Brassói Lapok, 1927. január (33. évfolyam, 1-24. szám)
1927-01-09 / 6. szám
12. oldal, 6. szám BRASSI15 LABOR 1927. január 9. Banda Marci, a híres cigányprímás Banda Marci, a hírneves, világotjárt cigányprímás, a magyar és a külföldi mágnásvilág kedvelt zenésze, mint megírtuk, végelgyengülésben nemrég meghalt. Tetemét Vácott, szülőházában, a kis szegényes cigányputriban ravatalozták föl. Temetése nagy érdeklődés mellett, a pesti és a környékbeli előkelőségek részvételével folyt le. Munkatársunk kint járt Vácott és a tarkaéletű, népszerű cigánykirály ravatala körül csokorba szedte a széthullott, fonynyadt, színtelen virágokat, Banda Marci élményeinek emlékeit. * * * A váci cigánysoron 1926 telén Hasábokat írtak a lapok érdekes, változatos életéről. Mi a haláláról írunk. Hisz amilyen érdekes lehetett életében, amikor grófokkal, hercegekkel parolázott, grófnőkkel és hercegnőkkel tartott barátságot, épp olyan érdekes legalább is, hogy az egykori cigánykirály, boldog, gondtalan békeidők körülrajongott ú *sztár“-ja, fényesre kopott szmokingöltönyben, szelíden összekulcsolva varázsos ujjait a fehér, keményített plasztrónon, egy szegényes váci vityillóban, rozoga ágyon fekszik holtan és semmi sem maradt utána, se pénz, se másféle vagyon, csak a daltalan, komor, ködös magyar jelen. — Lehetetlen, — mormogom — lehetetlen ... — De bizony, úgy van. Ott fekszik a cigánysoron, abban a picike kis házban, amelyikben született — bizonygatja önérzetesen egy kéményseprő, akitől érdeklődöm. — Arra laknak mind a muzsikusok. Tessék csak jobbra befordulni, arrafelé kérem, ahol az a magas kémény látszik. Nekiindulok. Verőfényes téli délután. A váci templomok tornyai szikrázva tündökölnek az ég haloványkék kupolája alatt. Tavaszi remények, tavaszi akarások fakadnak a kacagó téli napon. Dalolni szeretne az ember, dalolni... igen... valaki csakugyan dalol: — »Szép város Kolozsvár...“ — fújja magafeledten, részegen a megcsi!lám!ó tavaszi ígéretektől. Körülnézek. Feketeképű fiatalember hajol ki egy ház ablakán, az énekel. Megszólítom : — Hol lakott Banda Marci? — Itt — volt a meglepő válasz. — Itt? Hol ? Ebben a házban ? (így gyászolják Banda Marcit) — Igen, éppen ebben a házban. Fagyoskékre mázolt piszkos kis vityilló előtt állok. De csak alig pár pillanatig bámulhattam a tarkaéletű Banda Marci sivár halottasházát, mert egyszerre vagy húszfőnyi csoport vett zajongva körül. Fiatal és öreg cigányok és szinte besodortak az alacsony ajtónyíláson, a szobába. Idő kell hozzá, amíg megszokom a homályt és szétnézhetek. Még több idő kell ahhoz, míg megszokom a bántó, nehéz szagot, mely az orromat facsarja és végre lélekzeni merek. Két rozoga faágy, egy ruhaszekrény, mosdóállvány, kis asztal, három szék a szobácska összes bútorzata. A fajon képek. Az ágyak fölött Banda Marci és neje olajban ; egy nőrokonának a fényképe , mellette a fiáé , ifjú Banda Marcié. Pár szentkép mered még le rám sötéten. Sötéten, mert az idő valamenynyit bevonta a múlandóság fátylával, porral, olyannyira, hogy teljesen fölismerhetetlenek. Az ajtó felöli ágyon, fehér lepedővel letakarva, fekszik a halott Banda Marci. — Szegény ! — suttogom önkénytelenül. — Bizony, kár érte, — mondja rá egy öreg cigányasszony, aki a háztartást vezette. Húga néhai Banda Marci néhai feleségének — de azért jó szegénynek. Hiszen annyit szenvedett a tudományért... Megkérem, meséljen valamit arról az időről, amikor még szenvedés volt Banda Marci élete. — Hát — kezdi — az még gyerekkorában volt. Nagyon-nagyon szegény gyerek volt a Marci, örült, ha kenyérhajat ehetett, úgy keresett pár garast néha, hogy kipucolta az öregek cipőit. De azért mindig büszkén emlegette előttünk ezt az időt. Most kérésemre felhajtják a halott fejéről a lepedőt. Fekete szmokingban, kemény gallérral a nyakán, mellén összekulcsolva vékony, finom ujjait, fekszik Banda Marci. Kopasz kis madárfeje van, szája két oldalán csüggedten