Budapest, 2009. (32. évfolyam)

11. szám november - Rokob Tibor: Apa, az örök fotográfus

BUDAPEST 2009 november­ gott és a csillagok állásáról mesélt. Azt na­gyon szerettem. Leánya biztos abban, hogy a ’zsidó’ szó egyszer sem hagyta el apja száját odaha­za. A Kinszki család asszimilálódott, soha­sem gyakorolta vallását. De apja pontosan tudta, hogy merre halad a világ. Legin­kább a külföldi rádióadókból tájékozó­dott. Bár akkor már minden nyilvántartott személynek be kellett adnia a készülékét, ő a hálószoba szekrénye mögött rejteget­te makacsul a sajátját. Esténként a bútort elfordítva órákon át hallgatta. Azért ott, mert az volt a lakás egyetlen helyisége, ahol nem volt szomszéd. – Gyerekkorom­ban mindig arra aludtam el, hogy apukám a rádiót hallgatja. Ma is fel tudom idézni a BBC szignálját, Hitler félelmetes hang­ját. Apám egyébként nagy angolbarát volt. Egyedül Churchillben bízott, az ő politiká­jában, az ő segítségében hitt. A család kivándorlásának ötlete először Hitler hatalomra jutását követően került szóba. Amikor a családfő úgy ítélte meg, hogy az ország helyzete visszafordíthatat­lan. Ekkor – külföldi fotós kapcsolatait fel­használva – segélykérő leveleket címzett sokfelé a világban. Ezekre a legtöbbször elutasító sorok érkeztek, ha jött válasz egyáltalán. Pedig Kinszki Imre ekkor már külföldön is jól ismert művész: – Ahogy mesélték, nekem már meg se kellett volna születnem, de anyám nem tett le nagy vá­gyáról, legyen egy kislánya, 1934-ben meg­érkeztem. Apám hiába mondta, most nem lehet, egy kicsi gyerekkel szinte lehetetlen elmenekülni. Aztán tovább romlott a világ és az élet. Az apa fényképei sem jelenhettek meg a saját neve alatt, különböző strómanokat kellett felbérelnie, akik aztán a megje­lenés után nem egyszer az összes pénzt maguknál tartották. Így a ház ura végül úgy döntött, kivándorolnak Új-Zélandra. Már megvolt az útlevele, benne gyermekei adatai. A lakás bútorait eladták, nagy fo­nott kosarakat vettek, hogy a hajón abba tegyék az ágyneműt. Ám ekkor jött a had­üzenet, mindenki csak menekültként kel­hetett útra. – Ekkor anyám teljesen kétség­beesett, hogy soha többé nem látja itthon maradó családját. Azon aggódott, hogy nyelvtudás nélkül mit fog ő kezdeni az új hazában. Bár apámnak a helyi textilgyár már állást is kínált, az útból mégsem lett semmi. Anyám ezután egy életen keresz­tül magát tette felelőssé szerettei haláláért. Kinszki Imre Angliában nyitott egy fo­lyószámlát, oda utaltatta át képei honorá­riumát. De mindezt valamilyen álnéven tette, mert ebből a pénzből – lánya szavai szerint – a család soha egyetlen forintot sem látott. Judit elképzelhetőnek tartja, hogy édesanyja birtokában volt a számla­számnak, de időközben elvesztette, vagy akár elfelejthette. Amikor ő a hatvanas évek közepén kint járt Londonban, hiába próbálkozott. A munkaszolgálatos évek alatt sokszor mondogatta otthon, hogy ha az ő negatív­jait, családi képeit, iratait magukkal viszik, abból bárhol új életet tud majd kezdeni. Így aztán ezek egy apró bőröndben még a gettót is megjárták. Bár a koffer már el­kallódott, tartalma ma is megvan. A család a háború éveiben áttért az apa számára szimpatikus görög keleti vallásra. – Szüleim rendszeresen jártak hitoktatás­ra, meg is keresztelték őket. Utólag jöttem rá, hogy mindezt milyen jól kigondolták. Hiszen így az én bizonyítványomban már az volt olvasható, hogy apám és anyám is görög katolikus vallású. Kinszkiék a harmincas évek végén már nagyon rossz körülmények között éltek. Egy szobát fűtöttek, ott lakott mindenki. Megélhetésükhöz kénytelenek voltak egy albérlőt felvenni. A mindig kitűnően tanuló Gáborhoz fiatal kora ellenére rendszeresen jártak még a tanítványok. Mélyen vallásos fiúként órák hosszat imádkozott a jéghi­deg szobában. – Halála után megkerestem a hitoktatónkat, és megkérdeztem tőle, hogy miért nem mentette meg a bátyámat. Tud­tam, hogy vidékről jött, rokonának mond­va megtehette volna. Válaszában nem azt mondta, hogy nem voltam elég bátor, ha­nem, hogy istennek mártírokra van szük­sége! Többet nem mentem el hozzá. Kinszki Imrét akárhova vetette is a sors, aktivitását nem adta föl. Ez tartotta élet­ben. A Celldömölkön majd Déván eltöltött munkaszolgálat idején kézzel másolva sok­szorosított újságot szerkesztett. Lányának soha nem írt emberi megpróbáltatásairól. Egy alkalommal például azzal áltatta le­velében szeretteit, hogy esténként olyan jó a társasága, hogy nyugodtan odaküld­hetnék stoppolni otthonról a zoknikat. Később Budapestre került. Éjjelente néha hazaengedték megmosakodni és ruhát vál­tani. – Tüzelőre akkor sem volt pénzünk, a nagy családi ágyban feküdt mindenki. Én persze aludtam. Odajött, megsimogatott, betakargatott. Jól alánk dugdosta a taka­rót. S mikor felébredtem mindig olyan jó érzés volt, hogy éjjel itt volt apám, és meg­puszilgatott. Budapest ostromgyűrűjének bezárulta után a Ferencvárosi állomásról indult az fotó: Sebestyén László Judit, édesapja legismertebb portréjával

Next