BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 11. (1999)

1999 / 3. szám - BÍRÁLAT - Gyáni Gábor: Történelem: tény vagy fikció? (Hayden White: A történelem terhe)

zott, hogy Vico csak „talán bizonyos értelemben” tekinthető relativistának, annyiban „ [a] mennyiben [az antropológia előfutáraként Gy. G.] azt tartotta, hogy minden kultúrának megvannak a saját értékei, és egyik kultúra sincs abban a helyzetben, hogy a másik értékeit megbírálja, noha vannak közöttük kapcsolódási pontok”.33 Az allegóriaalkotástól függő történeti diskurzus fogalma ugyanakkor szabad folyást enged a relativizmusnak, sőt olykor talán még a szellemi nihilizmusnak is. Tény, hogy ez White történeti trópus elméletének a legsebezhetőbb pontja, amely szinte minden irányból kihívja a bírálatot. Miután White a történeti megismerést elsőrendűen nyelvi aktusként határozza meg, nem látja értelmét a történeti narratívák episztemológiai összehasonlításának csupán azért, hogy így eldönthessük, melyik nyújt igazabb, hívebb képet a múltról. A Metahistory történetíró hősei nemcsak azért kerülhetik el az összehasonlítást, mert eltérő tárgyú műveket alkottak (bár Tocqueville és Michelet egyaránt írt a francia forradalomról), hanem azért is, mert a tropikus nyelvi stratégia és a ráépülő diszkurzív formációk viszonylag szabad megválasztása eleve egyedi jelleget kölcsönöz az adott mester historikus munkásságának. A Metahistoryban foglalt példatárral együtt is sokan relativistának tartják White-ot, mások pedig hevesen vitatják relativizmusát. Az új „retorikai relativizmus központi szimbolikus alakjaként” (Peter Novick kifejezése) White elsősorban azzal kelt ellenérzést a történészek (és némely filozófusok) körében, hogy a valóságot nem tekinti a történelmi igazság egyedüli vagy végső kritériumának. S ezzel, jegyzi meg Novick, a szaktudományos vitáknak és eszmecseréknek már a lehetőségét (vagy az értelmét) is tagadja, hacsak nem meghatározott diskurzus híveinek a belső világára korlátozódnak.34 Elméletének szakítópróbáját valójában a XX. századi történelem különféle és úgymond egyenértékű történészi megjelenítéseinek az elvi megindoklása jelenti. Pontosabban az, hogy a történeti fenséges (ahogy a kategóriát Schiller használta) fogalma összekapcsolódik egyebek közt a fasiszta rendszerek ideológiájával és intézményeivel, így a nácizmus (vagy bármely más antihumánus politikai rendszer) történetírói ábrázolásakor a történeti cselekményesítés kapcsán égető kérdésként vetődik fel: „vannak-e korlátozások arra nézve, hogy milyenfajta történeteket mondhatunk el felelősen ezekről a jelenségekről?” (252. old.) Ha ugyanis vannak a történelemben olyan különleges események, melyek „csak egy módon fogalmazhatók meg”, melyeknek „csak egyfajta értelem tulajdonítható”, akkor nyomban érvényét veszti White elmélete a történetírói ábrázolás nagyfokú választási lehetőségéről. Ez a dilemma arra készteti White-ot, hogy meghúzza végre valahol a „történelmi jelenségek minden ábrázolásában kikerülhetetlen viszonylagosság” (251. old.) határát.35 Térjünk vissza azonban egy pillanatra a Metahistory historiográfiai bizonyító anyagához. Maurice Mandelbaum, az angolszász történész teoretikusok 1980-as évekbeli doyenje szerint nem feltétlenül tekinthető minden egyes történeti munka teljesen egyedi, másokkal összehasonlíthatatlan alkotásnak. Nem, hiszen a kiválasztott tropikus (és diszkurzív) stratégiák száma már eleve korlátozott,36 s ezért többen is választhatják ugyanazt a műfajt történelmi narratívájuk számára. Ennek kapcsán, egyúttal White védelmében, megjegyezhető, hogy bár a szóban forgó reprezentációs stratégiák többnyire összeegyeztethetetlenek egymással, a készletük módfelett véges. Ezért csak adott határok között születhet érvényes történetírói ábrázolás, következésképpen szó sincs végletes relativizmusról vagy korlátlan választási lehetőségekről.37 Mandelbaum másik érve, hogy White elfeledkezik róla: egyes historikusok a korábbi kutatásokat korrigálandó rejtett vagy nyílt polémiát folytatnak elődeik (netán kortársaik) diskurzusaival. Műveik így nemcsak hogy egybevethetők másokéival, de bizton össze is mérhetők egymással a tudományos igazság szempontjából.38 39 40 41 42 43 Közvetlenül a Metahistory utáni korszakot értékelve egészen máshonnan közelít a kérdéshez „White-al szimpatizáló kritikájában” Dominick LaCapra, aki White szigorú konstruktivizmusát kifogásolja, s végeredményben úgy könyveli el White-ot, mint a „genetikus strukturalizmussal rokonságban álló” gondolkodót. LaCapra szerint White mereven elválasztja egymástól a múlt kaotikus és feldolgozatlan valóságát, valamint a trópusok teremtette történeti tudatot (a történész öntudatát), hogy az utóbbinak rendelje alá az előbbit, így a „mimetikus öntudat pozitivista mitológiáját” egyszerűen csak felcseréli valamiféle „idealista mitológiával”, ám továbbra is homály- 33 ■ Beszélgetés 2000-ben Isaiah Berlinnel, 9. old. 34 ■ Novick: i. m. 603. old. 35 ■ White e problémával kapcsolatos gondolatmenetét vizsgálva sokat merítettem Wulf Kansteiner elemzéséből: History and Theory, XXXII, 3 (1993) 273-296. old. 36 ■ Az irodalomkritikusok viszont éppen emiatt marasztalják el White-ot. Kansteiner: i. m. 289. old.; Kulcsár Szabó: i. m. 89. old. 37 ■ A hasonló esetekre alkalmazza Berlin a relativizmus helyett a pluralizmus megjelölést. Isaiah Berlin: A tizennyolcadik századi európai gondolkodás állítólagos relativizmusáról. In: Uö. i.m. 116-117. old. 38 ■ Maurice Mandelbaum: The presuppositions of Metahistory. History and Theory, Reiheft 19 (1980) 51. old. 39 ■ La Capra: i. m. 79-80. old. 40 ■ Az irodalmi és a történelmi fikcionalizálás kapcsolatát máshol részletesebben is elemzi: Hayden White: A ténybeli ábrázolás fikciói. Műhely, 1997. 4. szám, 62-69. old. Az írás a szerző Tropics of Discourse című kötetéből való. 41 ■ Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Egy filozófiai hermeneutika vázlata. Gondolat, Bp., 1984. különösen 238-240. old. 42 ■ S viszont, Ricoeur White-értelmezéséhez vö. Paul Ricoeur: Time and Narrative. University of Chicago Press, Chicago, 1984.1. 161-169. old. 43 ■ Nem árt nyomatékosítani: White „történelmi fenségesről" beszél a holocaust kapcsán, mivel e történelmi esemény „a morális anarchiának arra a színjátékára [emlékezteti], amit Schiller a világtörténelemben látott, és »fenséges tárgyként« jelölt meg” (247. old.).