alakonyul vörhenyes, ősz bajusza. Az utolsó két hónap alatt, míg a halállal küzködött, az amúgy sem valami dalitermetü cigányprímás felére zsugorodott össze. Apró lábain ormótlan nagy, szürke papucsok. Kérdem a szobát zsúfolásig megtöltő cigánytársaságtól, hol vannak a kitüntető okiratok, a király érdemkeresztje és a többi tanúsága a dicső múltnak. — Az aranykereszt, amit a királytól kapott, a fiánál van ; — világosítanak fel készséggel — a babérkoszorú, amit a kiállításon kapott, az meg a másik fiánál. Volt ezüstkoszorúja is, de azt pár évvel ezelőtt, egy szép napon eladta pár koronáért. Sokat vesztett akkor is a lóversenyen. Hej-hej ! De pedig gyönyörű volt az a babérkoszorú, az öreg József főherceg adta neki emlékbe — csóválja a fejét Pajor Antalné, a Banda Marci bérma keresztleánya — akkor, amikor a hadgyakorlaton huszáruniformisban muzsikált a bandával. A halott nem szól semmit, nem védekezhetik. Így tehát tovább árad a panasz. — Volt a Marcinak emeletes háza is Pesten, a Hársfa utcában, itt Vácon is három, de mind ráment a lovakra meg a kártyára... Jó, hogy józan perceiben a hitére is gondolt és ami megmaradt, abból a pénzből gyönyörű rézkerítést csináltatott a kápolna főoltára köré, ő csináltatta a Szenvedő Jézus szobrát is, aztán csodás oltárterítőt, körmeneti zászlókat. Talán mégse jut pokolra a lelke szegénynek... — Nem is, — bólongat a többi — jó ember volt a Marci bácsi és olyan híres ember, hogy még táblát tétetnek a ház falára. — Kit szeretett élete vége felé a legjobban ? Ki volt a kedvence? — A Jackit... lehet mondani, hogy a Jackit... — volt az egyhangú válasz. — Nagyon, de nagyon kedvelte. — Ki az? — érdeklődöm. — Gyere csak ide — mondják és előcsempésznek a sarokból egy hároméves, csöpp cigánygyereket. Akkora, mint egy babszem, de a nagy, fekete szeme okosan fényesedik. Szeretik a gyereket mindannyian Mesélik, hogy amikor Banda Marci muzsikált, a kisfiú, — akit, mint később megtudtam, azért neveznek Jackinak, mert okosságban és ügyességben a moziszínész Jacki Coogan-nel vetekedik — az öreg lába szárán cimbalmazott két fakanállal. — Meg kellett volna fogatnia Jackival a Marci bácsi kezét, mielőtt meghalt, — kiáltja az egyik cigányasszony — biztosan átadta volna ujjaiba a tudományát. — Nem kell az neki, minek az neki! — hurrogja le a többi. Úgyis nagyszerű gyerek ez. A moziba adjuk, bizonyosan lepipálja a Jackit. — És büszkén nevet fel az egész társaság. *,* Híres-nevezetes Banda Marci udvari népzenész, az arany érdemkereszt tulajdonosa csak fekszik tovább az ágyon. S ahogy nézem, talán a félhomályban látom csak úgy, de mintha már nem csüngene le olyan szomorúan a bajusza, mintha nyugodtabban feküdne ottan. Nyugodtabban, mert látja, hogy ha az ő emlékét nem is, de kis kedvencét milyen becéző szeretettel veszik körül (k. l.) * • * MAGYAR ASSZONYOK MUNKÁJA Van-e szükség a nőre a közpályán? (Folytatás.) És szivébe markol a nagyasszonynak a magyar anyák keserve, szivébe markol saját fajának temetetlen pusztulása.. . Megindul a nagyasszony hősi halottat temetni. Nem kérdezem, hogy váljon helyesen tette-e Kanizsay Dorottya, hogy saját házatáját néhány napra elhanyagolta és cselekedett mindenki helyett? És azok között, akik nekünk, dolgozó nőknek biztatólag intenek, ott vannak: I. Rákóczi György felesége, Lórántffy, Zsuzsánna. Miként dicsőítsem, mint anyát, mint fele-séget-e, mint minden asszonymunkában tanítót, vagy emlékeztessek a sárospataki scolára, mely Északmagyarország kultúrájának Betleheme lett, hol az eszme élni kezdett s Lórántffy Zsuzsánna adományaiból századokon át fejlődött.. . Rákóczi György uram hadba vonult, az asszony a nagyasszony rendelkezik, oszt, szerez, elad, vásárol és nemcsak óriási uradalmainak fő-főinspektora, hanem urának valóságos hadügyminisztere, gondoskodva élelemről, ruháról a táborbaszállók részére ... Ne felejtsük el Bornemissza Annát, Apaffi Mihály feleségét, aki