Budapest, 2012. (35. évfolyam)

7. szám július - Simplicissimus Budapestje

Mottó 2 A szecesszió egy technikai forradalom találko­zása az individuális fejlődés forradalmi ugrásá­val. Az építés egész történetében nem fordult elő, hogy ilyen mértékben átalakította volna új anyagok használata, hiszen a kő, tégla, fa évez­redek óta változatlan alapanyagai az építésnek, szemben a XIX. század folyamán teret nyert, a századfordulótól diadalmaskodó fémszerkeze­tekkel, betonnal, vasbetonnal, üveggel. Ezek­kel az anyagokkal másfajta előjáték alakul az építményekben, más logikájú szerkezetek épít­hetők össze belőlük, mint az megszokott volt, megváltoznak a terek éppúgy, mint a részlet­formák és a részletformák értelme. És arra a kérdésre, hogy milyenek legyenek ezek az új formák, ha nincs semmi értelme többé, hogy a régi anyagok logikája szerinti, történelmileg kialakult formákat utánozzák, abból adódott az új emberi lehetőségből következő válasz, hogy lehetséges személyes formanyelvet teremteni. (...) A szecesszió tehát a szabadság mámorá­nak személyes hangjaiból összecsengő muzsika, amelyhez megfelelő hangszereket kínáltak az új anyagok, és amelyet saját korának és az azt követő évtizedeknek közönsége gyakran mégis csupán hangzavarnak tekintett. (...) A kérdést úgy teszem fel, folytatva az Ander­sen-mese példázatát: vajon mitől érezte magá­énak a legkisebb brüsszeli apród Victor Horta megelevenedett, burjánzó, indázó vasszerke­zeteit? És hogy ugyanazt a választ kapnám-e arra a kérdésre, hogy mitől érezte magáénak a legkisebb budapesti apród Lechner Ödön kívül szőnyeggel borított, belül virágokkal hímzett barlangként befogadó házait? Azt gondolom, hogy nem. Hogy van valami nagyon lényeges különbség. Hogy a magyar szecesszió (és vele sokan mások, lásd fentebb) az elrugaszkodás­ban, amely éppoly elszánt és végletes, mint másutt, tesz egy csak azért is fordulatot visz­szafelé. Elrepül és közben a földbe kapaszkodik. Nem tudja és nem akarja megalkotni a jövőt a hagyomány eltaszításával. Az új lehetőség ara ad alkalmat, hogy a múltban fedezzen fel vala­mit, ami számára nélkülözhetetlen. GERLE JÁNOS: LASSAN HARMINC ÉVE... Két új tábla: egy Pesten, egy Budán A köztéri táblák tartalmán és formáján Simplicissimus régóta és kedvtelve rugó­zik. Ezúttal ugyanazon a héten két táblán is megakadt a szeme. Mindkettő műem­lék épületen található – ezért érdeklődése cseppet sem szokatlan. Az egyik csak rá van aggatva a házra, azaz könnyen cse­rélhető. A másik azonban be van építve a falba. Az egyik tábla a Lechner-féle Postataka­rék főbejáratára került ki, párhuzamosan azzal a végtelenül örömteli ténnyel, hogy valamikor ez év elején lekerült az évtize­de ott lévő, a földszintet körbevevő ócs­ka állványzat. Időközben az épület átke­rült a Nemzeti Banktól az Államkincstár tulajdonába, s valaki ennek megfelelően megrendelte az új réztáblát. És itt kezdő­dött a baj, nem gondolták át a feladatot alaposan. A Gondnoksági Osztály veze­tője (feltehetően) így szólt: Jóskám, ren­delj egy új táblát, a régi bankos faalap jó lesz – arra... Így fordulhatott elő az a szégyen, hogy ott maradt az a fatábla, amely egy erősen homoródó felületet takar el. És az réztáb­la még arra sem illik. Nem beszélve arról, hogy egy első osztályú műemlék épület egyedi tervezésű táblát érdemel, mely­nek betűtípusa harmonizál a kapu felet­ti nevezetes, 1901-es mozaik-felirattal. És mindennek a teteje a csavarokat fedő fe­hér műanyag kupak, amely a Kádár-kori fürdőszobák elmaradhatatlan kelléke volt. De azt ki kell jelentenünk, hogy a tábla szövege korrekt és hibátlan. Az van ráír­va: Magyar Államkincstár. A másik tábla a Királyi Palota „A” épü­letének Krisztinaváros felé eső oldalán jelent meg a közelmúltban. Itt volt vala­ha a Munkásmozgalmi Múzeum, majd a Ludwig Múzeum székelt benne 2004-ig. Azóta a Nemzeti Galéria használja, nagy­szabású vendégkiállítások fogadására. A táblát azonban aligha a Nemzeti Galéria állította – talán inkább a Várgondnokság Nonprofit Kft. Itt már a szöveggel is baj van. A tábla célja az, hogy emléket állítsanak egy vérpad­nak. Ám ehhez mintha egy Rákosi-kor­szakbeli általános iskolai tankönyvből másolták volna ki a passzusokat. E szö­veg fogalmazója érezhetően „haragszik” több mint ötszáz éve élt eleinkre. Olyan kifejezéseket használ, mint „esküszegő ki­rályi önkény”, „kioltotta Hunyadi László ifjú életét”, „cselszövő Czillei”, [Hunyadi Lászlót] „Budára „csalta”. Ha már nem tudjuk, pontosan hol állott a vérpad, és hogy nézett ki a királlyal szembeszegülő ifjú főúr, Hunyadi László, a tábla mond­juk egy egy vázlaton megmutatná, hogy nézett ki annak idején a reneszánsz pa­lota – mert azt jól tudjuk. Simplicissimus Budapestje * BEVEZETÉS A KORSZERŰ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLELÉS TUDOMÁNYÁBA *Mottó: „Nekem mondod, pestinek, hogy füle van a tepsinek?” – XX. század végi mondás

Next