Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Fischer József: Amikor újjáépítési kormánybiztos voltam . . .

kerestem, nem volt ott. A titkári szobában Zelk Zoltán ült egy író­gép előtt, és még ketten az író­asztaluknál. A belső szobában Gábor Andort és Haraszti Sán­dort találtam. A közelebbi asztal­nál ülő Gábor Andor hellyel kí­nált. Indulatosan emlegettem a cikket. Egyre jobban felháborod­tam, egyre hangosabban méltat­lankodtam az eljárásuk miatt, amiért az összes pártvezető által elfogadott rendeletet ilyen módon hozták nyilvánosságra. Gábor Andor igyekezett csitítani — va­lóban túlságosan hangos voltam, a párnázott ajtó sem tompíthatta hangomat. Ezután elolvasta a köz­leményt. Egy kézlegyintés kísére­tében azt mondta: „Ugyan, ez úgy, ahogy van, rossz!" Erre Ha­raszti felállt íróasztala mellől, és leült velem szemben, így kezdte: „Andor, te gyenge ember vagy, ez nem így van" — eddig jutott. Felugrottam, és félbeszakítottam: „Mi az, te azt hiszed, értesz eh­hez, mert ennél az íróasztalnál ülsz? Na megállj, Sanyika, még találkozunk." Kifelé rohantam­ban még hallottam Gábor Andor hangját: „Na, ez most jól vég­ződött!" Délután egyedül mentem a szakszervezet Tisza Kálmán téri központjába. Senkit sem kérdez­ve benyitottam Kossa szobájába. Meg volt lepve. Miközben rá­gyújtottam, őt is megkínáltam egy cigarettával, barátságosan fi­gyelmeztettem, ha még egyszer ilyen beszéd elhangzik, megfelelő válaszra számíthat a Népszavá­ban. Másnap a Szabadság elég ter­jedelmes helyreigazító cikket kö­zölt a második oldal közepén, ki­emelten. Közmunkaváltság rendelete­met ma is szociálisnak és igazsá­gosnak tartom. Az ország egész népét bevontam az újjáépítés nagy munkájába. Mégis sokan sé­relmesnek találták. Egy értekez­leten Dálnoki Miklós Béla mi­niszterelnök ült mellettem. In­dignálódva fordult hozzám: „Ezek szerint nekem is fizetnem kell?" Kedélyesen azt válaszol­tam, hogy nem kötelező, termé­szetben is le lehet dolgozni. A rendelet szerint a lakóházak­ban ki kellett függeszteni a lakók névjegyzékét életkoruk és jöve­delmük feltüntetésével, hogy el­lenőrizhető legyen, különösen szabadfoglalkozásúak esetén, a befizetett összeg. (Az életkor pub­likálását a nők egy része udva­riatlanságnak tartotta.) 1500—2000 főből álló munkás­gárdát alakítottunk, önkéntes je­lentkezés alapján. Az egyik cso­port, a tűzszerészeké a fel nem robbant gránátok, bombák hatás­talanítását végezte el magasabb díjazás ellenében. Ez a tevékeny­ség nemegyszer emberáldozatot is követelt. A hatáskörök tisztázatlanságá­ra jellemző, hogy a rendelet meg­jelent falragaszokon, az újságok is közölték, de mégis, mielőtt élet­be léphetett volna, az újjáépítési miniszter hatálytalanította, és csak június 27-én kelt rendelete emelte országos érvényűvé, lé­nyegileg az én elgondolásom sze­rint. A polgármesternek sem tet­szett a közmunkaváltság-ter­vezetem. Kérdésemre, hogy mi a kifogása ellene, azt vá­laszolta: „Túl hosszú." „Nem baj — válaszoltam — az a fontos, hogy minden benne van." Ezután megkérdeztem, hogy mi volna az ő javaslata ? Egy kis papírszeletről ezeket olvasta: „Fizessenek a va­lutázók, a feketézők, az eszpresz­szózók, fizessenek a gazdagok!" „Csak a megfogható jövedelme­ket lehet adóztatni" — válaszol­tam. Ezután szóba hoztam a fő­város által kezdeményezett ház­helyosztó akciót. A mintegy 50— 60 ezer igénylő