Brassói Lapok, 1983 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1983-08-12 / 32. szám

UL Síró-nevető orcartok bármely oldalát f ordítja is felénk ez a fölöttébb szeszélyes nyár, jelek és jelzések ezrei vallanak arról, hogy az ég derűje-borúja leg­feljebb át-áthangolja az emberi kedélyeket, de végeredményben aligha befolyásolhatja-befolyá­­solja a vakációzások évadjának természetszerű „menetrendjét“. Az üdülőhelyek augusztusi csúcs­­forgalma, a vonaton, buszon, utcán minduntalan szembetűnő turisták zöldbe zarándokló cso­portjai, a közutakon kígyózó gépkocsikara várják... — mind­mind cáfolhatatlan bizonyságok erre, akárcsak a művészeti in­tézmények többségének nyári szünete. A kultúra nem vonult ugyan szabadságra, csupán a „vakációs évad" költözött a fürdőhelyek szabadtéri színpad­jaira, könnyed előadásokkal i­­gyekezvén szórakoztatni az est óráit erre szánó közönséget. Or­szágszerte könnyűzene-fesztiválok rendeztetnek a népes hallgató­ság örömére, jónevű bel- és külhoni együttesek koncertjei egyre sokszorozódó decibeles hangerővel kiáltják világba a műfaj diadalát. S ha saját há­zunk táján is figyelmesen szer­tepillantunk, bizony lapjainkban is fellelni e természetes lazítás nyomait: olvasmányosság-köz­pontúbbak, színesebbek, igye­keznek minél több szórakoztató lektűrt közzétenni, úgynevezett szabadidő-oldalakkal rukkolnak ki, túrakalauzokkal szegődnek az útra igyekvők társául... Mi is ez irányban iparkodtunk-iparkodunk tágítani — e mostani kettős ol­dal is bizonyság kíván lenni er­re — „szellemi látóhatárunkat", s következő, tizenkét ol­dalas ünnepi lapszámunkat is részben ezen igény jegyében szerkesztjük­ — természetesen nem a „fajsúlyosabb" közérdekű írások rovására... Ajánlom hát szíves figyelmük­be kis nyári összeállításunkat, akárcsak a következő számaink­ban közzéteendő hasoncélú in­díttatású írásokat (gerzson) 1983. Vili. 12. •• FÜGGÖNY NÉLKÜL Molnár Gizella (Iderette) és Nemes Levente (Kálvin), Sütő András Csillag a máglyán című darabjában Kivételes hivatás a színművészé: munkája természeté­ből következik, hogy közel hozza az emberi tudathoz a művészi érték születésének pillanatát. Kissé hasonlít ez ahhoz a csodához, amikor élet születik. DINA COCEA Arckép vázlatok ót.) MOLNÁR GIZELLA: Különösen kiszolgáltatott színésztípus vagyok, teljes mértékben ráutalt a rendezőre, az ő precíz irányítása nélkül lebénulok. Tehát nincs pontosan körül­határolható munkamódszerem, menet közben vagy ráirá­­nyítódom a megfelelő sávra, vagy helyben topogok. Gyak­ran minden akarás, önkínzás ellenére csak a salak hal­mozódik, máskor viszont olyan észrevétlenül kapom meg a hangot, hogy nem is tudom, miként történt. Hajlamos vagyok a túlzott önkritikára: fáj, ha a tapsot túlmérete­zettnek vélem, s még jobban fáj, ha úgy érzem, csalódást okoztam. Mert honnan is tudhatná a néző, hogy a lelki­­ismeretes színész mennyit verejtékezik, mennyire megkínló­­dik egy sikertelen alakításért is. Azt se tudom pontosan megmondani, milyen szerepeket szeretnék játszani. Akkor vagyok felszabadult, amikor jó a munkalégkör, sikerül közös nevezőre jutnom a partne­rekkel, de főleg a rendezővel. Legszebb élményeim ilyen alkalmakhoz kötődnek, kedvenc alakításaim, a Remény Rózája, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül Zsani nénije, a Dupla vagy semmi Mártája, a Tamási-hősnők közös erő­feszítések eredményei. Ami pedig a bukást illeti, környeze­tem mindig volt annyira tapintatos, hogy ne éreztesse ve­lem a kudarcot. Mindenesetre én a feladataimat el­végeztem, ahogy tudtam, szerepet sosem utasítottam