ismerve ura gyengéit, állandóan őrködik az ország pecsétje felett, hogy ne tehessék földönfutóvá a birtokost, csak azért, mert nem Teleki -párti, és ne fejezzék le azokat, akik mernek Erdély sorsa felett máskép gondolkozni, mint a nagy kancellária ... Jól tette-e Bornemissza Anna, hogy a jóság őrangyala volt a családon kívül? Emlékezzünk Károlyi Klárára ! A magyarországi részeken a katholikus vallás harcosa, nemcsak a családban, hanem a közéletben is a legmesszebbmenően épít. És így tovább, további Mondhatják sokan, persze, könnyű egy fejedelmi hölgynek; fejedelmi eszközök állanak rendelkezésére! Nem Tévednek. Fejedelmi tulajdonképpen csak az, akinek fejedelmi erénye, fejedelmi energiája van ! És nem a trón teszi a fejedelemnőt. Mondhatják azt is: minden fejedelemasszony mellett ott áll az ura. Fogadjuk el. De beszélhetünk az özvegyeiéről is, kik mellett nem állt ott az uruk. Arany János irta meg az özvegy sorsát leghívebben, mondván: Mint gyümölcs a fát lehajtja, nehéz gondja, gondolatja, neveletlen négy magzatja ... Majd: Jaj, ki minket védelmezne, messze van az tőlünk, messze. Levél oda el nem juthat, izenő szó oda nem hat, követ onnan hirt nem hozhat. Mert szószóló nyelve néma, oltalmazó karja béna; sírba szállott szemünk fénye, az özvegynek a reménye, az árvának a törvénye... Valóban, mikor eltemeti az asszony az 5 hitvestársát s a sírtól hazamegy az üres házba, elébe szaladnak gyermekei, árvái. Ráborulnak s mondják: édesanyám! édesanyám! S az özvegy feleszmél: immár ő mindenük ezeknek az árváknak. Felgondolja kötelességeit. Előtte kigyul a cél. És a szegény özvegy, ámbár csak asszony, vállára veszi a keresztet Elindul, járja a hivatalokat, tülekedik az adóhivatalban, vesződik az árvaszékkel, beletanul az örökösödési törvénybe, feljajgat a földjeire, fut az agrárreform ügyében .. Majd számot vet és kiderül, hogy kell a közpályán is munkát vállalnia, kell hogy valamibe kezdjen, hogy jövedelmét megszaporítsa, mert, ha nem, mezítláb futkos kicsi fia, tanulatlanul nő fel lánya .. És vájjon mit tesz az az özvegy, akinek nincs miért érdeklődnie az örökösödési törvények iránt, mert hiszen urának egyetlen hagyatéka az az eszöz, amellyel a kenyeret szerezte? — Ha feminista, ha nem az özvegy, a kenyér kell és nekivág a leggöröngyösebb útnak is ... Bizony szegénynek, megkínzott szivének jól fogna a nyugalom egy jó otthonban ... De küzdenek az özvegyek a jogaikért, az igazságért. Ők most már küzdő nők. Közpályára lépett nők feministák. Az özvegyeknek örök példájául kell felemlítenünk Szilágyi Erzsébetet. Emlékezetükbe kívánom hozni, hogy mikor meghalt dicső ura, a nagy Hunyadi János, a térdig tiport anya erőt vesz magán és megjelenik Temesváron. A család ellenségei egész falkával vannak ott, a gyenge akaratú uralkodó, V. László is ott van. A király elé kerül Anyai fájdalma, anyai kérése rá tudja venni az uralkodót, hogy az oltár előtt esküdjék meg, hogy fiait gyámolítani fogja. Az eskü elhangzott. A megnyugodott anyai szivet azonban nemsokára vérpadra hurcolt László fiának halálhörgése riasztja fel Látja, tudja, hogy a Hunyadi-ház ellenségeinek sikerült egyik terve, de azt is tudja, hogy a másik terve nem fog sikerülni, mert ő nem engedi. Testvérével egy ország köznemességét fellázítja és Mátyás diadallal kerül vissza Prágából ... Kezdete egy dicső korszaknak. Állíthatjuk-e, hogy Szilágyi Erzsébet csak a családnak élt? És szemet hunyjunk Szilágyi Erzsébetnek ama nagy politikai kihatású munkája felett? Hogy az élet küzdelmeiben, a paragrafusok keresésében a késhegyig menő jogi harcokban az igazsgért a nő sokat elveszít abból a bájából, amelyre a költők mindig tudnak rímet, az bizonyos És lassacskán sem liliomhoz, sem rizsához nem hasonlíthatók már, ez is tény, — de vers helyett van kenyér és könnyek helyett biztos, nyugodt fedél magának és övéinek Kit pereljünk a megváltozott viszonyokért ? Várjon kit ? Senkit. Az