BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 17. (2005)

2005 / 1. szám - BÍRÁLAT - Szécsényi Endre: Tapintható-e a múlt? (Frank R. Ankersmit A történelmi tapasztalat)

22 BUKSZ 2005 telén a múlt urának érezhetjük magunkat, hiszen itt éppenséggel a múlt „elszenvedőivé és alávetettjeivé válunk”. Mindezek mellett e tapasztalat legfontosabb aspektusa mégis az, ismétli előadónk, „hogy közvet­len és az egyidejűség képzetét keltő érintkezést tesz lehetővé a múlttal” (24-25. old.). Tehát az így jellemzett tapasztalatnak nem a törté­nelem, nem a történeti tények, nem a történeti megér­tés és nem a történeti elbeszélés a tárgya, hanem a múlt.12 Ezért nem is az igazság és hamisság, hanem az autenticitás mércéjével kell mérni (vagy inkább jelle­mezni, hiszen Ankersmit szerint inautentikus történel­mi tapasztalat egyáltalán nem is lehetséges): „a világ­gal való autentikus kapcsolatban párhuzamosan zajlik az ö­nmegtapasztalás és a világ megtapasztalása. Ezáltal a történelmi tapasztalat egy megismeréselmélet­ előtti eszmevilágba vezet vissza bennünket.” (26. old.) Itt mindjárt előbukkan a posztmodern vagy narrati­­vista historiográfiával szembeni kritikai pozíció kiala­kításának az igénye. Ankersmit a minden „episztemo­­lógiai” jellegétől, nyelviségétől megfosztott, csupasz és eredeti (valódi) múlt érzékeléséről beszél, amit hiteles történelmi tapasztalatnak nevez. Az előadásból ké­sőbb megtudjuk, hogy az „autentikus [...] szó a világ megismerésének és a világgal való érintkezésnek a leg­magasabb rendű formáját jelzi, [a]melyre képesek va­gyunk”. Az autentikus több, mint a valószínű, a logi­kus vagy az igaz, mert azok csak elménket elégíthetik ki, de „ilyenkor mindig hiányozni fog a tapasztalat”. E kapcsolat a világgal mindig tökéletlen és paradoxo­nokkal terhes - mint látni fogjuk, Ankersmit ezzel ve­zet majd át bennünket a fenséges fogalmához hi­szen „a tökéletesből hiányzik az autenticitás, ezért nem is érint közelről bennünket” (52. old.).Tehát elő­adónk egy olyan tapasztalat-fogalmat konstruál, mondhatnám, tapasztalatkultuszt épít, amelynek ér­telmében a tapasztalat mint olyan és/vagy a történel­mi tapasztalat (ez lebegtetve van a szövegben) erede­tibb és vonzóbb, mint a logikus, a nyelvi, az ismeretel­méleti stb. viszonyulás a világhoz. Ankersmit nem veszteget időt a kifejtésre, ennél pontosabban nem mondja meg, mit ért tapasztalaton, különösen az ér­telemmel vagy a megismeréssel szembeállított tapasz­talaton, vagy éppen tökéletességen, ami szerinte so­sem lehet autentikus.13 Van egy éles distinkció, s van­nak a paradoxonok, léphetünk tovább. Csak a tapasztalat képes hitelesen megragadni a valóságot, miközben a nyelv, a diskurzus, az elbeszé­lés a jelenségeket érintheti. A tapasztalat - Ankersmit konstrukciójában - mélyebbre nyúl. Meg kell jegyez­nem, hogy ehhez a metafizikai ismeretelméleti sémá­hoz újra és újra Kant fogalmait használja, ami nem szerencsés. Kanttal ugyanis nem támasztható alá az, amit Ankersmit sulykol, ti. hogy a noumenális világ (a magában való dolog) valóságosabb volna a jelen­ségvilágnál, sőt hogy maga a valóság volna. Balogh Tamás a jelenségvilág helyett mindig „fenomenális világot” fordít, ami egyrészt nem a legjobb választás Kant szempontjából,14 másrészt viszont híven tükrö­zi Ankersmit értelmezését, aki a kanti jelenséget (amely pedig a számunkra megismerhető valóság) in­kább illúziónak vagy