Budapesti Hírlap, 1891. március (11. évfolyam, 59-88. szám)
1891-03-01 / 59. szám
e tessé tehetné a mandátumok érvényét s visszariaszthatná a korteseket a hivatalos visszaélésektől. A közigazgatási törvényt nem akarja a kormány, mert nem kinevezett hivatalnokokkal, hanem kinevezendőkkel akarja folytatni a választási hadjáratot. Jól tudja, hogy minden szolgabiró állását félti, ha az ellenzéki jelöltnek kedvez, de biztosra veszi kineveztetését, ha egész erővel hozzájárul, hogy kormánypárti képviselő legyen megválasztva, a törvényjavaslatban tehát a kormány a Damokles-kardot kifüggeszti a megyei tisztviselők feje fölé, ott hagyja lógni, míg a választásoknak vége van, azután is ráér behozni az állami adminisztrációt. Míg ellenben ha most kerülne a tárgy szőnyegre, bizonyosan a leghevesebb viták folynának felette, melyek a magyar közönséget sokkal közvetetlenebbül érdekelnék, mint a konzuli bíráskodás, tehát a politikai izgatásra alkalmas téma adatnék az ellenzéknek. Majd ha a nemzet e kérdés fölött is döntött, a reformot sokkal könnyebben keresztül lehet vinni. Úgyszintén a többi reformokat. Harmadszor — és ez a fő — a Szapáry-kormány oly országgyűlést akar, mely öt esztendőre, 1896-ig, biztosítja a minisztérium életét, melyet a jelen többség egy esztendőre sem képes biztosítani. Mert ez nem kompakt egész, hanem konglomerátum: az érdek összetartja és szavazni kész mindenre, de folyton áskálódik egyik klik a másik ellen, ami kellemetlen a kormányra nézve és veszélyes is. Egy sűrü rostán keresztül megrostálni a szabadelvű pártot s csinálni magának megbízható többséget, Szapáryra nézve a legfontosabb érdek. S mint belügyminiszter és miniszterelnök ő vezetné e választásokat. Átnézi a képviselők névjegyzékét s kitörli a kormánypárton és az ellenzéken azok neveit, akik nem kellenek neki s e kerületekre koncentrálja a kormány erejét. Fölhívja a főispánokat s egy hét alatt tájékozva van minden kerületre nézve s mindeniknek ad jelöltet. A hivatalos apparátus elvégzi a többit. A kormány programmja a képviselőjelölteknek is programmja. Szilágyi pedig tart kortesbeszédeket Apponyi ellen. Világos ezekből, hogy a kormánynak érdekében áll a ház feloszlatása. Csak előbb a házszabályokat akarja módosítani s keresztül akarja vinni a bírói és ügyészi szervezésről szóló törvényjavaslatot, hogy Szilágyi folytathassa az igazságszolgáltatás újjászervezését. A közigazgatási reform pedig elmarad jövő esztendőre. Már most mit tegyenek az ellenzéki pártok a feloszlatás veszedelmévelszemben ? Ez létekben fenyegeti őket. Pénzük nincs, szervezve sincsenek, tehát gyengék. Az ellenzék Magyarországon csak a választók lelkesedésével és jó szervezkedéssel arathat némi sikert. Első dolog volna, hogy a három ellenzéki párt paktumot kössön e választásokra egymással az úti possidets alapján, azaz, hogy mindenki, ha akar és a választóknak is úgy tetszik, a saját kerületében legyen ismét jelölt s egyik ellenzéki párt a másikat kerületeiben ne háborgassa. De ez távolról sem elég a boldogságra. Az ellenzéki pártoknak offenzív szövetséget kell kötni s kiosztani a szerepet a kormánypárti kerületek inváziójára. Erdélyre külön, a Dunántúlra külön, a Felvidékre külön, az Alföldre külön terv szerint kell eljárni s mindenhová alkalmas embereket küldeni, kik a nép nyelvén tudnak