BUKSZ - Budapesti Könyvszemle 17. (2005)
2005 / 1. szám - BÍRÁLAT - Szécsényi Endre: Tapintható-e a múlt? (Frank R. Ankersmit A történelmi tapasztalat)
22 BUKSZ 2005 telén a múlt urának érezhetjük magunkat, hiszen itt éppenséggel a múlt „elszenvedőivé és alávetettjeivé válunk”. Mindezek mellett e tapasztalat legfontosabb aspektusa mégis az, ismétli előadónk, „hogy közvetlen és az egyidejűség képzetét keltő érintkezést tesz lehetővé a múlttal” (24-25. old.). Tehát az így jellemzett tapasztalatnak nem a történelem, nem a történeti tények, nem a történeti megértés és nem a történeti elbeszélés a tárgya, hanem a múlt.12 Ezért nem is az igazság és hamisság, hanem az autenticitás mércéjével kell mérni (vagy inkább jellemezni, hiszen Ankersmit szerint inautentikus történelmi tapasztalat egyáltalán nem is lehetséges): „a világgal való autentikus kapcsolatban párhuzamosan zajlik az önmegtapasztalás és a világ megtapasztalása. Ezáltal a történelmi tapasztalat egy megismeréselmélet előtti eszmevilágba vezet vissza bennünket.” (26. old.) Itt mindjárt előbukkan a posztmodern vagy narrativista historiográfiával szembeni kritikai pozíció kialakításának az igénye. Ankersmit a minden „episztemológiai” jellegétől, nyelviségétől megfosztott, csupasz és eredeti (valódi) múlt érzékeléséről beszél, amit hiteles történelmi tapasztalatnak nevez. Az előadásból később megtudjuk, hogy az „autentikus [...] szó a világ megismerésének és a világgal való érintkezésnek a legmagasabb rendű formáját jelzi, [a]melyre képesek vagyunk”. Az autentikus több, mint a valószínű, a logikus vagy az igaz, mert azok csak elménket elégíthetik ki, de „ilyenkor mindig hiányozni fog a tapasztalat”. E kapcsolat a világgal mindig tökéletlen és paradoxonokkal terhes - mint látni fogjuk, Ankersmit ezzel vezet majd át bennünket a fenséges fogalmához hiszen „a tökéletesből hiányzik az autenticitás, ezért nem is érint közelről bennünket” (52. old.).Tehát előadónk egy olyan tapasztalat-fogalmat konstruál, mondhatnám, tapasztalatkultuszt épít, amelynek értelmében a tapasztalat mint olyan és/vagy a történelmi tapasztalat (ez lebegtetve van a szövegben) eredetibb és vonzóbb, mint a logikus, a nyelvi, az ismeretelméleti stb. viszonyulás a világhoz. Ankersmit nem veszteget időt a kifejtésre, ennél pontosabban nem mondja meg, mit ért tapasztalaton, különösen az értelemmel vagy a megismeréssel szembeállított tapasztalaton, vagy éppen tökéletességen, ami szerinte sosem lehet autentikus.13 Van egy éles distinkció, s vannak a paradoxonok, léphetünk tovább. Csak a tapasztalat képes hitelesen megragadni a valóságot, miközben a nyelv, a diskurzus, az elbeszélés a jelenségeket érintheti. A tapasztalat - Ankersmit konstrukciójában - mélyebbre nyúl. Meg kell jegyeznem, hogy ehhez a metafizikai ismeretelméleti sémához újra és újra Kant fogalmait használja, ami nem szerencsés. Kanttal ugyanis nem támasztható alá az, amit Ankersmit sulykol, ti. hogy a noumenális világ (a magában való dolog) valóságosabb volna a jelenségvilágnál, sőt hogy maga a valóság volna. Balogh Tamás a jelenségvilág helyett mindig „fenomenális világot” fordít, ami egyrészt nem a legjobb választás Kant szempontjából,14 másrészt viszont híven tükrözi Ankersmit értelmezését, aki a kanti jelenséget (amely pedig a számunkra megismerhető valóság) inkább illúziónak vagy legalábbis