Budapesti Hírlap, 1884. szeptember (4. évfolyam, 242-270. szám)
1884-09-17 / 257. szám
257. szám. IV. évfolyam. Budapest, 1884. Szerda, szeptember 17. Előfizetési árak: Egész évre 14 firt, félévre 1 frt, negyedévre 3 frt 50 kr,5 egy hóra 1 frt 20 kr. Megjeleni it mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai Jósef Szerkesztőség, és kiadóhivatal: IV. Kalap utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Szfejernyevice. (bp.) Csak shakesperei tragédiákban láthat a halandó világ annyi koronás főt együtt, ahány ma a lengyel provincia egy rongyos falujának vendége. Hiába, igy írták meg a csillagokban — Táramból. Három császár, három kancellár, három udvar, háromféle egyenruha. Még a csók is, melylyel királyunk s a cár egymást üdvözölték, a távirat szerint három volt. Régi közmondás tartja: három mindaz, ami jó. Csak aztán meg ne ártson valakinek ez a sok a jóból. Már egyszer volt szerencsénk e koronás császári triászt együtt láthatni, tizenkét év előtt. Akkor is azt az istenes jelszót hangoztatták a beavatottak a találkozásról, hogy ugyanazon csillag vezérli a császárokat közös szent cél felé: a béke csillaga. S lett a keleti háború. A világ megtanult azóta szkeptikus lenni a béketartás mottója iránt. S a három csillag képletéből: a fekete sasrend, a Szent-István ■és Szent-András rendek csillagzatából, semmiféle tubussal nem bírja a szeretet, a béke égi szimbólumát megszerkeszteni. Nekünk a politikai antrológia nem kenyerünk. Szemben a szkjernyevicei nappal közelebb fekvő adatokat keresünk, melyek a három császárnak s első tanácsadóiknak nagy apparátussal elrendezett találkozását szükségessé tették. Valami igen jelentékeny, históriai oknakkell itt a szükségesség méretét megadni, s valamely világra szóló határozatnak kell ennyi hatalmas akarat egyesüléséből származni. Kiszivárgott a bécsi külügyi hivatal titoktartó edényeiből annyi, hogy három dolog készül: 1. A német gyarmatpolitika alapjainak egy nagy fegyveres akció kíséretében lerakása, amihez biztosított semlegessége a két szomszéd nagyhatalomnak, persze illő ár fejében, kívántatik. 2. A három hatalom szövegezik egymással a társadalmi anarkhia ellen s azonos rendszabályokat alkalmaz egymás biztosítására. 3. A népet, hogy a kivételes kormányzati rendszabályok nagyon ne foglalkoztassák, a lefegyverzés komoly kilátásba helyezésével nyugtatják meg. Ami az utóbbit illeti, pár szóval nyilatkozhatunk. A lefegyverzési theória igen népszerű, az európai humanisták indítottak is mozgalmat érdekében. Nagy áldás volna, ha a hadügyi költségvetés csak a felére is leszállíttatnék. Lehet, hogy ennek megfontolása Szkjernyevicén a napirend egyik pontját teszi ki, de eredményt, gyakorlati megvalósítását e szép álomnak a monarchák megfontolásától nem várjuk. Az okokat, melyek a nagy seregtartást a nagy birodalmak népeire kényszerítők, a szkjernyevicet három csókkal nem lehet megszüntetni. Vagy képzelhető-e, hogy H. Sándor megváltoztassa a terjeszkedő cári politika hagyományait, más alapot találjon birodalma fenntartására, mint azt, melyen épült: ez a fegyveres erő. Poroszország honvédelmi rendszerének köszöni hegemóniáját s ezen alig változtathat, ha a tilsiti béke óta gyűjtött erőknek három véres hadjáratban szerzett diadalait kockára tenni nem akarja. A hajlam az olcsóbb seregtartásra bizonynyal meg van, a kérdés tán kiadatik a hadügyminisztereknek tanulmányozás végett. De várhatjuk, míg kitalálják a módot, hogy a katonai ambíciók kielégítése pénzbe ne kerüljön. Ez ambíciókról pedig a császárok bizonynyal nem fognak lemondani se ma, se később. Találkozásuk eme céljától az államra és népekre mi semmi praktikus hasznot nem várunk. S óvunk mindenkit korai illúzióktól. Mézes madzag ez ígéret, furfangosan kitalálva a kancelláriákban a népképviseletek, parlamenti testületek számára, hogy a honatyák a második programm pont: az államkormányok hatalmának kiterjesztése dolgában kellő hangulattal bírjanak s szavazzanak. Mert az anarkhia ellen rendkívüli eljárás van készülőben. A kormányok egy nagy közös policiális területté szándékoznak egyesítni a szövetkező birodalmakat; ahogy létezik közös vámterület, úgy lesz közös rendőrterület. A kormányok nyomozási módszerüket az állami határok tekintetbe vétele s az alkotmányos jogok respektálása nélkül kiterjeszteni akarják mindenre s mindenkire, ha gyanús szaga van. E szándéknak a területi határokra vonatkozó részét elintézhetik a kancellárok egy titkos szerződéssel, mely Szkjernyevicén fog aláíratni. A jogi és eszményi határok felfüggesztését majd kieszközlik a parlamentektől a miniszterelnökök. Nagyváradon hallottuk már az első kopogtatást. Volt alkalmunk e kérdésről ismételve „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. „Krisztus a Kálvárián.“ — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ha bírálatot akarnánk írni Munkácsy legújabb nagy alkotásáról, mindjárt a címnél kezdenék, mely nagyon is francia szabású. A franciák ugyanis nem igen tesznek különbséget a Kálvária és Golgota között, s úgy templomaikban, mint azokon kívül rendesen az előbbit használják, ezért Munkácsy Párisban a szokásnak megfelelően nevezte képét „Christus au Calvaire“-nek, míg a mi fordítóink talán helyesebben jártak volna el, ha ezt így magyarosítják vala „Jézus a Golgotán.“ Mindkét szó egy jelentőségű ugyan, de nálunk csak a Jézus kínszenvedéseit ábrázoló szent helyet nevezik Kálváriának s bizonynyal mosolyognának a hazánkbeli keresztény hivek, ha a pap a Kálvárián megfeszített Krisztusról prédikálna. A zsidók Jézust feszítették meg a Golgotán s igy a „Krisztus“ szó az evangélisták szépírásaival szemben némileg anakronizmus. A „Krisztus“(fölkenetett) nem igen volt használatban Jézus életében. És eddig megütné kritikánk a mértéket, a melyet talán még Szarvas Gábor vagy Gyulai Pál sem kifogásolhatnának, de ha merészelnénk tovább is menni, jogosan kiáltana fel Apelles-Munkácsy: „Varga, ne tovább a kaptánál.“ Szorongó kebellel, visszafojtott lélekzettel léptünk be a képzőművészeti csarnok sötét termébe, melynek csak egy pontja fölött derengett a világosság ott, hol az élet-halál tusa végső perceit élő Jézus égre emelt szemeiből, félig nyitott ajkairól, e szavakat olvassuk ki: „Elvégeztetett Atyám, a te szent kezeidbe ajánlom az én lelkemet.“ A zsúfolásig megtelt teremben sik csend van, mint a szobában, hol az atya vagy anya, a család mindene küzd a halállal s a kesergők a távol szegletbe vonulnak, hogy zokogásaikkal ne súlyosbítsák a búcsúzó szenvedéseit. Méltó e csend a szent helyhez, melyen az isten ember haldoklását, a megváltás művének bevezetését isteni ecsettel állítja élénkbe a lánglelkü művész. Végső jelenete ez ama nagy dráma egyik szakaszának, mely a földgömböt átölelő keresztény vallás alapkövét tette le, meggyújtva a humanizmusnak, a szabadságnak többé soha ki nem oltható fáklyáját. A világ e legnagyobb eseményét korunkban csak Munkácsy állíthatja életben a néző elibe, akinek nagyszabású műve úgy a koncepció, mint a kivitel tekintetében eltér világhírű elődei alkotásaitól és így Munkácsy, a számtalanszor feldolgozott théma dacára, kétségtelenül újat teremtett, újat és nem kevésbbé örökbecsűt, mint a múlt századok klasszikusai. Minő utánozhatlan kifejezése a kárörömnek, mely a sokaság közepén álló bozontos, ősz szakállu zsidó arcán elömlik, mintha mondaná: „Ha te vagy a zsidóknak királya, szabadítsd meg magadat!“ És e gonosz érzelemmel úgyszólván versenyez a lováról visszatekintő Kaifásnak kielégített boszút lövelő gőgös tekintete, amelyen lelkének csaknem hangosan nyilvánuló gondolata ül: „Ha isten fia vagy, szállj le a keresztről!“ Ellentétül áll lábainál az ősz szakállú zsidó, aki nem hallgatva a mellette szenvedélyesen beszélő társ érveléseire, — látnoki lélekkel gondolja magában : „Bizony oktalan és rossz dolgot cselekedtünk mi, amely vesztünkre vezet“; míg ennek ellentétéül a Kaifás jobbján kimagasló férfiú, a haldokló Jézus felé mutatva gúnyosan kiáltja: „Mentsd meg magadat és szállj le a keresztről“ ; utánuk a véres munkától távozó hóhér jön vállán a létrával s kezében egy széles baltával. Egyik hóhér olyan, mint a másik: közönyösek az emberi szenvedések iránt; élő, de érzéketlen gépek a törvény vagy a hatalom kezében. Ez a hóhér egészen más. Sivár lelkűnek a baromiságig butának, a testben lélekben nyomorultnak kellett annak lennie, ki az ártatlanok legártatlanabbjának megfeszítésére vállalkozott. Ilyennek festette Munkácsy e bakót. A lován ülő római százados arcán, szemeiben „Mi közünk nekünk ehez“-féle gondolat ül, — de ennél valamivel több is, ami Munkácsy Pilátusának töprengéseire emlékeztet bennünket. Azzal az előtérben, mondhatni a képen kívül ülő, stoikus nyugalmú római katonával, akiről gondoljuk, hogy ő fogja majd Jézus jobbjába döfni lándzsáját, megragadóan nemes ellentétben áll az az előkelő római, akinek fenkölt arcáról, hévtől csillogó szemeiből a meggyőződés sugárzik. „Bizony istennek fia volt ez.“ Míg a feszület tövében álló János evangélistához méltó angyalian nemes vonásai a szív mély fájdalmát tükrözik vissza, de egyszersmind az elhatározást is „Imád- Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.