Budapesti Hírlap, 1895. október(15. évfolyam, 268. szám)
1895-10-01 / 268. szám
Budapest, 1895. XV. évfolyam 268. sz. Kedd, október I. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hónapra 1 frt 20 kr. Megjelenne mindennap, hétfőn és finnep után való napon is. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vm., Bökk Szilárd utca 4. sb. Hirdetéseit nonparellte-számítással díjszabás szerint Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy alap szétküldése fennakadást szenvedjen. A pénzügyi előterjesztés. Budapest, szept. 30. Wekerle utódja gyönge hangon, de szolid érveléssel elmondotta beszédjét a jövő évi költségvetésről. Be is adta a budgetet s hosszasan megmagyarázta változatos számait. A képviselők csak hallgatták szép csöndesen s nem lelkesedtek, mint máskor, ha a pénzügyminiszter a milliókat kérkedve dobálta. Lukács László sem nem dicsekedett, sem nem ígérgetett, nem is úgy beszélt, mint pénzügyminiszterek és fináncgenek szoktak, hanem inkább mint valamely pénzügyi referens. Ezt dicséretképpen mondjuk, mert nem hiba pénzügyi dologban az egyszerűség. De ezentúl dicséretünk nem emelkedik, mert nem sok jót mondhatunk a Bánffy-kormány jövő évi budgetjére. Deficit nincs, sőt inkább megmaradt a fölösleg, a jövő évi előirányzatban nagyobb, mint az ez éviben. Most 22 ezer forint fölösleget vár a kormány, esztendőre 77 ezeret, majd a zárószámadások mutatják meg, mi lesz benne a valóság. De akár egyik, akár másik föltevés áll, az országra nézve egyik összeg sem jelentős, csak maga a tény, hogy az egyensúlyt fentartják, ha az előirányzat beválik. Egy krajcár fölösleg, ha biztos, elég. 77 ezer sem több, ha bizonytalan. Nem ez tehát a lényeges, hanem a budget szerkezete és ebből azt látjuk, hogy a kiadások összege 473 millióra fog felrúgni a következő évben , tehát a magyar állam 4 és fél millióval többet költ ismét, mint idáig. Nagyon gazdagszik az ország, úgy látszik, mert ez csak vagyonosodásának folyománya lehet. Legalább így kellene lenni, hogy ha ennyivel többet költ az állam, legalább tízszer annyival több jövedelmének kellene lenni a polgároknak. Minthogy azonban ezt senki sem kérdi, mi sem kutatjuk, hanem inkább konstatáljuk azt, hogy nagyobb veszedelem rejlik e négy és fél milliós emelkedésnél az összes kiadásoknál abban, hogy a minden évben visszatérő, tehát állandó rendes kiadásokat, 16 millióval emelik. Hogy ez a rendkívül szaporítása a költségeknek lepleztessék, az átmeneti kiadások, melyek csak egy évre szólnak, leszállíttattak 11 millióra és így mesterségesen az ország megterhelésének fokozott mértékét kisebbnek tüntetik fel. Valóságban pedig a 16 millió kiadási többletet azzal menti, vagy okolja meg a pénzügyminiszter, hogy a 94. évi zárószámadásoknál 15 millió többlet mutatkozott a budget csekély fölöslegén túl és így a múlt évi valóságos eredmény szolgált alapjául a jövő évi költségvetésnek és abban a kiadások szaporításának. De hogy ez éppen jó gazdálkodás volna, vagy örvendetes esemény, nem merjük állítani sem mi, sem ő. Priszen kénytelen maga is bejelenteni, hogy az államvasutak alig jövedelmeznek valamit tisztán s fölszerelésük oly gyarló és kevés és oly mindenféle üzemű adóssággal vannak e vasutak a budgeten kívül megterhelve, hogy egy nagy vasúti kölcsönt lesz kénytelen fölvenni beruházásokra, javításokra és a függő adósságok kifizetésére. Ezt a nagy kölcsönt azonban nem veszi be a budgetbe, de sőt összegét sem árulja el s csak jelzi, hogy kamatját majd fizetni fog kelleni. Ezzel a kamattal, ha bevézetnék, eltűnnék a fölösleg és beállana a deficit. így azonban, hogy e kérdés a budget megállapítása utánra marad, csak mint póthitel fog szerepelni. Talán csak nem fogja megzavarni az egyensúlyt, gondolja magában a miniszter, ha addig a valutát rendezheti s a fogyasztási adókérdéseket eligazíthatja, mert jó az Isten s talán termést is ad jót, hogy ne csak Wekerlének legyen szerencséje, hanem neki is. Pénzembernek mindig kell bíznia a szerencsében is. A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Után. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Majdnem négy heti távollét után visszatértem az én kedves Budapestemre s mikor (délfelől lővén) vonatom az összekötő vasúti hidon hajnalhasadtakor átrobogott, édes örömmel legeltettem szemeimet azon a vastag por és füstfelhőn, mely mögött a mi fővárosunk ébredezni kezdett. Parisból jöttem, egypár nagy francia, osztrák és svájci vidéki várost is megtekintvén s a kint látottak után kiváncsi voltam az első nagy benyomásra, melyet a székről (még pedig az üres székről) elnevezett főváros rám tesz. A nagy benyomás olyan volt, hogy azonnal abbahagytam a fent említett legeltetést. Egy kevés vizen és az elevátoron kívül nem láttam semmit. Egész után azon törtem a fejemet, hogyan lehetne Budapestből egy keleti Pakst csinálni. Mert Európa összes városai közül csak Budapest volna alkalmas és hivatva arra, hogy belőle egy második Páris legyen. Ez a várt, de el nem sült nagy benyomás elrontotta minden kedvemet. Különben mikor a lakásom felé hajtattam, a várost oly nyirkosnak, piszkosnak, füstösnek, porosnak és kellemetlen szagúnak találtam, hogy boszúságomban még a cégtáblák olvasásában sem tudtam szórakozást találni. Pedig máskor ez a legnagyobb gyönyörűségem. De ne legyen erről most szó. Majd máskor elmélkedünk Budapest jövő nagyságáról, melynek a cukor utcában született lángelmék útját állják. Szorítkozzunk most csupán a külső országokra. Előre bocsátom, hogy bolondja vagyok az utazásnak. A huzamos, rendes mindennapi polgári életben egy kicsit ellustulok s elmém csak negyven-ötven kilométernyi utat tesz csak óránkint. Ezért koronként fel kell magamat frisíteni olyan gyorsvonatokkal, melyek óránként hetven-nyolcvan kilométert tesznek. Nincs az a kényelmetlenség, melyet utazás közben örömest a nyakamba ne vennék. A hortyogó osztrák, a lábait az ölembe rakó angol, a likasztó német, ez mind menyei gyönyörűség rám nézve. (Álljunk meg a likasztó németnél. Ez nem más, mint a vasúti konduktor. Németország az az ország, melyben a vasutak legbizalmatlanabbak az utazó iránt. Az elindulás pillanatától kezdve minden untalan megjelenik egy nagyszakállú tekintélyes alak, aki a jegyet kéri, egy likat csinál rajta, és egyúttal megnézi, hogy a szabályszerű likák rajta vannak-e. Vagyis a többi konduktort is ellenőrzi. Ez valóságos mániává fejlődik ezekben a szegény emberekben s ha szabad napjuk van, otthon, kezükben a likasztó masinával, föld alá járnak és fekete cukorpapirost likasztgatnak át. Ezek az utasember legnagyobb ellenségei, mert legtöbbet zaklatják.) Én tehát egy kedves, szeretetreméltó, jókedvű utas vagyok, aki sohse panaszkodik, mindennel meg van elégedve és útitársainak örömmel tesz szívességeket. Ennek köszönhetem, hogy számos utazásaim folytán egyike vagyok Európa legnépszerűbb embereinek, mondhatnám közkedveltségnek örvendek , csakhogy fogalmam sincs arról, hogy kik tisztelnek és nekik sincs fogalmuk arról, hogy kit tisztelnek. Csak annyit tudok róluk, hogy első vagy második osztályon szoktak utazni, különböző állomásokon leszállnak, vagy fölszállnak, néha segítem fölrakni a kufferüket, máskor nem segítem, néha panaszkodnak, hogy hideg van, néha meg panaszkodnak, hogy meleg van. Ez a lényege ismeretségünknek.Ez volt a bevezetés. Bocsássanak meg, hogy ezt nem markíroztam külön, de akkor nem olvasták volna el.) Egy szeptemberi estén felöltöztem utazóruhámba (mely miatt Leitersdorfer D. és fiával még egy elintézetlen ügyem van) s igy szóltam az inasnak (a polgári életben a háziuram kocsisának a felesége): — Hozzon egy kocsit. — Hová tetszik menni ? — Parisba. Az asszonyság elment, de nem jött viszsza. Hogy egy kedvelt s önök előtt jól ismert kifejezést használjak, azt mondom, hogy tűkön ültem. Tűkön ülve szaladgáltam fel s alá a szobában. Az asszonyság egy fél óra múlva jött vissza, egészen kimerülve. — Alig kaptam kocsit. — Hogy-hogy? — Megmondtam, hogy Párisba tetszik menni. — Hát aztán? — Azt kérdezték, hogy hol van az? Én meg nem tudtam megmondani . . . — És? — Erre azt mondták, hogy már késő az idő, a lovuk fáradt, meg, hogy az talán a vámon kivül van . . . Mai számunk 20 oldal.