Budapest, 1981. (19. évfolyam)
1. szám január - Fried István: Szlovák értelmiségi mozgalmak
orvosi diplomát. Ebből a jogász-orvos rétegből került ki a pesti szlovák értelmiségnek az a csoportja, amely az anyanyelv ápolásán fáradozott, és arra törekedett, hogy megszervezze a szlovákok kulturális életét. Többségük nem a helyi, pesti szervezkedésben lelte meg élete célját. Messzibbre gondolt: tudós vagy irodalmi társaság alapítására, kiadványok közrebocsátására. Széles körű levelezésük behálózta majdnem az egész szláv világot; kapcsolataik Bécsig, Prágáig, Zágrábig, időnként még azon is túl terjedtek. Meg-meglátogatták őket a Pesten megforduló orosz tudósok is. S mindez nem akadályozta hivatali karrierjüket. Emellett a magyar kulturális életbe is igyekeztek bekapcsolódni. Villantsuk föl a szlovák kulturális élet néhány szervezőjének portréját! Anton Ottmayer 1796-ban született Zsolnán. 1817-ben lett a jogtudományok doktora, 1822-ben a jogi kar tanára. 1827-ben megkapta a statisztikai tanszéket, 1832/33-ban lett a pesti egyetem dékánja. 1834-ben ott leljük A szlovák nyelv és irodalom kedvelőinek egyesülete nevű társaság alapítói között. Ez a társaság adta ki — jórészt az Aurora című magyar nyelvű almanach hatására és mintájára — a Zora című almanachot (Zora szintén hajnalt jelent). Ottmayer írt is az almanachba. Pályájának jelentősebb állomásairól a magyar sajtó — például a Tudományos Gyűjtemény — is hírt adott. Csakhogy Ottmayer nem szlovákul adta ki fő műveit, hanem latinul és németül; nem a szlovák tárgyú könyvek a legjelentősebb alkotásai, hanem a közös hazát érdeklő témákról írt értekezései, ő fordította németre méghozzá „híven", ahogy a címben feltünteti, a Magyar Királyság és Melléktartományai Váltó-Törvénykönyvét (1840-ben jelent meg három kötetben Budán). Ottmayer nemcsak fordított magyarból, hanem magyarul is írt a reformkori sajtó számára. S hogy szlovák öntudata nem volt hátrányára az érvényesülésben, bizonyítja, hogy cenzorként is igénybe vették szolgálatait, ő akadályozta meg, hogy az ifjú Magyarországgá szerveződni készülő Kazinczy Gáborék folyóirata megjelenhessék, de ugyanakkor ő engedélyezte, hogy a Bánk bán — Nagy Ignác kiadásában — másodízben nyomdafestékhez jusson. Jelentős egyéniség Szuhány Márton, Gömör megye szülötte is. Kalandos ifjúkor után Bécsben tanult orvostudományt, és rövid nógrádi kitérő után 1823-ban pesti lakos lett. Tevékenyen részt vállalt az önállóságra törekvő szlovák evangélikusok egyházi életében, az öntudatos és nagy tekintélyű szlovák költőnek és harcias lelkésznek, Ján Kollárnak egyik legbensőbb munkatársa volt, ő is bábáskodott a pesti szlovák irodalmi egyesület születésénél, írta Zorába is. Büszkén viselte Nógrád megyei táblabírói címét, elvállalta a pesti orvosegyesület elnöki tisztét, és folyamatos, szép, szakszerű magyar nyelven értekezett nemcsak az Orvosi Tár című lapban, hanem a Tudományos Gyűjteményben is. Németül, magyarul, szlovákul és latinul egyforma biztonsággal fogalmazott. Egyaránt részt vett a pesti szlovákok, németek és magyarok kulturális életében. Szívesen foglalkozott a „nőnem nevelésével" a Társalkodó című lapban s külön kis kiadványban a fiútanulók nevelési problémáival és általában pedagógiával, németül és magyarul. Halálakor a magyar tudományos világ is gyászolta. A szlovák nemzeti mozgalomnak kötelezte el magát Martin Hamulják, akit csak akarata ellenére lehetne Hamulják Mártonnak nevezni. Egész életét a szlovák irodalomnak és a szlovák kulturális élet szervezésének szentelte. Az említett szlovák irodalmi társaság, az almanach lényegében az ő műve volt. Ő vette fel a kapcsolatot a birodalom többi szláv népének képviselőivel. S amikor az almanach kiadása négy kötet után elakadt, arra összpontosította az általa megszervezett erőket, hogy az élő klasszikus szlovák költő, a „szlovák Vörösmarty", az eposz-, idill- és ódaszerző, Ján Holly műveit kiadja. Ez az állhatatos és egyáltalán nem illegális tevékenység nem gátolta Hamuljákot abban, hogy a Helytartótanács tisztviselőjeként egyre följebb lépjen a hivatali ranglétrán. Természetesen Hamuljáktól és társaitól függetlenül is létrejöttek szlovák kezdeményezések Pesten és Budán. Már a húszas években történik kísérlet arra, hogy a pesti egyetem bölcsészeti karán szlovák tanszék létesüljön, azaz olyan katedra, amelynek keretén belül szlovák nyelvoktatás, nyelvművelés, nyelvápolás folyik. Ez az időnként vissza-visszatérő kísérlet jelzi, hogy a szlovák ifjúság nem egy képviselője gondolt arra: Pest legyen a szlovák kulturális élet egyik legfontosabb központja. A szlovák fiatalok aktív bekapcsolódása a nemzeti mozgalomba nem véletlen, egyszeri esemény. Madách Imre egy levele is tanúsítja