legalábbis valamiféle kétes stá­tusú közvetítőnek gondolja.15 Az eredmény egy vul­­gárplatonizált Kant. Hadd utaljak itt Heideggerre, aki Kantot elemezve az Opus Postumumb­l idéz azzal kapcsolatban, hogy a magában való dolog nem a je­lenségtől különböző létező: „egy magában való, illet­ve egy jelenségben rejlő dolog fogalma közti különb­ség nem objektív, hanem pusztán szubjektív. Az ön­magában való dolog nem más tárgy, hanem a képzet­nek ugyanarra a dologra való más vonatkozása (res­­pectus).”16 17 18 Ankersmit olykor mintha tisztában lenne Kant alapfogalmainak jelentésével, ilyenkor tudja, hogy a „megismerő alany [...] áthidalhatatlan távol­ságra kerül a magában való világtól, ezzel a világgal lehetetlen a közvetlen kapcsolat”, s hogy a noumená­lis világ megismerése „metafizikai illúzió” (69. old.). Csak ez nem tetszik neki (vö. 70-71. old.). Ő a ma­gában valót akarja közvetlenül - mint látni fogjuk­­ kitapintani. Szó, ami szó, melyikünk nem akarná? Mután hivatkozik Huizinga és Meinecke tanú­ságtételeire - akiket olykor sajátos módon „megrohant” a „múlt egy szelete”, és hatal­mába kerített a tapasztalatot kiváltó tárgy -, Ankersmit megállapítja, hogy „a történelmi tapasztalat által kínált autentikus kapcsolat a múlttal: valóság.” (28-29. old.) Előadónk e szélsőségesen szubjektívnak, „pátosznak” nevezett tapasztalat természetének és lehetőségfeltéte­leinek a leírásába fog, bár nem kívánja, úgymond, „kvázi-kantiánusan” feltárni e tapasztalat szerkezetét. 12 ■ A múlt és a történelem (a historiográfia) közötti radikális distinkció általában jellemző a kortárs történelemelméleti gon­dolkodásra. Vö. Keith Jenkins: On 'What is History?' From Carr and Eton to Rorty and White. Routledge, London-New York, 1995. 16-25. old. 13 ■ Holott legvégül mégis azt olvassuk - ahogy fentebb már idéztem is -, hogy „a történeti tapasztalás révén tökéletesen fo­gunk ismerni..." (108. old.). 14 ■ S még két megjegyzés: nem fordítható „módosulásnak” a kanti modalitás (56. old.), továbbá Strawson hivatkozott (58. old.) Kant­ könyve is megjelent már magyarul:, Peter Frederick Strawson: Az érzékelés és a jelentés határai. Értekezés Kant A tiszta ész kritikája című művéről. Osiris, Bp., 2000. 15 ■ „Azzal, hogy a fenomenális világ a transzcendentális én és a noumenális világ közé ékelődött, Kant rendszerében kétség­kívül a priori valószerűségre tett szert a valósággal való közvet­len és szoros érintkezés (azaz egy, nem az értelem kategóriái­nak ’közvetítésével’ létrejövő kapcsolat)...” (70. old.) Tehát An­kersmit szerint Kantnál „a valóság” nem a jelenségvilágban ke­resendő, az értelem csak közvetít valami mélyebbet, mögöttest. 16 ■ C 551. Idézi: Martin Heidegger: Kant és a metafizika prob­lémája. Osiris-Gond, Bp., 2000. 57. old. 17 ■ Vö. Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Osiris, Bp., 2000. 21-34. old. Noha Velázquez festménye „nagy” és repre­zentatív alkotás, s nem szándékosan „jelentéktelen”, mint Guar­­dié. A történelmi tapasztalatot, ahogy Huizinga nyomán Anker­smit állítja, sokkal inkább jelentéktelen apróságok, másod-, har­madvonalbeli művek kelthetik fel. 18 ■ Már Boileau lefordítja és kommentálja Pszeudo-Longinosz A fenségről című művét (1674), s mind ennek, mind a XVII. szá­zad végén megjelenő, lelkesült hegyvidéki útleírásoknak kö­szönhetően a fenséges az egész XVIII. század legtöbbet tár­gyalt esztétikai fogalmává növi ki magát.

Next