús István kiszedi a kemencéből a különböző vastagságú bonamidrudakat tartalmazó acélcsöveket. Cél: a propaklór folyamatos gyártása A közelmúltban, egy vállalati szintű tanácskozáson azt mondotta Jura Károly, az ÉMV igazgatója: a következő időszakban külön figyelemmel kell végezniük az érdekelt üzemeknek a propaklórgyártást. Vállalati érdek ez, hiszen az új termék, a satecid előállításához rendkívül fontos a folyamatos alapanyag-ellátás. Éppen ezért kötöttek egymással a gyártási folyamatban részt vevő üzemek szocialista szerződést. Az intermedier számára az alapanyagot a D-üzem adja. Mint arról Dudás József, a termelési főosztály vezetője tájékoztatott: a desztilláláshoz szükséges kapacitást bővíteni kell, ahhoz, hogy megfelelő tartalékok álljanak rendelkezésre a propaktórgyártáshoz. Éppen ezért a közeljövőben azon munkálkodnak, hogy kialakítsanak egy újabb desztilláló berendezést. Jubilál a karbamid üzem Útban a százezredik tonna felé PONTOSAN ÖT ESZTENDŐVEL ezelőtt, 1967. január 3-án kezdték meg a folyamatos termelést a Borsodi Vegyikombinát karbamid üzemében. A dátum közel öthetes próbaüzemeltetés végét jelentette, jelezve, hogy a kombinát akkor legfiatalabb termelőegységének dolgozói számtalan nehézséget leküzdve, sikeresen oldották meg az új termék üzemszerű gyártását. A nagy jelentőségű eseményről így írt a krónikás: „1961 első napjaiban új korszak kezdődött az üzem életében, mert január 3-tól egy folyamatos periódus vette kezdetét. Ekkor az üzem 60 százalékos terheléssel egyenletesen termelt, és január 3-tól 8-ig, 1030 tonna karbamid műtrágyát állított elő." Öt esztendő egy üzem életében nem túl hosszú idő, arra mégis elegendő, hogy ennek tükrében vizsgáljuk, mire képes, mit tud nyújtani majd az elkövetkező években. Az idei és a távolabbi elképzelésekről beszélgetve, Bordás Zoltán üzemcsoportvezető először is rövid viszszapillantást tett a múlt év eredményeire. — 1971 évi tervünk 90 ezer tonna műtrágya előállítását írta elő. Ezt a mennyiséget nemcsak legyártottuk, hanem 374 tonnával többet is termeltünk, így az éves feladatot 100,4 százalékra teljesítettük. Az eredmény érzékeltetésére elég megemlítenem, hogy az üzem fennállása óta először sikerült teljesítenünk a tervet, először állítottunk elő ilyen nagy mennyiségű műtrágyát. Ahhoz, hogy ezt a szép sikert elérjük, egész évben, az utolsó hónapban pedig különösen nagy erőfeszítéseket kellett tennünk. BORDÁS ELVTÁRS elmondotta, hogy a nagyszerű eredmény mindenekelőtt az üzem dolgozóinak lelkiismeretes munkáját dicséri. Külön is köszönet illeti az A-oldali üzemcsoport kollektíváját, amely a gyártáshoz szükséges ammóniát és gázt folyamatosan, fennakadás nélkül biztosította, s ezzel igen nagy érdemeket szerzett az éves feladat megoldásában. Ugyanígy dicséretet érdemelnek a karbantartók és a műszerész üzemvitel kihelyezett csoportjának dolgozói, akik Gencsi Lajos műszerész irányításával olyan jól végezték el a nyári nagyjavítás alkalmával a műszerek felújítását, hogy azóta egyetlen hiba sem fordult elő. Amilyen jól indult az 1967- es év, ugyanolyan jól kezdődött a jubileum esztendeje: az üzem jelenleg teljes terheléssel működik. A múlt évi siker fellelkesítette a kollektívát, s már most az első napokban is azt tervezik, hogy túlszárnyalják a tavalyi eredményt: 94 ezer tonnát gyártanak, bár az éves terv idén is „csak"a 90 ezer tonna termeléséről szól. — Miért ez a nagy igyekezet, a túlteljesítésre való törekvés? — kérdeztük. Az üzemben így válaszoltak: a múlt esztendő II. félévében 51 ezer tonna karbamidot gyártottunk. Ez annyit jelent, hogy éves szinten a 100 ezer tonnát is megközelíthetjük, ami a IV. ötéves terv utolsó esztendejének előirányzata. — ÚGY GONDOLJUK, nem mindegy, hogy két éven belül, vagy három év múlva gyártunk ilyen nagy mennyiséget. (w—n) Épült, 1971-ben Közel háromszáz gyár és nagy gyárrészleg építését kezdték el a Szovjetunióban 1971. január óta — közölte az Ipari Építésügyi Minisztérium. Ezek között van az orenburgi gázkémiai kombinát első részlege (elkészülte után ez a dél-uráli vegyipari üzem világviszonylatban a legnagyobb lesz a maga nemében), több hőerőmű a Kaukázuson túl és számos nagykohó Nyugat-Szibériában. Ez utóbbiak egyenként mintegy kétmillió tonna nyersvasat adnak majd évente. Az új üzemek jelentős része közszükségleti cikkeket termel majd. A szovjet ipari termelés az 1970. évihez képest 8 százalékkal, azaz a tervezettnél jobban növekedett. 3 15 év a munkásőrségben Ezekben a napokban, szerte az országban ünnepi taggyűléseken emlékeznek meg a munkásőrség megalakulásának 15. évfordulójáról: a gyárak, üzemek, intézmények dolgozói szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel köszöntik az önkéntes fegyveres testület tagjait, akik évek óta kifogástalanul látják el szolgálatukat, helytállnak az önként vállalt kiképzési feladatok végrehajtásában, szilárdan védik dolgozó népünk, a munkásosztály hatalmát. A kazincbarcikai munkásőr-zászlóalj tagjai között napjainkban is sokan vannak olyanok, akik elsőként fogtak fegyvert a munkáshatalom védelmében, s azóta is becsülettel teljesítik kötelességüket. Most, amikor a munkásőrség megalakulásának 15 évfordulójára emlékezünk, elsősorban azokat köszöntjük, akik a fegyveres testület létrehozásával elévülhetetlen érdemeket szereztek. NAGY JÁNOS KAPÁN JÓZSEF SZALÁNCZI LÁSZLÓ KOVÁCS JÁNOS