Budapesti Hírlap, 1891. október(11. évfolyam, 269-299. szám)
1891-10-01 / 269. szám
Budapest, 1891. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Főszerkesztő: Rákosi Jenő, ; 'iú^’ji ej3 / Csütörtök, októ XI. évfolyam 269. sz. c^szus/jA. Csütörtök, október I. Budapesti Hírlap Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Tisza Nagyváradon, Budapest, szept. 30. (bp.) Az utolsó ülésszak megnyitása küszöbén, zavaros parlamenti helyzet közepett érzi Tisza Kálmán szükségét arra, hogy nyilvánosan politikáról beszéljen, a mit nem tett bukása óta. Bármily érzelmesen hangzottak is a szavak, melyekkel ma nagyváradi választóit köszönte, a velük érintkezésnek rája nézve fölötte kellemetes és kötelező voltát maga vonta kérdésbe az által, hogy közel két éven át velük tényleg nem érintkezett. Kern tette ezt akkor sem, midőn a hatalomtól megvált s ennek okai az annyira szeretett nagyváradiakat bizonynyal legközelebbről érdekelhették volna. De mi tisztelni kívánjuk a diskijét vV.?’rt. a lélektanilag megfejthető belső kénytelenséget, melyek Tisza Kálmánt akkor s azóta hallgatásra bírták. Annál kiváncsiabbá tett a volt miniszterelnök e hirtelen támadt szereplő kedv, küzlékenység és politikai tettrekészség által az okbeli összefüggésre, mely nagyváradi beszéde s az országgyűlés új ülésszaka közt helyreállítandó. Mert az kétségtelen, hogy e beszédet nemcsak aktuális tartalma teszi érdekessé, fokozza jelentőségét a hosszú pauza, mely azt megelőzte. Érzi mindenki, hogy gyökeresen meg kellett változni a parlamenti helyzetnek Tisza Kálmán elnémulásától mai felszólalásáig. S habár ő e különbséget nem tárja is fel őszintén Nagyváradon, eléggé beszél helyette a tény, hogy Tisza Kálmán — miután 18 hónapig kívül maradt a politikai arénán — ma reaktiválta magát s újra belenyúl a közügyek irányzásába vezérlő államférfi gyanánt. A helyzet különösségére jellemző, hogy ezt Tisza Kálmán megtenni épp akkor tartja szükségesnek, mikor Szapáry gróf miniszterelnök és összes minisztertársai nem láthatók, nem hallhatók, a reformpolitika bukás szélére jutott, a kabinet a folyó ügyek elintézésére szorítkozik s a kormányról a belső meghasonlás, a pártok tájékáról pedig minden felől egy új kémiai átalakulás hírei keringenek. E szceneria elég ügyes annak kitüntetésére, hogy a válságos helzet és a Szapáry-kormány sorsa fölött az eldöntő szó még mindig ezt a bukott, lejárt, de ki nem merült, szívós öreg embert illeti meg, ki a játszmát kész újra kezdeni és hisz önmagában. Ha ő ma hadat üzen Szapáry grófnak, a kabinet egy napig sem tarthatja magát a jászberényi hadüzenet után. S mert ő ma védelmére kelt a kormánynak, a szolidaritás e tényéből a zátonyra futott kormányhajó mentésének lekötelező cselekedete lett, így a látszat. De a dolog nem egészen igy áll. Tisza Kálmán nemcsak Nagyvárad iránt nem volt őszinte, — Szapáry gróf iránt sem az. Arról, a mi a kabinetnek létjogot ad, a mi politikai tartalmát és nemzeti hivatását jelentette eddig s a mi bukás szélére juttatta, a miben tehát segítségre szorul : a közigazgatási reformról Tisza Kálmán mélyen hallgat. Nem kevésbbé fukar a szavakban a veszedelmekről, melyek a kabinetet a fiumei események óta a katonai dolgokban fenyegetik s az egyházpolitikában érhetik. Ez arcvonalakon a kabinettel való szolidaritásnak Tisza beszédében nyoma sincs. Mindössze annyi dicséretest tud a kormányról mondani, hogy a fenyegető külügyi helyzet nyomása dacára bölcsen megtalálta a középút , a szükséges katonai berendezések s az ország mérsékelhető reformigényei közt. A Szapáry-kormánynyal tehát annyiban végzett, hogy salva guardiát ígért neki e középúton haladáshoz a legközelebbi választásokig. Ezt