lehetetlen hely­zetet teremthet — véltem —, amennyiben közművek és utak nélküli telken építi fel kis házát. „Nem baj, majd két év múlva ki­sajátítjuk" — válaszolta aggodal­maimra a polgármester. „Úgy kezeled ezt a várost, mintha egy nagy krumplikereskedés volna" — jegyeztem meg. Viszonyunk a Városházával nem volt felhőtlen. Régi sérelme volt például a városháziaknak, hogy a Közmunkák Tanácsa sok vonatkozásban felettes hatóságuk­nak számított, sőt, hogy törvény­sértés esetén joga volt a polgár­mester működését fölfüggeszteni. Élezte a helyzetet, amikor a Vá­rosházán emeletráépítést tervez­tek a Tanács körúti földszintes üzletsorra, s a kérelmet elutasí­tottuk. Nem járultunk hozzá ah­hoz sem, hogy a Rákóczi út egyik üres telkére bódésort építsenek, pedig a polgármester már enge­délyezte. Ezekből az ügyekből hiúsági kérdést csináltak. Soroza­tosan jelentek meg a polgármes­ter hírlapi nyilatkozatai: „Meg­szüntetem a Közmunka Taná­csot" ! Ebben a különben is labi­lis helyzetben, amikor a főhivata­lok vezetőit sűrűn váltogatták, nem volt könnyű az irányításhoz nélkülözhetetlen tekintélyt meg­őrizni. Tisztázni kívántam a hely­zetet. A két munkáspárt vezetőinek 1945. október végi megbeszélé­sén a tárgysorozat utolsó pontja a a Közmunkák Tanácsa elnöke és a polgármester közti viszálykodás volt. A tiszti főügyész, kezében néhány ív papírral, távolabb állt tőlem. Mielőtt hozzákezdett vol­na a felolvasáshoz, éles hangon odakiáltottam: „Ne olvasd föl, be tudom bizonyítani az ellenke­zőjét ! Az értekezlet azt döntse el, ki ért az építészethez, a polgár­mester vagy én, amennyiben a polgármester mellett döntenek, veszem a kalapom és elmegyek." A meglepett csöndet az egyik fő­titkár törte meg: „Nem tudtam, hogy a helyzet így ki van élezve" — mondta, és javasolta, hogy ké­sőbbi időpontban a két főtitkár intézkedjen az ügyben. A tárgyalás után a tiszti fő­ügyész megköszönte, hogy nem hagytam felolvasni azt az iro­mányt. Ebben az ügyben nem ke­rült sor újabb vitára, annál is in­kább, mivel egy hónap múlva a polgármestert magasabb, orszá­gos hatáskörű hivatalba helyezték. A Közmunkák Tanácsának törvényben biztosított fel­adatai közé tartozott az ut­cák, utak, terek elnevezése. Sokan sürgették, hogy a nemkí­vánatos személyekről elnevezett utcák nevét változtassuk meg. Az első rohamban lekerült olyanok neve is az utcatáblákról, akiknek jelentős szerepük volt a város fej­lesztésében, sőt, olyan elnevezé­seket is megváltoztattak, amelyek várostörténeti vonatkozásuk miatt védelmet érdemeltek volna. Én javasoltam, hogy a Horthy Mik­lós utat kereszteljük át Bartók Béla úttá, a Tisza István utcát József Attila utcává, a Vilmos császár utat Bajcsy-Zsilinszky út­tá. Több esetben sikerült a régi névvel azonos hangzásút találni, így lett a Rózsa utcából Rózsa Ferenc út, a Főherceg Sándor utcából, melyet mindenki csak Sándor utcaként emlegetett, Bró­dy Sándor utca. 1946 márciusában Balogh Ist­ván miniszterelnöki államtitkár levélben javasolta, hogy kívána­tos volna egy megfelelő utat Sztá­lin marsallról elnevezni. Ebben az ügyben Szviridov altábornagy, az ellenőrző bizottság elnöke telefo­non magához kéretett, a polgár­mesterrel együtt. Kővágó József polgármester közölte, hogy az ut­cák elnevezése nem tartozik a ha­táskörébe, és nem vett részt a be­szélgetésben, ami tolmács segít­ségével folyt. Az altábornagy az

Next