vissza, sosem vertem magam látványosan a földhöz. A színházban mindig annak van becsülete, aki éppen dolgozik, s én mostanság meglehetősen félresodródtam. Az a gyanúm, hogy az illetékesek szereposztáskor távcső­vel szaladnak végig ,a névsoron, ahelyett, hogy szemor­voshoz mennének. Persze, magam is hibás vagyok, ameny­­nyiben nem tudom erőltetni a dolgokat, a színházból e­­léggé kivonultan élek, szomorú „lelkesedéssel" várom nyugdíjaztatásomat, s ha megérem, talán a városból is elköltözöm. Természetes jelenség, hogy fiatalok jönnek, új arcok tűnnek föl, mindegyre más-más törekvések szelei fújdogál­­nak. Mindezt én már csak messziről nézem, kissé meg­maradtam magamnak, válla­atan 26 éves pályafutással. Ami az intézményt illeti, rossznak tartom a művészeti irányítást. Mindegyre mumusokkal ijesztgetnek bennün­ket, miként a kisgyereket is azzal hülyítik, hogy ha nem viseli jól magát, bekapja a béka. Ahol pedig nem a színpad, a produkció színvonala, sorsa az elsőrendű gond, ott nem beszélhetünk színművészetről. NEMES LEVENTE: (Ha felületesen ítélnék, nevezhetném nehéz alanynak, no nem a szótlanság vagy a dolgok el­kendőzési szándékának, hanem valamifajta számvetni a­­karásból fakadó, mondandóját sűrű kitérőkkel példázó, a rárakódott félreértések dzsungeléből kiutat kereső szen­vedélyének okából.) Jelenlegi helyzetünk nem kedvez an­nak a munkamódszernek, melyet egy időben gyakoroltam, megszoktam. A Székely Színház nagy korszakának ha­gyományát örökölve (Vásárhelyen kezdtem pályafutáso­mat), egy-egy próbaszakasz két-három hónapig tartott, ami úgy volt lehetséges, hogy a sikerültebb előadásokat évekig műsoron lehetett tartani. Szaknyelven ezt nevezik repertoárszínháznak. Ennek ellentéte — hogy is mondjam? — a bérletszínház, amely rövid életűvé teszi a produk­ciót, mert sürgősen elő kell készíteni az újabb bemutatót. E kényszerhelyzet észrevétlenül szállítja alá a mércét, ugyanis lehetővé tesz egy olyan alapállást, miszerint le­tudjuk azt a tizen- vagy huszonvalahány előadást, s máris elfelejtettük az egészet. És rövid ideig, ugyebár, olyan cipőt is lehet viselni, mely kegyetlenül szorít. Mindennek nyilván van egy sor objektív oka, melyeken nem lehet vál­toztatni. Marad tehát az egyetlen lehetséges mód: hamis tudattal élni, szent őrültként nem venni tudomást a való­ságról, véletlenül sem engedni az így is jólvan vállrándí­tásnak. Nem akarom sérteni a szentgyörgyi társulatot, ráadásul régen eltemetett modellt exhumálok, de el kell monda­nom, hogy Vásárhelyen még a takarítónő viselkedéséből is kivehettem, hányadán állok legújabb alakításommal. Ha sikerült valamit fölmutatnom, környezetem napokig — pontosabban három napig, mert minden csoda addig tart — éreztette velem. Ezzel szemben elég volt a leg­kisebb fegyelmi kihágás, hogy ugyanazok az emberek te­kintetükkel szinte gyilkoljanak. Szentgyörgyön viszont a Csillag a máglyánban nyújtott Kálvin-alakításom — pá­lyám csúcsának tartom! — értékeléseképp a reklámfotón kiszúrták a szemem, a nyilatkozatomat közlő Megyei Tü­kör-számot a fényképemet félreérthetetlenül becentizve használta valaki, s úgy helyezte el, hogy minden belépő­nek szemébe szökjék. Egy időben rettenetesen féltem a népszerűtlenségtől, aminek az lett a következménye, hogy a nagy akarástól a színpadon is egyre görcsösebbé váltam, s az eredmény fonákul sült el. Most már nem akarok minden áron nép­szerű lenni.