valamiféle kétes státusú közvetítőnek gondolja.15 Az eredmény egy vulgárplatonizált Kant. Hadd utaljak itt Heideggerre, aki Kantot elemezve az Opus Postumumbl idéz azzal kapcsolatban, hogy a magában való dolog nem a jelenségtől különböző létező: „egy magában való, illetve egy jelenségben rejlő dolog fogalma közti különbség nem objektív, hanem pusztán szubjektív. Az önmagában való dolog nem más tárgy, hanem a képzetnek ugyanarra a dologra való más vonatkozása (respectus).”16 17 18 Ankersmit olykor mintha tisztában lenne Kant alapfogalmainak jelentésével, ilyenkor tudja, hogy a „megismerő alany [...] áthidalhatatlan távolságra kerül a magában való világtól, ezzel a világgal lehetetlen a közvetlen kapcsolat”, s hogy a noumenális világ megismerése „metafizikai illúzió” (69. old.). Csak ez nem tetszik neki (vö. 70-71. old.). Ő a magában valót akarja közvetlenül - mint látni fogjuk kitapintani. Szó, ami szó, melyikünk nem akarná? Mután hivatkozik Huizinga és Meinecke tanúságtételeire - akiket olykor sajátos módon „megrohant” a „múlt egy szelete”, és hatalmába kerített a tapasztalatot kiváltó tárgy -, Ankersmit megállapítja, hogy „a történelmi tapasztalat által kínált autentikus kapcsolat a múlttal: valóság.” (28-29. old.) Előadónk e szélsőségesen szubjektívnak, „pátosznak” nevezett tapasztalat természetének és lehetőségfeltételeinek a leírásába fog, bár nem kívánja, úgymond, „kvázi-kantiánusan” feltárni e tapasztalat szerkezetét. 12 ■ A múlt és a történelem (a historiográfia) közötti radikális distinkció általában jellemző a kortárs történelemelméleti gondolkodásra. Vö. Keith Jenkins: On 'What is History?' From Carr and Eton to Rorty and White. Routledge, London-New York, 1995. 16-25. old. 13 ■ Holott legvégül mégis azt olvassuk - ahogy fentebb már idéztem is -, hogy „a történeti tapasztalás révén tökéletesen fogunk ismerni..." (108. old.). 14 ■ S még két megjegyzés: nem fordítható „módosulásnak” a kanti modalitás (56. old.), továbbá Strawson hivatkozott (58. old.) Kant könyve is megjelent már magyarul:, Peter Frederick Strawson: Az érzékelés és a jelentés határai. Értekezés Kant A tiszta ész kritikája című művéről. Osiris, Bp., 2000. 15 ■ „Azzal, hogy a fenomenális világ a transzcendentális én és a noumenális világ közé ékelődött, Kant rendszerében kétségkívül a priori valószerűségre tett szert a valósággal való közvetlen és szoros érintkezés (azaz egy, nem az értelem kategóriáinak ’közvetítésével’ létrejövő kapcsolat)...” (70. old.) Tehát Ankersmit szerint Kantnál „a valóság” nem a jelenségvilágban keresendő, az értelem csak közvetít valami mélyebbet, mögöttest. 16 ■ C 551. Idézi: Martin Heidegger: Kant és a metafizika problémája. Osiris-Gond, Bp., 2000. 57. old. 17 ■ Vö. Michel Foucault: A szavak és a dolgok. Osiris, Bp., 2000. 21-34. old. Noha Velázquez festménye „nagy” és reprezentatív alkotás, s nem szándékosan „jelentéktelen”, mint Guardié. A történelmi tapasztalatot, ahogy Huizinga nyomán Ankersmit állítja, sokkal inkább jelentéktelen apróságok, másod-, harmadvonalbeli művek kelthetik fel. 18 ■ Már Boileau lefordítja és kommentálja Pszeudo-Longinosz A fenségről című művét (1674), s mind ennek, mind a XVII. század végén megjelenő, lelkesült hegyvidéki útleírásoknak köszönhetően a fenséges az egész XVIII. század legtöbbet tárgyalt esztétikai fogalmává növi ki magát.