Budapest, 1973. (11. évfolyam)

1. szám január - Dr. Kamarás Ilona: Pest-budai kórházak a múltszázad első felében

Ezen a második emeleten néhány külön­szoba is volt, valamint egy kórterem 30 idős, a város által ellátott asszony részére, összesen tehát 175 betegágy és 64 menhelyi ágy volt az intézetben. A kórházba nagyobbára nem fizető betegeket vettek fel, de voltak, akik fizetni is tudtak. Az előbbiek a legnyomorú­ságosabb néprétegből tevődtek össze. Hu­manista meggondolásokat említ a szerző: „Helytelen lenne, hogy azok, akiknek mód­jukban áll valamit fizetni, a nyilvános könyö­rület terhére legyenek, és a valóban rászorul­taktól, akik legjogosabban tarthatnak igényt, valamit is elvonjanak." Fel kell figyelnünk Jankovich doktor rövid megjegyzésére; megemlíti ugyanis, hogy a szülészeti kórteremben együtt feküd­ni más, esetleg fertőző beteggel, okozója le­het a gyermekágyi láznak. Ez a megfigyelés 23 évvel Semmelweis könyvének megjelenése előtt arra enged következtetni, hogy ez a kóz­lehetőség nem volt ismeretlen. (Semmelweis viszont megdönthetetlen kísérleti bizonyíté­kokkal alapozta meg azt, amit mások csak sej­tettek.) Itt érdemes megemlítenünk azt az 1814-ben megjelent könyvet („Diaetetika, vagy az egészséget fenntartó és a betegségtől tartóz­tató rendszabályok"), amelyet Zsoldos János írt. Ebben a többi között a következőt olvas­hatjuk: „A Bába magát tisztán tartsa, sebes kézzel szülőhöz ne nyúljon. Minden szülés után etzettel, azután szappannal kezeit le­mossa, ha pedig ragadvány nyavalyája a Szülő, friss olajjal, vajjal, vagy zsírral kenje meg kezeit a szülés előtt, a szülés után pedig hamus, lúgos, végre szappanos vízzel mossa le kezeit és úgy menjen másik tiszta szülőnő­höz, ott is lágy, meleg korpás vízbe előbb ke­zeit megöblítvén. Méh és Bélkristor tsőjét minden használat után kitisztítsa, megmossa. A zsecsemő száját tisztítván gyenge ruhát te­kerjen kezére és mezítelen ujjal szájába ne nyúljon." Visszatérve Jankovich könyvére, ő még néhány hiányosságra felhívja a figyelmet, hogy pl. a fürdő, vagy a mosdási lehetőség messze volt a főépülettől, ami a hygiénés kö­vetelmények rovására ment. Továbbá, hogy külön osztályt kellene létesíteni tuberkuloti­kus (akkor phtisisnek nevezték), vérbajos, rühes, szembetegek számára, mert nem tartja egészségesnek, hogy pl. nem rühes beteget fektetnek egy előzőleg rühes beteg ágyába, anélkül, hogy ágyneműt cserélnének, mert ágynemű hiányában nem tudnak minden új betegnek ágyat húzni. Különösen nagy hiá­nyossága a kórháznak, hogy nincsen külön műtője és így a műtéti beavatkozásokat a kór­teremben, a többi beteg előtt végzik el. Ezt a hiányosságot, úgy látszik, 20 év alatt sem tudták megszüntetni. Erre a tarthatatlan állapotra ugyanis már a „Tudományos Gyűj­temény" 1817. évi II. kötetében Rácz, „az Ispotály segéd­orvosa" hívta fel a figyelmet, ő az akkor újjáépített „legmodernebb" Rókus kórházról ad részletes leírást. Többek között ezt írja: „Sajnálhatni, hogy a betegek osztá­lyait a betegség természetéhez és az orvosi Tudománynak szoros törvényeihez képest rendelgetni a helynek szűk volta sokszor meg nem engedi. De még inkább fájlalhatni, hogy minden próbatételekre, mellyeket az ujj tu­dományok kívánnak, orvosi készületeink nincsenek és e miatt az orvosi dolgokban a Századtól el kell maradnunk. Azt pedig leg­közelebbről érdeklő szomorúsággal vehetni észre, hogy a Seborvosi munkálatokra külön szoba nem lévén, a munkáló orvos kénytele­níttetik sokszor a többi szenvedők látyokra, hallattokra, rettentésekre, károkra mind szól­ni, mind cselekedni." A sebészet akkor még nem volt külön szakma. Jankovich ír a „seborvosokról", aki­ket be lehet osztani sebészdoktorokra — ezek száma igen csekély—, és közönséges seborvo­sokra, akik vagy „Magistri chirurgiae"-k (sebész mesterek), vagy „Civil Chirurgusok", ezek rendszerint borbélysegédekből lettek sebészek. Több közülük — ahogyan Janko­vich írja — jóformán írni és olvasni is alig tudott, soknak csak 4 általános iskolai vég­zettsége volt. Ezek inkább kuruzslóknak szá­mítottak, mint sebészeknek. A képzett sebé­szek nagy hiánya miatt a legtöbb kórház ilyen borbély­sebészt volt kénytelen műtétekhez hívni. Ezek csak kisebb műtétet végezhettek. Jankovich azzal fejezi be a Rókus kórház leírását, hogy a város tervezi a kórház bővíté­sét és modernizálását: 600 ágyra akarják emelni a létszámot. Ám ez csak ábránd volt. Bugát Pál az 1842. évi „Magyar orvosok és természetvizsgálók" vándorgyűlésén beszélt a Rókus kórház sorsáról, s akkor még semmi kezdeményezés nem történt a város vezető­sége részéről. A Rókus kórház volt akkor Pest-Buda legnagyobb kórháza, ezért Bugát Pál az egyetemi oktatás céljára szerette volna kisajátítani. Véleménye szerint csak így le­hetne a kórház hiányosságain segíteni, vala­mint az egyetemi oktatást a kellő színvonalra emelni. Mert ugyancsak Jankovich könyvében ol­vasható : az egyetem a legsiralmasabb és leg­mostohább körülmények között működött. Az 1770-ben létesített magyar egyetem, amely Nagyszombaton kezdte el működését, 1778-ban tette át székhelyét Pestre. A Bécs­ből jött professzorokat fokozatosan magyar kiválóságok váltották fel. Az elméleti okta­tásban nem is volt hiányosság, annál inkább a gyakorlati oktatásban. A belgyógyászati klinika 2 szobából állt, egy a férfiak, egy a nők számára; mindegyik szobában 7—7 ágy­ A Rókus kórház Schöpf Merei Ágost Orthopéd Intézete

Next