Budapesti Hírlap, 1899. szeptember (19. évfolyam, 242-271. szám)
1899-09-01 / 242. szám
1899. szeptember 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (242. sz.) Hartmann és Ducás őrnagyok is jelen voltak. A titkos tárgyalás kilenc órakor véget ért. A nyilvános tárgyalás. Nyomban rá megkezdték a nyilvános tárgyalást s beeresztették a hallgatóságot. A terem egy pillanat alatt megtelt s mihelyt a hadbíróság tagjai is bejöttek és elfoglalták helyüket, az elnök beszólította Lebrun-Benauld kapitányt. Joebrun-Jetenmild vallomása. Lebrun-Renauld a hallgatóság rendkívüli érdeklődése mellett lép a tanuk sorompója elé. Az elnök az általános kérdések után azt kérdezte tőle, várjon ismerte-e Dreyfust elitélése előtt és ellenséges indulattal van-e hozzá ? Lebron-Renauld mind a két kérdésre nemmel válaszol s azután igy folytatja: — Szombaton, 1895 január 5-én azt a parancsot kaptam, hogy csapatommal menjek el Dreyfusért a Cherche-Midi fogházba. Reggeli kilenc órára volt kitűzve a lefokozás, melynek a katonai iskola egyik udvarán kellett végbemennie. Hét óra tizenöt perckor indultunk el s hét óra negyvenöt perckor a fogháznál voltunk. Megmutatták nekem azt a helyiséget, ahol a foglyot a lefokozásig internálnom kell. Alig hogy ebbe a helyiségbe léptünk, Dreyfus erősíteni kezdte ártatlanságát, rámutatott gazdagságára és szép jövőjére, azután így folytatta: — Abszolúte semmi okom sem volt arra, hogy árulást kövessek el. Ártatlan vagyok. Három év múlva mindent meg fognak tudni. A miniszter tudja ezt, Du Paty is eljött cellámba s azt mondta nekem, hogy a miniszternek tudomása van róla. A tanú ezeknél a szavaknál szünetet tart. Mindenki feszült kíváncsisággal várja további vallomását, mert nyilvánvaló, hogy elérkezett a kritikus ponthoz. Lebrun-Renauld azután igy folytatja : — Dreyfus még a következőket mondta nekem: — A miniszter tudta, hogy ha kiszolgáltattam is okmányokat Németországnak, ezeknek semmi jelentőségük sem volt s csak azért tettem, hogy fontosabbakat kapjak értük. Ennél a jelenetnél, folytatja a tanú, Daltel kapitány is jelen volt, aki folytonosan ki és bejárt. Néhány perccel kilenc óra előtt Dreyfus azt a katonát, akinek a lefokozást végeznie kellett, arra, kérte, hogy lehetőleg gyorsan végezze, mert ez a ceremónia nagyon fájdalmas neki. Dattel kapitány azt is hallotta, amint Dreyfus ezt kiáltotta : — Kikiáltom ártatlanságomat a nép közé. Ebben a pillanatban belépett öt tüzér s elvezette Dreyfust a lefokozáshoz. Én is kimentem a szobából s csakhamar több aktiv és tartalékos tiszt csoportosult köréje, köztük volt Guerin őrnagy és Philippe őrnagy is s ezeknek ismételtem Dreyfus szavait. Azután elmentem a tiszti menázsba reggelizni s ott Grenier kapitány, Pelois százados és mások jelenlétében még egyszer elmondtam, hogy mit vallott Dreyfus. Ugyanazon a napon néhány esti lap azt a hírt közölte, hogy Dreyfus a szolgálatot tevő kapitánynak megvallotta bűnösségét és Mercier tábornok, aki akkor hadügyminiszter volt és aki súlyt vetett arra, hogy erről információt szerezzen, másnap reggel nyolcadfél órakor elküldte lakásomra Gonse tábornokot, aki megkérdezte tőlem, hogy miféle vallomást tett Dreyfus. Én ismételtem Dreyfus szavait és Gonse elvitt a hadügyminiszterhez, akinek újra előadtam az elítélt vallomását. A hadügyminiszter parancsára elmentem az Elyséeba, ahol Dupuy miniszterelnök bevezetett a köztársaság elnökéhez. Casimir-Périer úr szemrehányást tett nekem, de a vallomásról nem beszélt, csak fölvilágosítást kívánt tőlem Dreyfus viselkedéséről s különösen azt akarta tőlem megtudni, váljon bizonyos lapok közleményeire való tekintettel, nem érintkeztem-e ujságirókkal. — Nem hiszem, feleltem erre, hogy közvetetlenül érintkeztem volna velük, de lehetséges, hogy a tisztek között, akikkel a dologról beszéltem, újságírók is voltak. Úgy tizenegy óra felé a hadügyminiszter az Elyséebe jött és