Budapest, 1985. (23. évfolyam)
5. szám április - Müller Tibor: Előttem az egész múlt
FŐVÁROSI EMBEREK Zórád Ernő Előttem az egész múlt „Napokig lehetne hallgatni Zórád Ernőt, ha az életéről kezd mesélni. Kalandjai Krúdy-regényekre emlékeztetnek, könnyen hihetném róla, hogy a Ködlovagok emlékezetes alakjai közül való, kóbor lovag a Tabánból, békésen fröccsözgető bölcs egy régi józsefvárosi bormérésből. Alaposan megismerte az életet, aludt az Üdvhadsereg ingyenszállásán, ette Róbert bácsi leveseit, volt képügynök, műkedvelő színész, profi futballista, korcsolyatoló és énekes pesti bérházak udvarán. Lakott vidéki kúriában és vagonban, albérleti szobában és az Angol Királynőről elnevezett vendégfogadóban. Tizenkilenc évesen idomárnőt szöktetett a híres Krone-cirkuszból." (Kuczka Péter) Hámló vakolat, besüppedt tetők, penészes falak, botladozó utcácskák — bármit is gondoljunk, nyomortanya volt a Tabán, amolyan slum, szegények menedéke és búvóhelye, városnegyed, amelyhez hasonlót a világ minden táján kiizzadnak magukból a metropolisok. Sorsa is az volt, ami a nyomortanyáké: összegyűrődött, megráncosodott, megkopott, piszkos lett és ápolatlan, nem tudott ellenállni árvíznek, szélnek, tűznek, szegénységnek, időnek, le kellett bontani, el kellett temetni. De volt történelme, voltak boltocskái, vidám kocsmái, meghitt szobácsai a szerelmeseknek, volt holdja az égen, alkonyata a zegzugos utcákban, verkli szólt délelőtt, hegedű cincogott esténként, lakóit törte a gond, vándorait vonzották az árnyak. Volt hangulata. Ezért van emléke. Ez volt tárlatának témája 1985 tavaszán a Derkovits-teremben. — 1921-ben települtünk át a hajdani Hont megyéből Budapestre, tízéves voltam. Édesszüleim kitűnő stílusérzékkel előbb Budán, ott is a Tabánban, a nótabeli Csap utcában vettek ki lakást. Ódon hangulatú, álmatag faluvárosban találtam magam. Egy ugrásnyira tőlünk, az Avar és a Csörsz utca végében sötét lett a régi, tabáni temető. Vadromantikájú ősparkja felnyomult egészen a Farkasrétig, ahol a 48-as Honvédhez címzett vendéglő állt. Középiskolába az Attila körútra, majd a Fehérsas térre jártam. Képzelheti, micsoda ősidőkben történt mindez, hiszen nemegyszer voltam szemtanúja, amikor „Guszti", vagyis Auguszta főhercegnő egy lovász kíséretében lezötyögött a Várból, körbeügetett a kopár Vérmezőn, ahol a fővilág pólósai száguldoztak, vagy Freystädtler pasa hajtotta piros fezben gumirádliját. Most pedig bezörög a 6-os villamos a szorosan zárt ablakon, és a szomszéd, József körúti ház falán olvasható az emléktábla: ,,Itt töltötte gyermek- és ifjúi éveit Molnár Ferenc, a nagyvárossá cseperedni akaró Budapest nagy mesélője." — Már akkor elszakadtam a Tabántól, amikor 1927-ben felvettek az Iparművészeti Iskola grafikai szakára. Pestre költöztünk. De azért vissza-visszatértem ügyeletes ideálommal andalogni a régi temető omlatag kriptái közé, és Szindbád nyomán végigkóstolni a Mélypince, Aranyliba vagy Albecker borait. De a Józsefvárosnak, Ferencvárosnak nem lettem rajzolója. Csak szurkolója. — A Tabán viszont megihlette. — Azt mondják, az ember gyerekkori élményei meghatározóak. Én a Csap