Budapest, 1987. (25. évfolyam)
10. szám október - Müller Tibor: A műsor tárgya: Budapest
pártérdek hivatalból és a dolog természetéből adódóan másodosztályú volna. Kizárólag arról, hogy a demokrácia nem pusztán döntés, törvényrendelet, elhatározás kérdése. Hogy nemcsak ellenvéleményre, hanem helyeslésre is mozgósít. Mi több, kötelezővé teszi, feladattá nyilvánítja. Nem szabad magára hagyni a szakembert az ellenvélemény kisebbségével, a helyeslő többség kényelme, visszahúzódása, pirulása miatt. Ez is demokrácia. Ez is közélet. Ez és csak ez a közéleti kultúra. Mindezekről szó kell essék, ha a budapesti, de általában a közéleti tévéstúdiók jelentőségét vizsgáljuk. Hiszen éppen ez a dolog lényege. Vagyis, hogy a hír, a közlés nem valamiféle egységes, valahonnan felülről elrendelt akció, hanem a társadalom, ez esetben a lokális közélet eseményeit, jelenségeit, dolgait tárgyaló, arról tudósító, személyes sorsok, csoportok és kisebb közösségek életét befolyásoló történések jelzése, azokról való beszámoló. A mindennapok alakítják és nem utasításra, parancsra fogalmazódik. És legbiztosabb jele a forrás, ahonnan tárgyát meríti. A budapest körzeti adás témáit lényegében ugyanaz a kétirányúság jellemzi, amely az igényt rá megteremtette. Lakossági levelek ezrei, az élő adások közben valósággal fölforrósodó telefondrótok és a műsor készítőinek eleven, szinte napi kapcsolata a tanácsi szakemberekkel, ezek alakítják a programot. Kis túlzással azt lehet mondani, kétmillió ember szerkeszti hetenként az adás egy óráját. És hogy miért éppen a tanács? A magyar közigazgatás az elmúlt négy évtized alatt úgy alakult, hogy az állampolgár jószerivel ügyeinek kilencven százalékát a tanács közreműködésével intézi. Hogy ez-e a létező közigazgatások legjobbika, nem bizonyos. Meglehet, ha a szociális, építési, közellátási stb. témáknak külön hivataluk, hatóságuk, szakembergárdájuk lenne, tán megoszlana a munka, a felelősség, s a túlzottan központosított ügyintézés ágazatokra felosztása olajozottabbá tenné a lakosság és az igazgatás érintkezését. Mindenesetre, ez most a helyzet, amivel együtt kell élnünk. S mert így van, a budapesti tévéadás programja is általában a tanács és az állampolgár konfliktushelyzeteit jeleníti meg. Igyekszik a közéleti kultúra gyakorlatát, természetrajzát tükrözni és az információfolyamból nemcsak a ,,mit"-eket, hanem a ,,miért"-eket is megmutatni. Jogosítványának paragrafusai között a legfontosabbnak az érdekek felismerését és egyeztetését tartja. Diagnózist, látleletet készít, de terápiát, gyógymódot nem javasol. Annyi azonban bizonyos, ha a mintegy 150 óra adásidőt valaki elemezné, tulajdonképpen a budapesti közhangulatról kaphatna nagyon valós képet. És ennél nagyobb dicséretet nem is kaphatnának e program munkatársai. Beleértve a Magyar Televízió vezetését is, amely saját technikai lehetőségeinek határain belül, ugyanolyan elbírálással, ugyanolyan eszköztárat bocsát a szerkesztőség rendelkezésére, mint, mondjuk, A Hét vagy más, kiemelten fontos műsorok esetében. Sőt. A körzeti adás szerkesztősége bizonyos szempontból még korszerűbb formában dolgozhat, mint egy ügynökség. Ez azt jelenti, hogy mindössze néhány belső munkatársa „keresi a kenyerét", dolgozik főállásban a stúdiónál, és a témáknak megfelelően „bérelnek", alkalomszerűen fizetnek meg forgatócsoportot, riportert, műsorvezetőt és technikát. Ez is az egyik oka, az állandó élő, egyenes adáson kívül, amiért meglehetősen mozgékony, naprakész a körzeti adás heti műsora. Szinte napilapos gyorsasággal képesek egy-egy eseményre, bejelentésre, aktuális dologra reagálni, érkezzen az bár a lakosságtól vagy éppen a „hivatalos emberektől".arga László, a szerkesztőség vezetője, amikor a műsor ars poeticájáról, stratégiájáról kérdeztem, így fogalmazott: „A műsor tárgya Budapest, ahol élünk. Tehát a lakáshelyzet, a kultúra, legszélesebb értelemben, a fogyasztás, beleértve a szolgáltatást, a közlekedés és minden, ami ebben a városban, a fővárosban minennapi életünkkel összefügg. Valamint Budapest, amely munkát ad a lakóinak. Vagyis az