rövid ideig Dupuy miniszterelnökkel társalgott. Ketten megszerkesztettek azután, az én jelenlétemben, egy jegyzéket a fiaim-ügynökség számára, amelyben kijelentik, hogy én a sajtó egyetlen orgánumával vagy képviselőjével sem voltam összeköttetésben. Mikor hazajöttem, lakásomon azt a parancsot találtam, hogy jelentkezzem azonnal Risbourg ezredesnél, a fölebbvalómnál. Eisbourg még szigorúbban fogadott és élesebb szemrehányásokkal illetett, mint a köztársasági elnök. Megrótt, mivel a hírlapírókkal szemben indiszkréciót követtem el azokkal a közleményekkel, amelyek a reggeli lapokban is megjelentek, végül megparancsolta, hogy a Dreyfus-ügyre vonatkozólag a legmélyebben hallgassak. — Hogyha önt kérdezni fogják — tette hozzá Eisbourg — úgy ön azt mondja, hogy semmit sem tud! — Én ezt a formális hallgató parancsot megtartottam és megfogadtam két évvel ezelőtt is, hogy ez ügyről senkinek sem fogok szólni. Az 1898. év elejéig főnökeimen, Gonse és Milet tábornok és Cavaignac hadügyminiszteren kívül senkinek sem beszéltem a dologról. 1897 októberben, amikor a revíziós kampány megkezdődött, Gonse tábornok magához hivatott és fölszólított, hogy mondjam jegyzőkönyvbe mindazt, amit 1895 január 6-án szóval elmondtam. Ezt meg is tettem. 1898 elején Cavaignac hadügyminiszter elhivatott s fölszólított, hogy ismételjem azokat a szavakat, amelyekkel Dreyfus bűnösségét bevallotta. Erre kivettem zsebemből jegyzőkönyvemet és kitéptem belőle azt a lapot, amelyet 1895 január 6-án teleírtam. Cavaignac ezt a lapot lemásolta és visszaadta nekem. A miniszter 1898 január 7-én beszédet mondott a kamarában, amelyben fölolvasta a jegyzetkönyvemből kiírt adatokat is. Mondhatom, hogy az adatok egészen helyesen voltak közölve. Néhány nappal később megsemmisítettem ezt a lapot. Azt hittem, hogy szükségtelen tovább is megtartani, mert hisz a hadügyminiszter lemásolta s a kamarában fölolvasta. Az a szokásom volt, hogy minden év elején megsemmisítettem az előző esztendőből való jegyzetkönyvet. Egy hadbíró : Miért nem tett ön említést a köztársaság elnökének Dreyfus vallomásáról, amikor nála volt audiencián ? Lebrun-Renauld: Nem hagytak időt rá, hogy ezt szóba hozzam. A hadbíró: Úgy? Nem volt helyes öntől, hogy éppen a köztársaság elnökének nem hozta szóba. Mondhatom, nem volt helyes öntől. Mi célból küldte önt tehát Mercier tábornok az Elyséebe ? Imbrun-Renauld: Hogy ismételjem előtte Dreyfus vallomását. Demange: Ön pedig mégsem ismételte. Lebrun-Stenauld: Nem lehetett. Casimir-Périer annyira föl volt indulva, amikor megrótt, hogy szóhoz sem jutottam s már beléptemkor az előszobában is hallottam, hogy sértésekkel illet. Ezekre a szavakra még határozottan emlékszem is: A gyalázatos, a nyomorult! . . . Remange: Miért vonatkoztatta ezeket a szavakat magára ? Jhebrun-Renauld : Tudtam, hogy rólam van szó. Delauge: Folyékonyan szólott Dreyfus és önhöz fordult vagy pedig szakadozottan monológizált csak és beszélt-e ön is hozzá ? Simbrun Renauld: Dreyfus hozzám beszélt, de nem feleltem neki. Remauge : Ha Dreyfus csakugyan azt mondta, amit ön állít, hogy van az, hogy nem tűnt föl önnek az az ellentét, amely e szavakban rejlett: Ártatlan vagyok, majd pedig, mikor azt mondotta : Ha kiszolgáltattam is okmányokat stb. Siebrua. Benauld azt válaszolja, hogy nem az ő feladata megmagyarázni az ellentmondást abban a nyilatkozatban, amelyben a vádlott beismerte az anyagi tényt, vagyis az okmányok kiszolgáltatását. Kijelenti, hogy a nyilatkozatot minden kommentár nélkül ismételte. Kemange kérdésére Lebrun-Itenauld vonakodik megmondani, hogy Dreyfus szavait beismerésnek tekintette-e. Erről — mondja a tanú — semmiféle impresszióm nincs. Jegyzőkönyvet azért nem vett föl a tanú, mert az volt az utasítása, hogy Dreyfust a börtönbe kísérje, nem pedig az, hogy szólásra bírja. Az elnök: Miért nem tett ön félebbvalóinak azonnal jelentést Dreyfus