Budapest, 2018. (41. évfolyam)
5. szám, május - Zappe László: Korunkról – de magasabb szempontból - A Földi kölök és a Fogas vakony
A Földi kölök és a Fogas vakony – Földikutyák a Kárpát-medencében A Természettudományi Múzeum kiállítása az év emlőséről Magyar Természettudományi Múzeum • 2018. december 2-ig ) 2018-ban az Év emlőse: a földikutya. A hosszúkás, hengeres testű állat bundája lágy és tömött, uralkodó színe a hamuszürke. Első ránézésre szembetűnik, hogy szemei és fülei hiányoznak. Mivel egész életét a föld alatt tölti, a szemeinek nem is venné sok hasznát. Kitűnő szaglása, kiváló hallása és a föld mágneses terének érzékelése révén tájékozódik. Hatalmas metszőfogait használja járatainak kialakítására. Nincs a hazai rágcsálóknak még egy csoportja, mely ennyire rejtélyes, és félreismert lenne. A múzeum új időszaki kiállításán nemcsak a földikutyát, hanem a faj kutatásának módszereit, az elmúlt 5 év tudományos eredményeit is megismerhetik a látogatók. 2929 Korunkról – de magasabb szempontból Zappe László .Azt hiszem, a Rosmersholmot nyugodtan nevezhetjük Ibsen nálunk kevéssé ismert darabjának. Ma és Budapesten pedig különösen. A Színházi Adattár szerint a Nemzeti Színház 1917-ben, 1928-ban és 1932-ben mutatta be, majd Pünkösti Andor Madách Színháza 1943-ban, és végül 1966-ban az akkori Madách Színház. Vidéken Dunaújvárosban adták elő 1993-ban a Radnóti Színházzal közös produkcióban, ezt természetesen a Nagymező utcában is játszották. A 21. században 2013-ban Újvidéken, 2014-ben Miskolcon és 2017-ben Kolozsváron volt műsoron. A ma Pesten színházba járók közül igen kevesen láthatták. Fesztbaum Béla vállalkozása tehát a Rózsavölgyi Szalonban akár igazi ritkaságra is nyithatná rá a szemünket. Feltéve, hogy van mire rácsodálkoznunk. Henrik Ibsen kétségtelenül azok közé a drámaszerzők közé tartozik, akikről az irodalomtörténészek azt tartják, hogy a mosodaszámlájukat is illik számon tartani. Az egyszerű olvasókra és színháznézőkre azonban ez aligha vonatkozik. Ők érdekes, szórakoztató vagy megrázó élményt várnak még a klasszikusoktól is. A Rosmersholmmal ebből a szempontból két baj is van. Amellett, hogy nem tartozik szerzőjének legjobbjai közé, az is, hogy tartalma, cselekménye és problematikája nem igazán izgalmas, illetve ami izgalmas lehetne benne, eléggé ásatag. A téma amúgy örök: haladás és maradás, újítás és megőrzés, változtatás és konzerválás küzdelme. Lelkiismereti dráma, ha komolyan vesszük, de értelmiségi nyavalygás, ha kissé távolabbról szemléljük. Csakhogy Ibsen elrejt a történetben egy valódi, erős szerelmi tragédiát is. Ám olyan alaposan, hogy az csak az utolsó jelenetekben bontakozik ki. Addig mintha mindig valami másról lenne szó. Egészen pontosan elvi kérdésekről, a társadalmi haladás ügyéről. Végül meg kiderül, hogy mindez egy mindenre elszánt szerelmes nő mesterkedése volt azért, hogy megkaparintsa az áhított férfit, a köztiszteletnek örvendő lelkészt. Először is öngyilkosságba kergette annak feleségét, majd elhintette lelkében a szabadelvű kétkedés mérges magvait. De ez is szélsőségesen egyszerűsítő értelmezés, valójában talán csak gondosan ápolta a férfiban a kétely amúgy is csírázó hajtásait. Kicsit bambán ül a mai pesti néző e történetet látva, követve, rágódva rajta. Valahogy túlságosan lelkiismereteseknek látszanak ezek a norvég intellektuelek. Nem ismerünk magunkra és kortársainkra. Mintha nálunk a létharcot kevésbé skrupulózusan vívnák. A cél szentesíti az eszközt és passz. Igaz, vannak ilyenek is Ibsen darabjában. Többen is. Ilyen a főalak barátja, a konzervatív vezéralak, ilyen a lázító újság szerkesztője, és valójában ilyen a lekészt megkaparintani óhajtó nő is. A címszereplő erkölcsi magaslata azonban mindezt zárójelbe teszi, hiszen minden társalgás csakis az ő szellemi és erkölcsi színvonalán folyhat. Fesztbaum Béla bizonyára a főszerepet találta nagyon magához illőnek, azért választotta ezt a művet. Helyt is áll benne, meggyőzően lebeg egy lépéssel a való élet fölött, szemét a jóságos megértés homályosítja el, a saját lelke legmélyére sem lát le igazán. Az valódi főszerep persze a szerelmes nőé, aki felvilágosult, egyenrangú barát képében csábítja a jámbor, mit sem sejtő férfit. Láng Annamária megszenvedett életismerettel hitelesíti az alakoskodást, pontos, biztos léptekkel jár azon a keskeny mezsgyén, ami a teljes igazság és a megjátszás között húzódik. Hinnünk kell az asszonynak, amíg le nem leplezi magát, de utólag a leleplezés hitelét is éreznünk kell. Gyabronka József a megtestesült magabiztos konzervativizmus, meggyőződésének nemcsak igazságában, de hasznosságában és a maga számára való hasznosíthatóságában is mélyen hisz. Kútvölgyi Erzsébet házvezetőnőként minden mozdulatával, gesztusával, hangsúlyával aggodalmas kommentárt fűz az eseményekhez, Lukáts Andor egy vén lump, lezüllött, önkéntes szellemi emigrációban élő értelmiségi cinikus, kívül álló fölényével megalázkodva lejmel, Zrínyi Gál Vince lázító lapszerkesztője a nap örök lovagja. A politikai-szellemi körképben már akár valóban korunkra is ráismerhetünk.