­­Ennyit sikerült lejegyeznem. Amikor esetleges kedvenc szerepkörére próbáltam terelni a szót, Nemes Levente fur­csán nézett rám, s így válaszolt: „Beszéljünk csak a hibákról, annak hátha lesz valami értelme is". Hangjából kiérződött az ellentétes meggyőződés). SZÉKELY TAMÁS SZELLEMI JÓZSEF ATT Aratás A búzát vágja — Marokszedő A sima réz-ércc És villog a nap A rengő búza ii Tikkadtan feksz Mint fáradt gye És ihatnék a kit Egy szomjazó le Jó hosszút korty És visszaindul, v A nap forró har A homlokról izzi De gyűl a kezes FEDERICO C Audr­i*) Augusztus. Kontraposztjai őszibaracknak é A Nap úgy ül a mint gyümölcsbe Sárga, kemény s a szűzi kalászok Augusztus. A gyerekek fáin­­fekete kenyeret, VI ALKAIOSZ ■OSS Nap,­ki táplálsz partjain fölkelsz, tenger árjánál, I parti törz s hol nagyon se zsenge szép con mosva és úgy öl langy vize mint olajkenet , DE ­ A gondolás hallgatott és evezett a Canale Grande köze­pén, a sok gondola között táncoltatta a gondolát a vaporet­­tók­ verte hullámokon. Már jóval a Rialto előtt nagy ügy­­buzgalommal jelentette be a hidat, amelyet a hajdani fahíd helyén Antonio de Ponte épített, s amely egyetlen ívben köti össze a két partot. Szavait fordítanom kellett Marlen­­nak, a gondolás tehát sejthette, hogy feleségem nem tud olaszul. tani. — Mindjárt megismertem, amikor megszólított — mond­— Én is. Pedig annak már öt éve... Ez pedig a Palazzo Bembo. XV. századi gótikus épület, ornamentikus gazdagság jellemzi! Marlen elmélyülten bámulta a látványt. — Velence legszebb nyara volt az a nyár. Akkoriban egy napot sem esett, emlékszik? — Most viszont hideg van. Mindig csak esik, elijeszti a külföldieket. — Mit mond? —­ érdeklődött Marlen. —• Az időjárásról beszél. Elégedetlen az időjárással. — Megnősült? — kérdezte a gondolás. — Igen. — Csak nem ez a nászútjuk? — Nem. Az már megvolt három éve. —• Most mit mond? — kérdezősködött Marlen. — A gondolás azt hiszi, hogy ez a nászutunk. — Nem jó emberismerő — jegyezte meg Marlen csí­pősen. — Inkább hoztam volna magammal egy jó útiköny­vet. — Minek? — Hogy megtudjam ezeknek a palotáknak a nevét. — Úgy is elfelejted, de azért idefigyelj: Palazzo Dan­­dolo, Palazzo Loredon, Palazzo Farsetti, Palazzo Grimani... — Ugye Enricónak hívják? — Igen. — Ebben a pillanatban nekem is eszembe ju­tott a neve. — Maga pedig Francesco! — Mamma mia! Hát még emlékszik! — Szép volt az a nyár... — Palazzo Papadopoli, Palazzo della Madonetta, Pa­lazzo Bernado. — A neveket nem kell lefordítanod, amúgy is értem ő­­ket, azt fordítsd inkább, mit mond még azon kívül. — Azokról beszélt, akik­et előttünk kalauzolt. — Miért, talán érdekel? — Nem szabhatom meg, miről beszéljen. — Azt ígérte, énekelni is fog­ . — A feleségem szeretné, ha énekelne, Francesco. — Szigorú asszony. A barátnője mindig nevetett. Még sosem ült a gondolámban olyan lány, aki annyit nevetett volna — mondta, és rákezdett az O sole mióra. Na úgy öntól értettél. H­áí: — Ev túlzott fűi veled. Já,­ vízbe ölös ban szőke — Mc­HANS BENDER A Velencében játszódó filmek gondolásai mindig pom­pás tenorok, mikrofonba énekelnek, s a filmstúdióknak jobb az akusztikája, mint a Canale Grandénak. — Remélem, mielőbb abbahagyja! — mondta Marlen. — Hiszen te kívántad, hogy énekeljen. — Nem egy álruhás Caruso. Francesco megértette a fitymálást, és abbahagyta az éneklést: — A barátnődnek tetszett a hangom, mert boldog volt, és az egész világ tetszett neki, és neked is. — Nekem most is tetszik a hangod. ■— Emlékszel, milyen féltékeny voltál? — Én, féltékeny? Megis beállítja mélyebb „ — Mi — Mi — He tud úszni. — Mi — De — Öt Francesco — Ez — Fre — A — Mi — Tű Franc háromezer történet: lencében, Grandén le­mpromu bér fizeti gyönyörű játék. S : egy lás­t Mindennapi „elkötelezettség".

Next