ipar, (bármily furcsán hangzik) a mezőgazdaság, vagyis a felosztható érték megteremtése. És persze a várospolitika, ami naponta új helyzeteket teremt." Manapság nem felhőtlen öröm tanácselnöknek lenni Budapesten. A satu két pofája: egyfelől a szélesedő beleszólási jog és lehetőség, a tulajdonosi, adófizető polgári státus szélesedése, másfelől a lefaragott költségvetés, a ráfordítás szűkössége szorítja a közigazgatási tisztségviselőt. Nem leányálom sovány bukszával odaállni a választók elé és megindokolni a sokféle nemet. A körzeti adás ebből bekasszírozza a lakossági érdekképviselet kurzus-népszerűségét, de közösséget vállal a kíméletlen tényekkel is. Részint bemutatja és háborog a hatósági selejt láttán, amikor az építési engedélyeket a telek jogszabályban rögzített, 15 százalékos beépítettsége helyett elfogadja 85 százalékosan (bizonyos kapcsolatok, kiskapuk igénybevétele miatt), amikor olyan iparengedélyeket, jogosítványokat ad ki, amelyek kizárólag az egyén érdekeit szolgálják az infrastruktúra helyett, amikor — nesze, neked, demokrácia! — Mercedes-szalont nyitni engedélyez, holott a fenekünk kilóg a nadrágból. Részint igyekszik az értelmes, bár a lakosság szempontjából nem túl rokonszenves hivatali döntéseket értelmezni és elfogadásukra a meggyőzés eszközeivel módosítani. Mindezek mellett kétségtelen tény, a Budapesti Körzeti Stúdió egyre inkább kivívja a közéleti tényező rangját. Hisz nyilvánvaló, társadalmi igény hívta létre, és ez gazdagítja a programot. De a tétel fordítva is igaz. A műsor serkentőleg hathat a közgondolkodásra, az állampolgári felelősségvállalásra. Van egy telefonszám, a 329-329, amely az adás idején és azon túl is „él". Bármikor hívható, és kizárólag arra szolgál, hogy a közvetett, a tévén keresztüli párbeszéd lehetőségét megteremtse állampolgár és hivatal között. Az ember ránéz a térképre, és megállapítja: a vasútvonalak az egész országot behálózzák, de minden lényeges főútvonal Budapestről indul és oda érkezik. Ugyanez a helyzet az utakkal. Az ipar nem jelentéktelen hányada a fővárosban termeli a nemzeti jövedelmet. A kultúra és a tudomány — még ha vannak is rangot szerzett vidéki színházak, neves kutatóközpontok, mint például a biológia területén Szeged — országos fellegvára is Budapest. Lehet keseregni a történelem sorsfordulóin, amelyek kedvezőtlenül hatottak a magyar településfejlődésre, lehet keseregni azon az „igazságtalanságon", amely fővárossá és „vidékké" zsugorította az országot, de nem lehet elfelejtkezni a tényről: a budapesti ügyek — országos ügyek. Önkéntelenül adódik tehát a kérdés: kell-e akkor külön budapest körzeti tévéadás? Hiszen, ahogy mondani szokás, a fővárosi problémák, ellentmondások, gazdasági-társadalmi jelenségek nem specifikusak. Ami itt történik, hatással van 93 ezer négyzetkilométerre, tízmillió magyarra. Tükrözheti tehát a Magyar Televízió mindkét csatornája, a teljes adásfolyam. Van ebben az okoskodásban némi igazság. Nehéz kétségbevonni a félrebillent egyensúlyt, amely a főváros és az ország többi része között történelmileg kialakult. De az utóbbi évtizedek és a közeljövő is természetes módon ellene hat ennek a tendenciának. Egyre inkább kötődik az ember szűkebb pátriájához, egyre inkább változnak az élet sajátos jegyei Békésben, Zalában, hegyvidéken és síkföldön, lakótelepen és egy-két száz lelket számláló, bakonyi faluban. Gombamód szaporodnak a kábeltévék, amelyek egészen kis közösségek, de azonos érdekek, életformák igényeit szolgálják, és amelyeket éppen az erősödő helyi buzgalom hívott és hív életre. Vagyis az információáramlás egyre kevésbé egyirányú utca. Oda is, vissza is közlekednek a hírek, teret, lehetőséget engedve-adva a mind szélesebb párbeszédnek. A válasz tehát: kell budapesti körzeti tévéadás. Csak a perspektíváját körvonalazva és nem kritikai szándékkal: kell jobb, kell több, kell még szélesebb rétegekhez szóló, még több közéleti érdeklődést indukáló, közösségi kultúrát fejlesztő műsor. Olyan, amely a magyar televíziózás hőskorát idézi, amikor még valóságos társadalmi esemény volt egyegy adásnap. MÜLLER TIBOR :