Budapesti Hírlap, 1884. március (4. évfolyam, 60-90. szám)

1884-03-29 / 88. szám

II. Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 88-ik számához. Regény-Csarnok. A lyoni futár. 28 Zaccone Péter regénye. XLVII. Uj kapocs. Claudinet szédülés és gyengeség fogta el. — Mi bajod ? kérdé nyugtalanul Dubosc. — Semmi... semmi ... elszédültem; két hét óta gyakran előfordul. — Maubertről beszéltél. Mit vettél rajta észre ? — Különös dolgot, több mint három hó­napja, hogy velünk van, s ez idő óta rövidre nyírt haja egy vonalnyival se nőtt. — Ez igaz ! — És az a sűrü szakás, mintha álarcul szolgálna. Haj is, szakál is hamis. — Tehát ő kém volna ? — Igen, rendőrkém, még pedig senki más, mint maga Pingard. Dubosc őszinte bámulattal tekintett Clau­­dinera De mégis ha Maubert nem más, mint Pingard, hogy van az, hogy mindeddig nem fo­gott el engem ? — Pingardnak jó emlékező tehetsége van, s tudja, hogy már többször kisiklottunk kezei közül ... a vidéki fogházak nem igen megbíz­hatók, s ő jobbnak tartotta szép lassan Párisba vezetni bennünket, sőt még az útiköltséget is velünk fizetteti. — Ez a Pingard nem szamár ember, de mi még okosabbak vagyunk. Azonnal szöknünk kell ! — szólt Dubosc. Ekképp szólva, gyorsan becsukta az ajtót, összeszedett minden értékes dolgot, egyszóval megtette úti készületeit. . . . Hirtelen Claudine sikoltása rázta meg, s a fiatal nő ájultan hullott a pallóra. Dubosc odarohant, felkarolta hatalmas kar­jaival, s az ágyra fektette. Claudine nem moz­dult, csak gyönge lélekzete árulta el, hogy él. Dubosc friss vízzel locsolta, most a halántékait, s néhány cseppet öntött a szájába. Pár perc múlva kinyitotta szemeit. •— Claudine ! én vagyok, ne félj. Jobban érzed magadat ? — Igen, az élet visszatért. Azt hittem meghalok. Soha sem éreztem így magamat . . . de téged nagy veszély fenyeget. — Mit törődöm vele ! — Menekülj. — Nélküled ? — Ah én megszököm tőlük. Aztán meg, ha börtönbe vetnek, majd kiszabadítasz. — De elhagyni téged ilyen állapotban ? — Muszáj. Aztán meg az elválás nem lesz nagyon hosszú. — Okvetlenül kívánod, hogy meneküljek ? — Parancsolom ! — Hol találkozunk ? — A du Four-utcában, a három csillag vendéglőben, ezek itt jó embereink s nem kell félni árulástól. — Isten veled Claudine! — Mondd inkább: a viszontlátásra ... ki­tudja, mire találkozunk, meglehet, hogy jó újsá­gom lesz számodra. — Jó újságod? szólt elbámulva Dubosc. Claudine mélabúsan és elmerengve hajtotta le a fejét. — Igen barátom, jó és fontos újságom lesz ! — Tehát már tudod? — Körülbelül. — És miért nem mondod meg nekem? Claudine átölelte Dubosc nyakát s fülébe súgott valamit, mire Dubosc felkiáltott. — Bizonyos vagy ebben ? kérdé oly han­gon, mely mély meglepetést árult el. — Bizonyos. Pár percnyi szünet következett e gyors be­szélgetésre. Micsoda titkot árulhatott el Clau­dine Duboscnak, hogy ennek keblében oly vihart támasztott ? XLVIII. A elröppent jómadár. Claudine Dubosc felé terjesztő karjait: — Fuss, menekülj ! Gondold meg, hogy nemcsak az én számomra, hanem gyermekünk számára is meg kell őrizni életedet. — Igazad van! — Aztán pár nap óta sokat gondolkoztam, terveket kovácsoltam, s úgy tetszik, mintha új élet kezdődnék számomra. Uj érzelmek kelnek­­ bennem, új láthatár nyílik meg szemeim előtt.