is súlyos feltételhez kötötte, ahhoz, hogy a szabadelvű párt uralmával: megvédése, hatalmi statusquojának fenntartása a választások alatt legyen a kormányzás legfőbb célja, melynek alárendelendő minden egyréb érdek. Más szóval: nem szabad tűrni oly politikai törekvéseknek a pártszervezetbe bevonását, melyek a kormányt a nagyobb koncepciók felé terelnék s a párt éveken át kipróbált belső összefüggését megbontva, annak számos korlátolt elméjű, de korlátlan hűségű érdektársait eddigi kortesszolgálataik jutalmától elütnék. Igen, Tisza Kálmán a jelenlegi válságtól nem a kormányt félti, mely veszedelemben van, a védelmére csak azért siet, hogy az országgyűlés utolsó ülésszakában, az új választások küszöbén azt ama párturalom fenntartására szorítsa, mely Tisza Kálmán müve volt, melyet Szapáry grófnak adott át, hogy tovább kezelje s a hatalmon őt, a pihenő vezért, csupán helyettesítse. Ezt a müvet félti a felbomlástól a bukott kormányzemük a képviselőház zűrzavaros viszonyai közt s vele a döntő befogást, melyet ő a kormányzatra és az ország eseményeire a háttérből mindaddig gyakorolhat, míg e pártinstrumentum úgy, amint van, ahogy 1887-ben a választási hadjárat alatt ő szervezte meg, fennmarad. Az ő bukása aznap válnék teljessé, lemondása végleges kénytelenséggé, amely napon a szabadelvű párt kompakt többségéből hiányzanának az ő kiválasztottjai, kik ott évek óta a hatalomban részességet élveznek. Ha ezeket az új kormány szélnek ereszti, vagy az új választások idején kibuktatja, hogy hegüket saját elemeivel töltse be , az veti végét a Tisza-korszaknak. Nehogyy Szapáry ezt tehesse, arra valók voltak a Tisza-klik elnevezésben gazdájukat nyert kuliszsza-intrikák a megyei javaslat tárgyalásának összes fázisai alatt, melyekkel a kabinet a mérsékelt ellenzéktől elszigeteltetek, — s arra való most a nyílt védelem, melyben Tisza Kálmán a kabinetet részesíti, midőn ez az eddigi többség fennmaradására s annak minden szavazatára szörnyen rá van szorulva. Ezért nem tudjuk komolyan venni az öreg Tisza kesergését a veszedelmek fölött, melyek — szerinte — a magyar parlamentarizmust fenyegetik. Nem a többséguralom elve az, melyért síkra száll Nagyváradon, hanem a párturalom gyakorlata, melynek veszedelme nem a parlamentarizmust, hanem a tiszaimust fenyegette eddig Magyarországon. S bántó látvány, hogy ez az öregember mennyi fortéllyal, álkodással, tények, dolgok ferdítésével áll ki síkra most, mintegyr vén hipokrita, hogy a közügyek pajzsa alatt saját klientéláját megvédelmezhesse, arról nem szól, hogy e többség uralma mennyit vétett nemzeti aspirációink ellen, közszellemünk megrontásával szemeire rászolgáltak bűnei a tisztitó tűzre, melyet a közvélemény a véderő vita alatt alája gyújtott s mely az ellenzéket irtó harcra bátorította fel. Tisza Kálmán irtó revans-siáborút hirdet most a függetlenségi párt ellen a választások küszöbén, mely párt ugyanazt tette 1889-ben, a mit Tisza Kálmán jóváhagyott 1872-ben. Akkor a balközép vezére nyujta ki „áldó kezét“ a szélsőbal obstrukciója felé, a mit a bukott miniszterelnök most Apponyi grófnál helytelenít. S hogy jogcímet szerezzen rá, teszi a következőket: 1. hekteleníti saját eljárását, dezavuálja a régi balközépet ; 2. tagadja, mintha neki a szabadelvű pártban saját klientélája volna, mely Tisza-klikk néven neveztethetnék ; 3. nagyobb szavahihetőség kedvéért azt bizonyítja, hogy a párt, egészen az övés Szápár grófnak nincs joga ennek status quo-ján változtatni, mert a kormányválság óta a kormányrendszer semmiben se változott, végre 4. azzal lepi meg a világot, hogy Nagyváradon úgy adja elő bukása történetét, mintha ez nem politikai kény. Mai számunk 16 oldal.