Budapest, 2009. (32. évfolyam)
11. szám november - Rokob Tibor: Apa, az örök fotográfus
BUDAPEST 2009 november gott és a csillagok állásáról mesélt. Azt nagyon szerettem. Leánya biztos abban, hogy a ’zsidó’ szó egyszer sem hagyta el apja száját odahaza. A Kinszki család asszimilálódott, sohasem gyakorolta vallását. De apja pontosan tudta, hogy merre halad a világ. Leginkább a külföldi rádióadókból tájékozódott. Bár akkor már minden nyilvántartott személynek be kellett adnia a készülékét, ő a hálószoba szekrénye mögött rejtegette makacsul a sajátját. Esténként a bútort elfordítva órákon át hallgatta. Azért ott, mert az volt a lakás egyetlen helyisége, ahol nem volt szomszéd. – Gyerekkoromban mindig arra aludtam el, hogy apukám a rádiót hallgatja. Ma is fel tudom idézni a BBC szignálját, Hitler félelmetes hangját. Apám egyébként nagy angolbarát volt. Egyedül Churchillben bízott, az ő politikájában, az ő segítségében hitt. A család kivándorlásának ötlete először Hitler hatalomra jutását követően került szóba. Amikor a családfő úgy ítélte meg, hogy az ország helyzete visszafordíthatatlan. Ekkor – külföldi fotós kapcsolatait felhasználva – segélykérő leveleket címzett sokfelé a világban. Ezekre a legtöbbször elutasító sorok érkeztek, ha jött válasz egyáltalán. Pedig Kinszki Imre ekkor már külföldön is jól ismert művész: – Ahogy mesélték, nekem már meg se kellett volna születnem, de anyám nem tett le nagy vágyáról, legyen egy kislánya, 1934-ben megérkeztem. Apám hiába mondta, most nem lehet, egy kicsi gyerekkel szinte lehetetlen elmenekülni. Aztán tovább romlott a világ és az élet. Az apa fényképei sem jelenhettek meg a saját neve alatt, különböző strómanokat kellett felbérelnie, akik aztán a megjelenés után nem egyszer az összes pénzt maguknál tartották. Így a ház ura végül úgy döntött, kivándorolnak Új-Zélandra. Már megvolt az útlevele, benne gyermekei adatai. A lakás bútorait eladták, nagy fonott kosarakat vettek, hogy a hajón abba tegyék az ágyneműt. Ám ekkor jött a hadüzenet, mindenki csak menekültként kelhetett útra. – Ekkor anyám teljesen kétségbeesett, hogy soha többé nem látja itthon maradó családját. Azon aggódott, hogy nyelvtudás nélkül mit fog ő kezdeni az új hazában. Bár apámnak a helyi textilgyár már állást is kínált, az útból mégsem lett semmi. Anyám ezután egy életen keresztül magát tette felelőssé szerettei haláláért. Kinszki Imre Angliában nyitott egy folyószámlát, oda utaltatta át képei honoráriumát. De mindezt valamilyen álnéven tette, mert ebből a pénzből – lánya szavai szerint – a család soha egyetlen forintot sem látott. Judit elképzelhetőnek tartja, hogy édesanyja birtokában volt a számlaszámnak, de időközben elvesztette, vagy akár elfelejthette. Amikor ő a hatvanas évek közepén kint járt Londonban, hiába próbálkozott. A munkaszolgálatos évek alatt sokszor mondogatta otthon, hogy ha az ő negatívjait, családi képeit, iratait magukkal viszik, abból bárhol új életet tud majd kezdeni. Így aztán ezek egy apró bőröndben még a gettót is megjárták. Bár a koffer már elkallódott, tartalma ma is megvan. A család a háború éveiben áttért az apa számára szimpatikus görög keleti vallásra. – Szüleim rendszeresen jártak hitoktatásra, meg is keresztelték őket. Utólag jöttem rá, hogy mindezt milyen jól kigondolták. Hiszen így az én bizonyítványomban már az volt olvasható, hogy apám és anyám is görög katolikus vallású. Kinszkiék a harmincas évek végén már nagyon rossz körülmények között éltek. Egy szobát fűtöttek, ott lakott mindenki. Megélhetésükhöz kénytelenek voltak egy albérlőt felvenni. A mindig kitűnően tanuló Gáborhoz fiatal kora ellenére rendszeresen jártak még a tanítványok. Mélyen vallásos fiúként órák hosszat imádkozott a jéghideg szobában. – Halála után megkerestem a hitoktatónkat, és megkérdeztem tőle, hogy miért nem mentette meg a bátyámat. Tudtam, hogy vidékről jött, rokonának mondva megtehette volna. Válaszában nem azt mondta, hogy nem voltam elég bátor, hanem, hogy istennek mártírokra van szüksége! Többet nem mentem el hozzá. Kinszki Imrét akárhova vetette is a sors, aktivitását nem adta föl. Ez tartotta életben. A Celldömölkön majd Déván eltöltött munkaszolgálat idején kézzel másolva sokszorosított újságot szerkesztett. Lányának soha nem írt emberi megpróbáltatásairól. Egy alkalommal például azzal áltatta levelében szeretteit, hogy esténként olyan jó a társasága, hogy nyugodtan odaküldhetnék stoppolni otthonról a zoknikat. Később Budapestre került. Éjjelente néha hazaengedték megmosakodni és ruhát váltani. – Tüzelőre akkor sem volt pénzünk, a nagy családi ágyban feküdt mindenki. Én persze aludtam. Odajött, megsimogatott, betakargatott. Jól alánk dugdosta a takarót. S mikor felébredtem mindig olyan jó érzés volt, hogy éjjel itt volt apám, és megpuszilgatott. Budapest ostromgyűrűjének bezárulta után a Ferencvárosi állomásról indult az fotó: Sebestyén László Judit, édesapja legismertebb portréjával