­­ Ah, mi el fogunk ugy­e bujdosni egy távoli helyre, mindent elfeledve, s teljesen szakítva gyászos múltúnkkal. Nem akarom, hogy gyer­mekünk borzadjon tőlünk. — De ő szeretni fog ! — És ha megvet ? — Te még tegnap nem beszéltél így... — Nem, akkor még csak asszony voltam, most anya vagyok. Dubosc mosolygott, homlokon csókolta Clau­dinet, lesietett a lépcsőn s csakhamar Páris felé sietett. Claudine egy darabig hallgatózott, ezután mélységesen elaludt. Nem is ébredt fel, csak másnap reggel hat órakor, mikor az ajtón ko­pogtattak. Maubert jelent meg, aki üdvözölvén a fiatal nőt, szemeit fürkészőleg hordozta körül a szobában. — És Vilmos? kérdé. — Amint ön látja, mindnyájukat megelő­zött a korai felkelésben. — Már elutazott? —­ Valami egy óra előtt. — Nélkülünk? — Ah, utolérjük az utón. — Gondolja ? E feleletek oly ártatlan és naiv hangon adattak, hogy Maubert gyanúja pillanatra le­csillapodott ... Megtette az úti készületeket, de mielőtt elindultak volna, félrehívta Champeaux gazdát, a korcsma tulajdonosát. — Mikor kelt fel? kérdé. — Valami két órája lehet. — Ön nyitogatja ki a korcsma kaput ? — Mindennap. — Jó, ha ön azóta talpon van, látnia kel­lett utazóink egyikét. — Senkit se láttam. — De útitársa azt állítja, hogy körül­belül egy óra előtt hagyta el a vendéglőt. — Ez nem igaz ! — Bizonyos ön ebben ? — Akár meg is esküszöm rá. — Csak ezt akartam tudni. Ezzel Maubert kocsira szállt. Világos, Dubosc kisiklott körmei közül s nem igen volt valószínű, hogy útközben megta­lálja. De itt volt Claudine, akinél a gazember bizonyosan hátrahagyta párás adresszét. A fiatal nő bámulatosan játszotta szerepét s nemcsak a különböző utakat kérdezgette Mauberttől, hanem minden utasban Duboscot igyekezett felismerni. Persze hiába. Végre Páris alá érkeztek. Claudine boszos mozdulatot tett. — Ah, Vilmos gorombán rászedett ben­nünket. — De legalább tudja, hol lehet feltalálni? — Hogyne! a „Három testvéri hotelben kell neki engem bevárnia. — Ha kivánja, oda kisérem. — Számítok rá! Aztán meg nem tett-e ön Vilmosnak komoly ajánlatokat ? Oh, ő nem hát­rál meg az ilyen munka elől, s­­biztosíthatom, hogy szükség esetén még ő figyelmezteti önt adott szavára. Maubert nem felelt. Higgyen e nőnek vagy az rászedi őt? Éberen vigyázott minden mozdulatára. Megérkeztek a Három testvérhez, s Maubert rög­tön megtudta a vendéglőstől, hogy semmiféle Vilmos ott nem mutatkozott. — Azért én mégis szobát fogadok, Vilmos tán megkésett, s egy óra múlva itt lesz. . . . Mondja meg, hogy hova száll s mi önt holnap reggel felkeressük. Maubert alálta magát, kocsiba szállt, s a Szent Dénes-utca felé eltávozott. Csakhogy bizo­nyos távolságra érve intett egy hordári ruhába öltözött embernek, ki a kocsit Párisba való ér­kezése óta nyomon követte. — Finnin ! szólt hozzá, — te visszatérsz a vendéglőbe, szobát fogadsz a Claudine­ mellett, s egy percre sem veszíted el őt szem elől. Ez­úttal el nem szalasztjuk őket Főkép Duboscnak a nyomát kell megtalálnunk. Rád bízom, hogy Dubosc adresszét megtudd. — Legyen nyugodt Pingard úr, minden rendben lesz , két nap alatt meglesz, amit ön kíván. Pár perc múlva Firmin szemben állt a vendéglővel, melyben Claudine lakott. XLIX.