Budapesti Hírlap, 1894. október(14. évfolyam, 271-301. szám)
1894-10-12 / 282. szám
XIV. évfolyam 282. sz. Budapest 1894. Péntek, október 12. Előfizetési árak: Egész évre 11 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Elültetései, apróhirdetések feltételnel Jétset-lörnt 5. sz. azircai lelyisértést is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII., Bökk Szilárd utca 4. sz. Hirdetések nonparellje számítással díjszabás szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Elültetéseit, apróhirdetések fölvétetnek lóiser-Mint 5. sz. a. utcai helyiségünkfiett is. A sakkpárti. Budapest, okt. 11. A legérdekesebb új politikai helyzetek egyike ez a mienk. Az ország élén egy szimpatikus és igen népszerű miniszterelnök áll, akinek, mint pénzügyminiszternek, nélkülözhetetlenségére a fél ország, de talán a háromnegyedrész ország is esküszik itt és másik két kollégáját városi törvényhatóságok versengve választják meg díszpolgáruknak. E minisztériumnak vannak korszakos reformjavaslatai, amelyek számára az alsóházban igen nagy többsége is van. Egyik ellenzéki párt a kormánynak föltétlen rendelkezésére áll. Nemcsak hogy reformját támogatja, de egyéb dolgok közül is igyekszik az útjából holmi nehézségeket elhárítani. Más időkben, példának okáért, apvossuth Ferenc választási dolgáért már a képviselőház első ülésén agyoninterpellálták volna a kormányt. Most sem a szélsőpárt, sem lapjai nem sokba veszik. Hogy mégis fedezzék ezt a kétes szinűi állást, e lapok húsz év óta nem hallott erővel döngetik a delegációk intézményét. Egyáltalán az ellenzék csöndes és szürke kedvű. Mikor a reformjavasztok" hö-" melyike- , főrendiházban elbukik, ezt sem iparkodik egyik sem a maga javára kiaknázni. Egészben mind e jelenségeket összegezve, azt kellene gondolnunk, hogy soha kormánynak nem volt jobb dolga, nem voltak csendesebb napjai és nem volt biztosítottabb jövője. De mit látunk? Ha az ellenzék meghúzódva hallgat , ha az ellenzéki lapok szelíden expediálják a politika napi eseményeit: ime nagy idegesség és nyughatatlanság mutatkozik a kormánypárti lapokban. Azok tele vannak panaszszal, gyanúsággal és a kormány válságának mindennemű jeleivel és híveivel. Valóságnak látszik, amit a minap föltevésként írtunk meg a főrendiházi cifra szavazásokról. Ezt az ide-oda hullámzást a méltóságos főrendek magatartásában a kormánynak és táborkarának meghasonlása és mahinációi okozzák. A minisztérium szeretne ismét egyik reformer tagjától megszabadulni, azért hajlandó a főrendeknek valamicskét engedni. A minisztérium e kiszentenciázott tagja azonban észre veszi magát, tűzbe küldi embereit, akik, midőn nem tudják a miniszteri intrika ellenében megmenteni a föláldozásra szánt részleteket, nosza megbuktatják az egész javaslatot. A bukott javaslat természetesen visszahull a szolidáris minisztériumra, amely természetesen jó képet vág a rosszul sikerült dologhoz: tartja javaslatait, de nem tudja, mit csináljon. Ez nyilatkozik meg a kormánypárti sajtó válsághirdető cikkeiben. Visszavonás a kormány, egyenetlenség a párt kebelében. Ez a helyzet vér visszavilágító sugarakat arra a különösségre is, hogy mikor a reform a koronán diadalmaskodott, akkor a reform egyik főoszlopa, Csáky Albin bukott ki a kormányból. Most kell a reformnak másodszor diadalmaskodni az egész csatasoron és most van hivatva kibukni a második reformminiszter , Szilágyi Dezső. Erről a dologról talán többet is megtudunk a szombati pozsonyi beszédből. Akkorra várják az igazságügyminiszter urat választói. Hogy ez a helyzet igen sivár és különös, azt nem kell bizonyítani. De különösebb és kegyetlenebb meggondolni azt, hogy a helyzet mindig ez volt Szapáry bukása óta. Ezt hol tagadni, hol leplezni, hol tatarozni, hol részleges válságra ereszteni kellett, bizony a kormányzás nem közönséges gondjai mellett mindezt is adminisztrálni: oly feladat, amelyet senkitől sem irigylünk. Gondoljunk vissza a horvát bán epizódjára is, és valóban nem képzelhetjük rózsásnak azt a viszonyt, mely a korona és a kormány közt is ennyi ideig fennállt. És ha fölteszszük a kérdést, hogy, mi hát az a hatalom, amely ezt a kényszerítést gyakorolja az emberekre; mi az, ami egymáshoz láncol embereket, akik egymástól szabadulni szeretnének; mi az, amiért a király megtartja tanácsosának azt, akit megunt; mi az, amitől a nélkülözhetetlen miniszterelnök nem tud túladni igazságügyminiszterén, a párt nem tud túladni belügyminiszterén és így tovább. Akkor azt találjuk, hogy mind e kérdésre nem természetes és nem egy feleletet nyerünk. Az egy és természetes felelet az volna, hogy mindennek oka a reform, amely veszedelembe jutna e kormány szolidaritása nélkül. A reform az eredeti oka, de nem mert épségét féltik, hiszen már ismételve hajlandók voltak A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Ifjú Magyarország. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Szegény Justh Zsigmond halálakor, ő reá vonatkoztatva, olvastam újra e kifejezést: Ifjú Magyarország, s most még üresebbnek találtam, mint valaha. Justhban kevés volt az ifjúi elem és még kevesebb a magyaros vonás. A szív naivságát elvesztette nagyvilági életmódjában, a fölfogását, egészen elmerülvén idegen irodalmakban, főleg a francia anatomizáló regényben. Úgy sejtem, az olvasás vészes hatással volt reá. Egészen irodalmi ember lett, ki mindent a könyv szempontjából fogott föl ; amit olvasott, vérévé változtatta, de vére meg is sínylette, halvány volt, szinte átszellemült. Másoknál: életükből lesz irodalom; nála : az irodalom lett életévé. Csak lelkesedése az irodalomért és művészetért volt ifjús. Hazatérvén külföldről, hét-nyolc évvel ezelőtt néhány lelkes társával egy ifjú Magyarországról álmodozott, melynek tüzét ő is akarta szítani. Mily kíváncsian néztük e fiatal embereket, kik mintha több élet tapasztalatát szerezték volna a külföldön, mindent az első szóra megértettek s a kiket oly kevesen értettek meg ! Egyikük, Justh Zsigmond leghívebb szövetségese, néhány évvel ezelőtt golyót röpített "•"■"V TV-agyába, melynek titkát senki még csak nem is sejtette. Juszkot megkergette halálos betegsége, mely mind raffináltabbá tette szellemi életét. Oly kevéssé volt már ifjú s magyar, hogy fogékonyságának és érzéseinek finomságával talán túltesz azokon, akik a francia irodalomban maguk hanyatlóknak, dekadenseknek, nevezik magukat. Igaz, hogy az utolsó években a magyar népélet vonzotta, fölfedezte a magyar parasztot és rajongott érte. De ez a szeretet is irodalmi volt, nem közvetetten, mintha egy más világból tévedt volna a mi világunkba, melynek eredetisége, frissesége és egészsége extázisba vitte. S mennyit dolgozott maga magán ! Amit azok, kik úgy kezdik, mint ő, soha sem tanulnak meg : ő majdnem elérte, majdnem természetes, egyszerű lett; harmóniává csöndesedett élete, melyet szenvedés és lemondás, lelkesedés és a szépnek szeretete éterikussá halkítottak. Íme annak, amit ifjú Magyarországnak neveznek, egyik legvonzóbb, legérdekesebb, legfinomabb alakja. Ha rokonait keresed, meszsze külföldre kell menned; itthon olyanok, mint a búvárok a tenger fenekén, kik a levegőt másonnan kapják. S ilyenek a legtöbben, csakhogy mindeniknek más-más a szellemi hazája: abban egyek, hogy idegenszerűek. Van ifjú Magyarország, azaz vannak ifjabb íróink, művészeink, tudósaink, műveltjeink, de sem egymást nem értik, sem őket nem igen érti a magyar közönség. Vannak köztük, akik talán saját magukat sem értik. Nem a hazai földből hajtottak ki. Mily sajátságos koncert támadt ebből! Vannak nekünk Zola-Bourget- Ibsen-tanítványaink, még Nietzschének is akadtak prófétái, de mindez szolid alap nélkül való, a tanítványok nem tanultak eleget, némelyiknek nincs is tehetsége a tanuláshoz, csak sajátságos módon lelkesedik bálványaiért és azután gőggé váltja föl lelkesedését. Csak alsóbb régióiban az irodalomnak van egy kis eredetiség, amelyben azonban nincs nagy köszönet, egy kis diákhumor átültetve az irodalomba, azon pongyolán, műgond és finomítás nélkül, vagy ahogy jókedvű urak ebéd után beszélgetni szoktak. Néhány magyaros szellem szinte röstelli egyszerűségét, józanságát, talán maga se találja elég pikánsnak a maga főztét. Amazok közt is, emezek közt is — mindig a fiatalokról beszélek — vannak biztató tehetségek, de nem dominálnak a többiek fölött, nem indul utánuk senki, mindenkinek megvan a maga egyedül üdvözítő búcsújáró helye, ahol inspirálja magát. Arany János egyszer nagyon panaszkodott, hogy irodalmunk nem magyaros többé, most talán fiataljaink dicséretnek vennék a vádat, ha ugyan Arany Jánossal egyáltalán törődnének. Hogy lehet egy ilyen tarka társaságot ifjú Magyarországnak nevezni? Azelőtt is voltak idegen áramlatok a magyar irodalomban, de most nincsenek áramlatok, hanem forgatagok, egy-egy bálványimádó a maga bálványával. S Petőfi meg Mai számunk 16 oldal.