beszélni. S még ez sem elég. Jelöltekről kell gondoskodni már most mindenütt az országban összeköttetésbe kell lépni a központnak a vidékkel. A jelöltek lehetőleg legyenek helybeliek, de ha ilyen nincs, a központi jelölt siessen megismerkedni a neki szánt választókerülettel. Nem szabad ezeket az utolsó percre hagyni. Ahol függetlenségi jelölt győzhet könnyebben, ott a nemzeti párt ezt támogassa. Ahol a nemzeti párti jelöltnek van nagyobb kilátása, ott a függetlenségi választók ehhez csatlakozzanak. A központi pártbizottságok pedig egymással lojális bizalommal érintkezzenek. Ez az a mód, ahogy Magyarországon az ellenzék a kormányhatalom túlsúlyával szemben megállhat. De a vidéki választóközönség ne tekintse ezeket a dolgokat úgy, mintha rá nem tartoznának. Bármely párthoz tartozzék valaki, akinek elvét vallja, annak érdekében tegyen. A magyar nemzetnek legyen meg saját akarata, a nélkül nincs igaz alkotmány és szabadság. Budapest, febr. 28. Minisztertanács volt ma délután 1 órakor a miniszterelnöki palotában. A tanácskozás több óráig tartott. Elkeresztelési ügy a király előtt. Molnár János komáromi apátplébános az elkeresztelések címe alatt reárótt bírságok elengedéséért egyenesen a királyhoz fordult Felségfolyamodványát, mely a legmagasabb kézjegygyel volt ellátva, a belügyminisztérium levelezőnk értesülése szerint azzal az utasítással küldte le a város közönségének rögtönös tárgyalás végett, hogy elintézéséig tartsák függőben a végrehajtást. Új állami kisdedóvók és népiskolák. Az idei budgetben tudvalevőleg 45.000 frtnyi többlet szerepel népnevelési célokra. E kisded összegből a kormány, mint értesülünk, még az idén állami kisdedóvókat létesít Piskitelepen, Türkösön, Krizván, Tatrangon, Zajzonban, Apácán, Bácsfalván ; állami elemi iskolákat pedig: Eötvösfalván, Ettyeken, Ágosttó, felelt Szilágyi Sándor sötéten, de csak a szokott eskü letevése után. Bevittek egy Caraffa-divatú, kínzókamrába. Ott dolgozott a Történeti Életrajzok segédszerkesztője, pergamenre írva a szerkesztői üzeneteket. A segédszerkesztő elém tolta tintatartóját: halálfej volt. Rátettem a két ujjamat s borzasztó esküt tettem, hogy az unikumot se betegségében, se egészségében el nem hagyom s épkézláb hozom vissza a könyvtárba. Ezt az ígéretet kiadtam írásba is, melyet véremmel írtam alá. S. k. helyett azt kellett oda tenni s. v. saját vérével. Tanuk gyanánt aláirták Szádeczky és id. Szinnyey József ; de Szinnyey (már csak elárulom róla) nem a maga, hanem az én erembe mártotta a kalamust és odasugott a fülembe, hogy neki unokái vannak. Tíz perc múlva az előcsarnokban álltam, hónom alatt az unikummal. Hogy vigyem én most haza ezt a veszedelmes könyvet ? Népes utcán menjek-e haza, vagy néptelenen ? Az előbbiben sötét van és elcsúszhatom, az utóbbiban nekem jön valaki és kiüti kezemből a könyvet. E percben a nagy Kudora és a kis Máté jelentek meg mögöttem. — Uram ! szólt Kudora, minket Szilágyi bácsi küldött ön után, hogy, ügyeljünk önnek és az unikumnak lépteire. Én olyan nagy vagyok, hogy ön nem mehet olyan helyre, ahol eltéveszthetném szem elöl, Máté kartársam pedig olyan kicsi, hogy ön nem bújhatik el olyan helyre, ahová ő utána ne tudna bújni. Gyerünk. Megvallom, hogy nagyon megörültem a szakemberek felügyeletének. Egész nyugodt lélekkel léptem az utcára. Máté