vallomásáról? Lebrun Renauld: Őszintén megvallom, hogy ezek a vallomások akkor nem tettek rám benyomást. Remange: A semmitőszék előtt azt vallotta ön, hogy úgy látta, mintha Dreyfus mentegetődzni akarna. Pedig ön szerint megvolt Dreyfus vallomásának anyaga. Lebrun-Renauld: Csak személyes véleményem volt ez, a minthogy nézet dolga, várjon Dreyfusnak idézett szavaiban van-e vallomás, vagy csak egyszerű magyarázatszámba mehetnek-e ? Laberi: Miért őrizte meg ön jegyzeteit négy évig s hogy van az, hogy éppen akkor semmisítette meg őket, amikor fontos adatok szerepére emelkedtek ? SiCbrin-Renauld : Ez személyes ügyem. Egyáltalában nem tudom, miért őriztem meg őket olyan sokáig, de teljesen véletlen dolga volt ez. Jegyzet ide, jegyzet oda, Dreyfus ezt mondta s ennél maradok. Dreyfus válasza. Az elnök kérdésére, vájjon van-e valami megjegyezni valója, Droyfus a következőket válaszolja : — Igen, ezredes úr. Az Ecole militaire-ben két terem van. Én a hátulsó teremben voltam. Lebrun-Renauld nem távozott mellőlem. Egyedül volt velem. Várjon d’ Attél, akit nem ismertem, vagy más tisztek beléptek-e a szomszéd terembe, nem tudom, meglehet, hogy bejöttek. De azt esküvel merem állítani, hogy a hátulsó teremben kettőnkön kívül senki sem volt. Öt év múlva csak oly dolgokat állíthatok esküvel, amelyeket egészen határozottan tudok és így határozottan merem állítani, hogy a második teremben nem volt más tiszt. Az elnök (Lebrun-Renauldhoz) : Bejött-e d’Attel abba a szobába, amelyben ön Dreyfusszal volt? Lebrun-Renauld: D’Attel bejött öt percre. Mind a két szoba nagyon kicsiny volt, alig három négyszögméter volt a terjedelmük. Breyfus : Nem hiszem, hogy d’Attel vagy más katonatiszt belépett volna a hátulsó terembe és semmiképen sem emlékszem arra, hogy amikor beszéltem, Lebrun-Eenauld-on kívül más is jelen lett volna. Ami azokat a szavakat illeti, amelyeket mondtam, nem akarok Lebrun-Eenaulddal folytatott beszélgetésemre visszatérni és beérem annak ismétlésével, amit itt kijelentettem. Én szóról-szóra ezt mondtam: Ártatlan vagyok, ki fogom jelenteni a nép színe előtt; a miniszter ezt jól tudja. Már megmagyaráztam, hogy ezt hogyan értettem. Ez volt az a felelet, amelyet Du Paty de Clam-mal folytatott beszélgetésem folyamán a börtönben mondtam; ekkor is azt mondtam, hogy ártatlan vagyok. Ezt a kijelentésemet megerősítettem abban a levelemben, amelyet a miniszternek írtam és amelyben újra kijelentettem, hogy ártatlan vagyok. Du Paty azért jött hozzám a börtönbe, hogy megkérdezze tőlem, vájjon nem szolgáltattam-e ki értéktelen iratokat, hogy aztán értékesebbeket kapjak értük? Ezek voltak az ő saját szavai. Én azt feleltem neki: Nem, ezt nem tettem. Azt mondtam továbbá, hogy teljes világosságot kívánok és azzal a kijelentéssel fejeztem be szavaimat, hogy két-három év múlva be fogják ismerni ártatlanságomat. A hadbíróság bizonyára nem fog azon csodálkozni, hogy akkori izgatott állapotomban nem tudtam gondolataimat tökéletesen kifejezni és bevégezni, de azt mondottam, hogy két-három év múlva be fogják, ismerni ártatlanságomat. Engedjék meg azon való fájdalmas fölindulásomat kifejezni, hogy öt év múlva ki kell jelentenem, hogy egy ember, aki néhány szavamat hallotta, amely ártatlanságom határozott kijelentésével kezdődött, elég vakmerő volt, hogy ezeket a szavakat, amelyeket meg sem értett, megváltoztassa, a nélkül, hogy annak, aki ebben első sorban volt érdekelve, nyílt kijelentést tett volna. Oly eljárás ez, amely minden tisztességes emberben csak a fölháborodás érzését keltheti fel. (Mozgás.) A többi tanú. A következő tanú, Anthoine századok, kijelenti, hogy mikor a lefokozásról visszajött, D’Attel századossal találkozott, aki elmondta neki, hogy Dreyfus előtte oly nyilatkozatot tett, amelyből világosan kitűnik annak a beismerése, hogy Dreyfus jelentéktelen okmányokat szolgáltatott ki, hogy fontosabbakat kapjon értök. 3