Budapest, 1979. (17. évfolyam)
1. szám január - Szilágyi György: Zuglói ballada
Itt, a város szélén ma is féktelenül nyargal a szél, viszi-hordja a Rákosrendező-pályaudvar füstjét-kormát, és észrevétlenül lerakja a hajdani bolgár földek helyén magasodó modern lakóházak ablakpárkányaira. Negyven évvel öregebben, már kissé nehézkesen ballagok a körvasút sori töltésen, tűnődve nézem az elém táruló tájat, és emlékezem. * Zuglóban nőttem fel. Az Erzsébet királyné útja, a Rákos-patak és a bolgárföldek által határolt vidéket ma is szűkebb hazámnak tekintem. Zuglóban jártam elemi iskolába, ott voltam először szerelmes, és ott ért az első csalódás is. Életem minden jelentős eseménye — jó és rossz, felemelő vagy elszomorító — Zuglóhoz kapcsolódik. Voltaképpen a „Csikágóban" születtem, mégis zuglóinak vallom magam, mert hatéves koromban — 1934 nyarán — kiköltöztünk az akkor még külvárosnak számító Zuglóba, ahol gyermekéveimet és ifjúságomat töltöttem. Szüleim születésem után elváltak, én anyámmal és nagyszüleimmel maradtam. Nagyapám valamikor órásmester volt, de a szakmából kiöregedett, megélhetésünk egyetlen forrása anyám kezemunkája volt. Nagyszüleim számára Zugló az utolsó állomást jelentette, ahol együtt álmodoztak a „régi szép időkről", amikor még a kispolgári jólét bástyái mögül szemlélhették a világot. A bástyákat azonban ledöntötte az első világháború, a hadikölcsön kötvények árát nem térítette vissza soha senki, pedig ezek a féltve őrzött kötvények jelentették a két öreg számára hosszú éveken keresztül a remény utolsó szikráját. Anyám varrt, kézimunkázott, vagy műselyemharisnyák leszaladt szemeit szedegette, arról már rég lemondott, hogy állás után kilincseljen, kinek is kellett volna a 30-as évek válságtól letaglózott Magyarországán egy csípő- és Szilágyi György csuklóficamos asszony, aki bottal is csak nehezen tudott járni. Az aprócska helyiség, ahol gyökeret vertünk, lakás és egyben műhely szerepét töltötte be. Műhely? Egy időben gombáthúzással is megpróbálkoztunk, de a részletre vásárolt présből még az első havi részletet sem sikerült kipréselnünk . . . Később „kilós ruha"-mosást vállaltunk; a batyuba kötött fehérneműt nagyapámmal behordtuk az Imperial Gőzmosodába, ahonnan tisztán, kivasalva érkezett vissza hozzánk, mi pedig a „közvetítésért" néhány fillér jutalékot kaptunk. Ha visszagondolok gyermekkoromra, fullasztóan forró nyarakra és kegyetlenül hideg telekre emlékezem. Nyáron a „lakás" tüzes katlanná változott, télen lefekvés előtt éjszakára mindig felöltöztettek, mielőtt ágyba bújtam. Reggelre a víz fenékig megfagyott a vödörben, a szél az ajtó repedésein át behordta a havat a padlóra, a falon csillogó jégkristályok képződtek . . . Petroforon főztünk, petróleumlámpával világítottunk. A vízcsap az udvaron volt, pontosabban a vízcső, amelynek végére csapot szereltek; télen mindig máglyát raktunk köréje, hogy leolvasszuk róla a fagy bilincseit. A ház, ahol felnőttem, akkor épült, amikor Zugló még a város dzsungeljének számított ; a Rákos-patakon innen és túl embermagasságú gaztenger hullámzott a réteken, amelynek ösvényein nem kis bátorságot igényelt alkonytájban keresztülvágni az Erzsébet királyné útja felé. Erzsébet királyné útja! Az idő tájt disznókondákat, birkanyájakat hajtottak végig rajta a vásárra igyekvő parasztok, esténként pedig lovak, kecskék és szarvasmarhák koptatták kövér, amint hazafelé ballagtak a kövér legelőkről az istállók homályába. Szomszédunkban — a Miskolci utca és Erzsébet királyné útja sarkán — kétemeletes bérház magasodott a vidék földszintes házai fölé, a Brichta-ház. Ez az épület — a hozzátartozó asztalosáru üzemmel — a 20-as évek végére a környék üzleti központja lett, amelynek hatósugara az Öv utcáig, a 67-es villamos — azóta már Rákospalotára áthelyezett — végállomásáig terjedt. Gyermekkoromban a 67-es villamos még csak az Öv utcáig közlekedett. Ott volt a végállomása. A kezdet és a végállomása, mert aki azokban az években arrafelé jutott lakáshoz, vagy ott épített magának házat, annak ez a végállomás jelentette a világ közepét. Volt ott trafik, drogéria, cukorkaüzlet, kocsma, fűszerüzlet, hentes, fodrász, festékes, cipész és szabó, még kézimunkaüzlet is, az öv utca sarkán pedig egy nagyvendéglő, ahol a helyi notabilitások hallgatták esténként a cigányzenét. A Brichta-ház utcai frontján egy vendéglő, egy sajt-vaj csemegeüzlet, egy patika és egy úri-női fodrászat működött. Az üzlethelyiségek az évek során többször is gazdát cseréltek, legtovább a vendéglős és egy cipész tartotta magát. Közvetlenül a Brichta-ház kőkerítése mellett, arra szinte „rátapadva", nagyszüleim egyetlen helyiségből álló — s egyben lakás céljául is szolgáló — „kelmefestő képviselete" színesítette a környék kereskedelmi flóráját. .. Az üzletlakás mögötti udvaron proletárlakások támaszkodtak a Brichta-ház egyik üzemépületének tűzfalához. Az udvar végén kezdődött a „kert", kétszáz négyszögölnyi földterület, vadul burjánzó gyümölcsfákkal, bokrokkal, különféle szakértelem nélkül kezelt — csenevész veteményekkel. Ez volt az én birodalmam. A Brichta-ház műhelycsarnokát és a mi kertünket közös kőkerítés választotta el a Fővárosi Autóbuszüzem „felségterületétől", amelynek garázsában naphosszat kövér, a kék autóbuszok beteg motorjait járatták. Nappalainkat az asztalosáruüzem fűrész- ZUGLÓI BALLADA Nagyapámmal az udvaron