utcában visszataláltam szülőföldemre, azokra a különös századvégi arcokra néztem, amelyek oly ismerősek voltak palócföldön. Nem csoda, hogy amikor meghúzták a lélekharangot a Tabán fölött, siettem papírra menteni a meghitt, nekem otthonos tereket, házakat, ahol már kíméletlenül dolgozott a bontókalapács. Kísérteties volt. A hulló malter, leomló tégla porában örökre eltűnt a Tabán. És vele a romantika. — Nagyon megragadta ez a városnegyed. — A lelkemnél fogott meg. Az élményeimnél, emlékeimnél. Ha ugyan tízévesen vannak ilyenek az emberben. Mindenesetre faluról felkerülve is fájt a szívem a hebehurgyán nekilendülő városépítő, inkább csak romboló lendülettől, amelynek olyan egyedülálló épületek is áldozatul estek, mint a Fehérsas téri polgári iskola gyönyörű tederista stílusú, akkor hipermodern, központi fűtéses, háromemeletes tömbje vagy az a ház, ahol Semmelweis Ignác született. És a szemben lévő, amely Virág Benedeknek, a költőnek volt élete utolsó időszakában otthona. Szóval, sok érték veszett akkor el a nagy sietségben. És mi végre?! — Lehet, hogy a várostörténettel hivatásszerűen foglalkozók ismerik okát az akkor nekirugaszkodó csákányhangulatnak, de mások előtt ma is bizonyos rejtély lengi körül az eseményeket. — Nézze, egy fejlődésének indult nagyváros nehezen tűrhette el ezt a kopott, szegény rokont. És, persze, fellegekben járó tervek is voltak arra nézve, mi minden épül majd a Tabán helyén. A korszerű városrendezés mindezt már másként látja, ma másféle becsülete van a réginek, átértékelődött a második világháború, az ostrom pusztítása után a műemlékvédelem. De akkor, néhány esztendő alatt, 1933-ra kivégezték a Tabánt. Hogy az emlékén, legendáján kívül is maradt belőle valami, az a fotósoknak, festőknek köszönhető. Hiszen nem én voltam az egyedüli, aki megőrizni igyekezett e különös városnegyed hangulatát. Balogh Rudolf fotóművész például elévülhetetlen érdemeket szerzett ebben a rendhagyó mentési akcióban. — De ennek érzelmi okai is voltak. — Igen. Tudja, ez olyan, mint két limonádé. Az egyikben a citrom túl sok, a másikban meg a cukor. Van, aki csak nosztalgikus, érzelmi alapon siratja a Tabán végnapjait, mások ridegen kijelentik: városrendezési szempontból szükséges pusztítás volt. Mindkettő „élvezhetetlen." Mert le kellett bontani a roskadozó nyomortelepet, de nem mindent. Nem az utolérhetetlen, egyedi légkört varázsló, kapaszkodó utcácskákat, a jó kondícióban lévő egy-két emeletes házakat. Ami pedig az én érzelmi okaimat illeti, a Tabánról írni, a Tabánról festeni, a Tabánról dalolni nemcsak művészi attitűd volt, amit az ember csak úgy fölvett. Hiába rendelt volna tőlem valaki például tíz darab Lipótvárost. Biztosan nem festettem volna meg. Aki a Tabánról írt: Krúdy, Kosztolányi, Szép Ernő, valamiféle lírai, romantikus szükségletből tette. Képzelje el, mondjuk, Kassák Lajost vagy Veres Pétert, amint sétálnak a Holdvilág utcában. Ugye dermesztő. Badarság. Nem eshetett volna meg. Az én érzelmeimet, világomat a Tabán sokféleképpen meghatározta. Mindenekelőtt, úgy látszik, lírai alkat vagyok, bár az életem inkább a realitások, sőt, a ciniz-