ezt. A Pesten tanuló kis Madách Imre rendszeresen beszámolt édesanyjának, hol járt, mire költötte kevéske pénzét, mit olvasott, mit írt. 1839. január 10-i keltezésű levelében így tudósította édesanyját: „Mostan jön eszembe, hogy itten, a Régi Posta utcában egy tót theatrum áll fenn, melyben néhány tanuló társaim is színészek, nemsokára többekkel szándékozok megnézni". Madách Imre jól tudott szlovákul, nem okozott neki nehézséget a szlovák nyelvű színielőadások megértése. Nem állandó színház volt ez, hanem a magyar játékszíni mozgalomtól föllelkesült fiatalok „stúdiója". A reformkori magyar sajtó élesen reagált erre a kísérletre, még Kollárral is kapcsolatba hozta, jóllehet Ján Kollártól függetlenül jött létre a Madách által is említett, főleg egyetemisták által szorgalmazott néhány színielőadás. S ezzel elérkeztünk a pesti szlovákok legkiemelkedőbb képviselőjéhez és egyben leghivatottabb egyéniségéhez, Ján Kollárhoz. Harminc esztendőn keresztül lankadatlanul küzdött a szlovákok ügyéért Pesten — verssel, epigrammával, líraiepikus alkotással és egyházi szónoklattal, hatásos röpirattal és útirajzzal, de ha kellett, német nyelvű újságcikkel is. 1819 és 1849 között volt a pesti evangélikus egyházközség lelkésze. A mai Deák téren lakott, az 1791 és 1811 között épült szép lutheránus templomban prédikált. A szószékről is a szlovák nemzeti célok érdekében agitált, önálló szlovák egyházközséget akart létesíteni, amit a szlovák kulturális élet centrumává szeretett volna tenni. Semmiféle eszköztől nem riadt vissza, botrányok tarkították pesti szerepléseit az egyházon belül is. Vitathatatlanul szuggesztív egyéniségével megnyerte magának a pesti evangélikus egyházközség elöljáróit, köztük Prónay Sándor jogtudóst. Pénz gyűjtetett a létesítendő szlovák egyházközség számára. Prónay Sándor semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy egyaránt támogatja a szlovák és a magyar nemzeti mozgalmat. Kollár úgy tett, mintha nem létezne a magyar reformkor izgalmas kulturális élete; a valóságban azonban sűrűn érintkezett a vele egy házban lakó lelkésztársával, Székács Józseffel, a szerb népdalok és hősregék, valamint a görög antológia magyar fordítójával, és Schedius Lajossal, aki a pesti egyetemen az esztétika professzora volt. De megtalálta az utat Toldy Ferenchez is, akinek révén és még az olvasmányaiból bizonyára értesült a magyar irodalom időszerű eseményeiről. Eleinte arra törekedett, hogy a túlsúlyban levő és gazdagabb német anyanyelvű evangélikusokkal szemben szlovák—magyar egyházközséget hozzon létre. Nem nyugodott bele, hogy felváltva tartsanak szlovák és német nyelvű istentiszteleteket, önálló templomot akart. Amikor kiderült, hogy a magyar evangélikusok nem akarnak együttműködő TÓT NÉPDALOK. FORDÍTOTTÁK SZEBERENYI LAJOS. LEHOCZKY TIVADAR. TORS KÁLMÁN. BEVF.ZETTE SZEBERÉNYI LAJOS. KIADJA A KISFALUDY-TÁRSASÁG. EMICSI GUSZTÁV TULAJDONA. 1866. Csigó László reprodukciója ii vele, elhatározta, egyedül viszi végbe tervét. 1845-ben a Józsefvárosban, a mai Rákóczi úton megkezdődött a szlovák evangélikusok templomának építése, Kollár egyik nagy diadalát hirdetve. Az egyházi hivatala módot adott a támadásra és a védekezésre. Mindkettőre jócskán szüksége volt. Hiszen támadások pergőtüzébe került 1837 után, mikor a magyar olvasóközönség előtt is ismeretessé vált röpirata a szlávok irodalmi kölcsönösségéről, (Ueber die literarische Wechselseitigkeit zwischen den verschiedenen Stämmen und Mundarten der slavischen Nation), továbbá A szlávság leánya című liriko-epikus költeménye (1852), amelyben a mennyországba helyezte a szláv ügy harcosait, s jó néhány magyar számára a pokolban jelölt ki helyet. Templomi beszédeiben is szélsőségekre, magyarellenes kirohanásokra ragadtatta magát. Ali tagadás, magyar támadóinak hangneme sem volt sokkal szelídebb. Gúnyolták tudománytalan, délibábos szószármaztatásait, és teljes értetlenséget tanúsítanak a költő, az ember iránt. Kollár azonban hozzátartozott Pesthez. A vidéki szlovákok hozzá jöttek, ha sérelem érte őket, és patrónust kerestek. Temetésekre, ünnepségekre vidékre is őt hívták. A szlovákság képviselői — bár nem könnyű körülmények között — de meg tudták szervezni Pestről a szlovák nemzeti mozgalmat. A reformkor nemzetiségi küzdelmeiből jócskán kivették részüket, és előkészítették a talajt a szervezettebb, egységesebb romatikus nemzedék számára, amely már Pozsonyban és Lőcsén szervezkedett. Nem vitás: a reformkori magyar lapok sokszor írtak gúnnyal és nem egy ízben lekezelő fölényességgel a szlávokról, a pesti szlovákokról is. De ők is lehetőséget kaptak a pesti lapokban a válaszadásra. S az ő röpirataik hangvétele sem volt mindig méltányos és megértő. PEST: 41