Budapest, 1979. (17. évfolyam)

1. szám január - Szilágyi György: Zuglói ballada

Itt, a város szélén ma is féktelenül nyargal a szél, viszi-hordja a Rákosrendező-pálya­udvar füstjét-kormát, és észrevétlenül le­rakja a hajdani bolgár földek helyén maga­sodó modern lakóházak ablakpárkányaira. Negyven évvel öregebben, már kissé nehézkesen ballagok a körvasút sori tölté­sen, tűnődve nézem az elém táruló tájat, és emlékezem. * Zuglóban nőttem fel. Az Erzsébet királyné útja, a Rákos-patak és a bolgárföldek által határolt vidéket ma is szűkebb hazámnak tekintem. Zuglóban jártam elemi iskolába, ott voltam először szerelmes, és ott ért az első csalódás is. Életem minden jelentős esemé­nye — jó és rossz, felemelő vagy elszomorító — Zuglóhoz kapcsolódik. Voltaképpen a „Csikágóban" születtem, mégis zuglóinak vallom magam, mert hat­éves koromban — 1934 nyarán — kiköltöz­tünk az akkor még külvárosnak számító Zuglóba, ahol gyermekéveimet és ifjúságo­mat töltöttem. Szüleim születésem után elváltak, én anyámmal és nagyszüleimmel maradtam. Nagyapám valamikor órásmester volt, de a szakmából kiöregedett, megélhetésünk egyetlen forrása anyám kezemunkája volt. Nagyszüleim számára Zugló az utolsó állo­mást jelentette, ahol együtt álmodoztak a „régi szép időkről", amikor még a kispolgári jólét bástyái mögül szemlélhették a világot. A bástyákat azonban ledöntötte az első világháború, a hadikölcsön kötvények árát nem térítette vissza soha senki, pedig ezek a féltve őrzött kötvények jelentették a két öreg számára hosszú éveken keresztül a re­mény utolsó szikráját. Anyám varrt, kézi­munkázott, vagy műselyemharisnyák le­szaladt szemeit szedegette, arról már rég lemondott, hogy állás után kilincseljen, ki­nek is kellett volna a 30-as évek válságtól le­taglózott Magyarországán egy csípő- és Szilágyi György csuklóficamos asszony, aki bottal is csak nehezen tudott járni. Az aprócska helyiség, ahol gyökeret ver­tünk, lakás és egyben műhely szerepét töl­tötte be. Műhely? Egy időben gombáthú­zással is megpróbálkoztunk, de a részletre vásárolt présből még az első havi részletet sem sikerült kipréselnünk . . . Később „ki­lós­ ruha"-mosást vállaltunk; a batyuba kö­tött fehérneműt nagyapámmal behordtuk az Imperial Gőzmosodába, ahonnan tisztán, kivasalva érkezett vissza hozzánk, mi pedig a „közvetítésért" néhány fillér jutalékot kaptunk. Ha visszagondolok gyermekkoromra, ful­lasztóan forró nyarakra és kegyetlenül hideg telekre emlékezem. Nyáron a „lakás" tüzes katlanná változott, télen lefekvés előtt éj­szakára mindig felöltöztettek, mielőtt ágyba bújtam. Reggelre a víz fenékig megfagyott a vödörben, a szél az ajtó repedésein át be­hordta a havat a padlóra, a falon csillogó jégkristályok képződtek . . . Petroforon főztünk, petróleumlámpával világítottunk. A vízcsap az udvaron volt, pontosabban a vízcső, amelynek végére csapot szereltek; télen mindig máglyát raktunk köréje, hogy leolvasszuk róla a fagy bilincseit. A ház, ahol felnőttem, akkor épült, ami­kor Zugló még a város dzsungeljének szá­mított ; a Rákos-patakon innen és túl ember­magasságú gaztenger hullámzott a réteken, amelynek ösvényein nem kis bátorságot igé­nyelt alkonytájban keresztülvágni az Erzsé­bet királyné útja felé. Erzsébet királyné útja! Az idő tájt disznó­kondákat, birkanyájakat hajtottak végig rajta a vásárra igyekvő parasztok, esténként pedig lovak, kecskék és szarvasmarhák koptatták kövér, amint hazafelé ballagtak a kövér lege­lőkről az istállók homályába. Szomszédunkban — a Miskolci utca és Erzsébet királyné útja sarkán — kétemele­tes bérház magasodott a vidék földszintes házai fölé, a Brichta-ház. Ez az épület — a hozzátartozó asztalosáru üzemmel — a 20-as évek végére a környék üzleti központja lett, amelynek hatósugara az Öv utcáig, a 67-es villamos — azóta már Rákospalotára át­helyezett — végállomásáig terjedt. Gyer­mekkoromban a 67-es villamos még csak az Öv utcáig közlekedett. Ott volt a végállo­mása. A kezdet és a vég­állomása, mert aki azokban az években arrafelé jutott lakáshoz, vagy ott épített magának házat, annak ez a végállomás jelentette a világ közepét. Volt ott trafik, drogéria, cukorkaüzlet, kocsma, fűszerüzlet, hentes, fodrász, festé­kes, cipész és szabó, még kézimunkaüzlet is, az öv utca sarkán pedig egy nagyvendéglő, ahol a helyi notabilitások hallgatták estén­ként a cigányzenét. A Brichta-ház utcai frontján egy vendéglő, egy sajt-vaj csemegeüzlet, egy patika és egy úri-női fodrászat működött. Az üzlethelyi­ségek az évek során többször is gazdát cse­réltek, legtovább a vendéglős és egy cipész tartotta magát. Közvetlenül a Brichta-ház kőkerítése mellett, arra szinte „rátapadva", nagyszü­leim egyetlen helyiségből álló — s egyben lakás céljául is szolgáló — „kelmefestő kép­viselete" színesítette a környék kereskedel­mi flóráját. .. Az üzletlakás mögötti udvaron proletár­lakások támaszkodtak a Brichta-ház egyik üzemépületének tűzfalához. Az udvar végén kezdődött a „kert", kétszáz négyszögölnyi földterület, vadul burjánzó gyümölcsfákkal, bokrokkal, különféle­­ szakértelem nélkül kezelt — csenevész veteményekkel. Ez volt az én birodalmam. A Brichta-ház műhelycsarnokát és a mi kertünket közös kőkerítés választotta el a Fővárosi Autóbuszüzem „felségterületé­től", amelynek garázsában naphosszat kövér, a kék autóbuszok beteg motorjait járatták. Nappalainkat az asztalosáruüzem fűrész- ZUGLÓI BALLADA Nagyapámmal az udvaron

Next