­­ Cselre cselt. Firmin nem volt szamár ember, az bizo­nyos, de Claudine se esett a fejeságyára. Mikor Maubert-Pingard tőle eltávozott, azonnal az ablakhoz sietett, hogy merre megy a rendőr. Látta beszélgetését a hordánál, mindjárt gon­dolta, hogy ez ártatlan ruha alatt rendőrügynök rejlik, s látta amint Firmin állást foglalt, a vendéglővel szemben. Most már mindent tudott. Azonnal pincért hitt, akit hordárért kül­dött. Ezalatt sietve megirt valami irkafirkát s leragasztotta. Ekkor lépett a szobába Firmin. — Kedves barátom ! szólt hozzá Claudine, színlelt izgatottsággal forgatván a levelet ujjai közt — el tudsz végezni egy fontos meg­­bizást. — Miről van szó ? — Egy levélről. — Hova szól ? — Saint Honoré­ utca, Vilmos urnák. — A cím korrekt. — Csitt! mondá Claudine s ezzel egy sa­rokba vonva a hordárt, susogá : — ne mondd meg senkinek, hova mégy ; ne áruld el senki­nek a megbízást ; nesze egy tallér és siess a válaszszal. Firmin villámgyorsan távozott, gratulálván magának a gyors sikerhez s boldogan dörzsölő kezeit. Csakhogy alig fordult be a sarkon, Clau­dine elhagyta a hotelt s eltűnt az utcák útvesz­tőjében. Képzelhetjük Pingard dühét, mikor ezt megtudta. Három hónapi ernyedetlen munkájá­nak gyümölcse oda. Valóban kétségbeejtő dolog. Annyira le volt sújtva, hogy teljes tétlenségbe merült. Firmin egészen bele­betegedett az esetbe. Végre összeszedték magukat, s újra a ke­reséshez láttak. Ez nyolc hónapig folyt szaka­datlanul, minden eredmény nélkül. Egy este, mikor már minden reménynyel felhagyott, különös eset fordult elő. Szolgája egy idegen embert jelentett be. — Milyen külsejű ? kérdé boszosan. — Sápadt, arany szemüveges, ráncos hom­­lokú, fehér nyakravalós. — Bizonyosan orvos, mit akar ? — Sürgős ügyben beszélni önnel. — Bocsásd be! Az idegen megjelent, Pingard hidegen üd­vözlő, s helyet kínált neki. — Uram! én dr. Baculard, 25 év óta or­vos és szülész vagyok, s Párisnak egy félreeső­ részében lakom, hol szép praxisnak örvendek. — Kérem a dologra ! — Ezelőtt egy héttel egy fiatal érdekes állapotban levő asszonyhoz hívtak, aki gondozá­somat kérte. Tudja ön, hogy hívják ezt az asz­­szonyt ? — Nem törődöm vele. — De ez a fő ! — No, hát hogy hívják ? — Barriére Claudine. L. A nő és az anya. Pingard fölugrott: — Claudine? kiáltá. — igazán Barriére Claudine ? — Az! — Hát Párisban lakik? — Sohasem hagyta el. — Egyedül lakik ? — Egészen egyedül. — De hisz az lehetetlen ! Önnek találkoz­nia kellett ott a szeretőjével. — Ezt kerestem én is ! felelé az orvos ; kérdezősködtem, szaglásztam, minden kárba veszett. — De az eredmény kielégítő : tudjuk hol az asszony, s kezünkben. — Da a másiknak az adreszszére is szük­ségünk van, ugyebár ? — Természetesen. — Nos, hát meg fogjuk kapni, még­pedig Claudinetől. — Tőle ? Ön bolond! — Nem lesz én Pingard úr. Ön felejti, hogy Claudine többé nem az, aki régen . . . amit a nő megtagad, azt az anya meg fogja tenni. Pingard, ki egy idő óta majd elnyelte sze­meivel az orvost, hirtelen felkelt, fültövön csípte­m őt, levette szépen a parókáját s az aranyszem­­­­üvegét. — Firmin barátom ! szólt nevetve, — bű­nöd meg van bocsátva, szerepedet ügyesen ját­­szottad. És most beszéljünk őszintén, mondj el mindent, amit tudsz. (Folyt, köv.)

Next