vigyázott a kövezetre, Kudora taszigálta félre a járókelőket, én vittem az unikumot. Útközben szivarra akartam gyujtani. Kudora megfogott. — Mit gondol ? Az unikummal a kezében. Majd én. Ezt nem úgy értette, hogy majd ő viszi az unikumot, hanem hogy ő gyújt szivarra. Megkértem, hogy lehetőleg az orrom alá fújja a füstöt, de ő rosszul célzott s mindig a szemem közé fújta. Sírva ballagtam hazafelé, hónom alatt az unikummal. Otthon a szakácsné éppen a rostélyoshúst készült a lobogó tűzre tenni. Máté szó nélkül fogott egy dézsa vizet s leöntötte a remek lángokat. — Mit gondol ? — monda — tűz, az unikummal egy házban ? Soha. A szakácsné is elsírta magát. Most már ketten sírtunk. A kegyetlen Kudora kivette kezemből az unikumot, mert a sós könyek ártanak a kódexeknek. Szerencsémre volt az éléskamrában egy kis szalonna és sült kolbász hidegen. A szakácsné behozta s az asztalra rakta. Én őreim mindegyikének egy fehérvári bicskát nyújtottam, hogy majd úgy parasztosan falatozunk. — Mit gondol ? — kiáltott Kudora ismét, — hisz elzsírozza az unikumot. Húzzon keztyüt. Felhúztam fehér báli keztyümet. Egy darab száraz kenyeret a kezembe nyomtak . Kudora és Máté felváltva egy darab szalonnát tettek a számba. Ez volt a vacsorám. Ekkor előhoztam a szamovárt s meg akartam gyújtani alatta a spirituszt. Kudora kivette kezemből a gyújtót s két darab fát adott, mondván, hogy ezt addig dörzsöljem, amig tüzet nem fog. Ez sokkal kevésbbé veszedelmes, mint a hirtelen felrobbanó gyújtó. Mielőtt azonban a keserves munkához hozzáfogtam, Máté biztosított arról, hogy úgyis hiába teszem, mert nem engedik meg teát főznöm. Az unikummal egy födél alatt. Kudora ezalatt lecsavarta és elfújta a lámpást, nehogy bárminemű láng legyen a lakásban. Egy darabig üldögéltünk a sötétben s mind a hárman fogtuk az unikumot. Egyszerre csak Kudora minden bevezetés nélkül kimondta a tubiroát és pagát ultimét. Máté kontra ultimót mondott. Ebből láttam, hogy alusznak s azt álmodják, hogy az egyetemi könyvtárban vannak. Rekontrát mondtam s azzal megszöktem, hogy a legelső kávéházban megvacsoráljak. Sötét és ködös volt az éj, de én az éjszakát, a világot, az életet szépnek találtam, mert nem zavart többé az unikum. Egész reggelig boldogan kávézgattam s azután bus sóhajjal megindultam lakásom felé, hogy újra martaléka legyek az unikumnak ; ez a könyv lassan kint az özönvíz előtti korszak szörnyetegévé fejlődött képzeletemben, mely felfalja nyugalmamat, boldogságomat, életemet. A konyhában vígan pattogott a tűz : az unikum eltűnt, Mátéval és Kudorával egyetemben. De Kudorának hátrahagyott levele mindent megmagyarázott. „Aki az unikumtól megszökik, nem méltó rá, hogy elolvassa. Akit igazi tudományszomj vezet, az nem riad vissza a nehézségektől. A visszaszállítottuk az egyetemi könyvtárba. Megkönnyebbültem. Először is megsüttettem a tegnapi rostélyost és megettem, azután elővettem a szalonnát, kolbászt és megettem, azután teát főztem és megittam. Azután szivarra gyújtottam, végül lefeküdtem aludni. Azt pedig mindennap lesem a lapokban, hogy Kudora és Máté kitüntetést kapjanak, mert az unikumot megmentették az egyetemi könyvtár számára s mert egy profán embert visszariasztottak attól, hogy a tudomány igazi titkaiba behatoljon. Sipulusz. BÜiDJÜffimiJiHLAi*. (59. sz.) 1891. március 1