Budapesti Hírlap, 1902. április (22. évfolyam, 89-118. szám)

1902-04-08 / 96. szám

Budapest, 1902, XXII. évfolyam 96. sz Kedd, április 8. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Előfizetési árak: Egész­ évre 28 kor, félvr« 14 kor, negyedévi» 7 kor, egy hónapra 2 kor, 40 fii Egyes szám ára helyben 8 fii, vidéken 10 fii. Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Telefons­­zerk. 64—63, kiadók: 65—95, igazg. 65—53. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Vill. ker., Rökk Szilárd­ utca 4. sz Elofiterea-­m hirdetés-fölvétel: Cgjane bál József-körút 5. n. a oldalán. Apró hirdetések ára: Egy szó 4 ill., vastagabb betűvel 8 ill. Hirdetések nonpareille számítással, díjszabás szerint. Kiegyezés és konverzió. Budapest, ápr. 7. A Széll-kormány a Körber-kormány­­nyal alkudozik a kiegyezésről. A Széli­­kormány a Rothschild-csoporttal meg­egyezett ezer millió adósság konverzió­jára. Hogyan függ e két dolog össze? A mi meggyőződésünk szerint a ki­egyezésnek semmi köze a konverzióhoz. Az a két állam kormányának és tör­vényhozásának jövő vámpolitikáját fog­lalja magába, melyre nézve egyik sem intézkedhetik a másik nélkül, a­míg vámközösségben élünk. A konverzió el­lenben kizárólag Magyarország belső ügye, a­melyet törvényhozásilag és köz­igazgatásilag teljes önállósággal inté­zünk, financiális szempontból pedig hite­lezőinkkel van csak dolgunk s ezekkel a közvetítést a hatalmas Rothschild-kon­­zorcium vállalta el. Ausztria nekünk nem hitelezőnk; a konvertálandó ma­gyar állampapirosok egy része Magyar­­országon van s a nagyobb része külföl­dön, kivált Németországban és a mi az osztrák magánosok kezében találta­tok.. azzal csak ezek rendelkeznek tetszé­sük szerint s vagy becserélik uj papirossal, vagy a Rothschild-csoport kifizeti nekik követelésüket készpénzben. A Rothschild­­konzorcium hitele legalább is van olyan jó, hogy azzal az osztrák kormány, parla­ment és sa­jtó nem rendelkezik. S ha Ma­gyarország hitele bírja a Rothschild-há­zak és bankok bizalmát, ez nekünk tö­kéletesen elég, hogyha rájuk bízzuk a konverziót, annak sikere biztosítva van, úgy a­mint a kötés szól. Egy-két nap múlva a javaslatból törvény lesz és semmi kétség, hogy a legrövidebb idő alatt a vállalkozó bankok közvetítésével végre is lesz hajtva. Akár berzenkedik Ausztria, akár nem, mi nyugodtan néz­hetjük a bécsi sajtó irigy- fenyegetéseit. A kiegyezés pedig tőlünk is függ . Körber úr vagy a Reichsrath nem diktál­hat nekünk föltételeket, ha azokat Széll és a magyar országgyűlés elfogadni vona­­kodik. Viszont mi sem parancsolhatunk Ausztriának. Tehát vagy megegyezünk, vagya elválunk. Így szól a logika és a tör­vény. A kiegyezést csakis viszonosság alapján lehet megkötni és fönntartani. Nem mi vagyunk okai, nem is tehetünk róla, hogy a Reichsrath idáig sem a kvó­tát, sem a kiegyezési javaslatokat nem tárgyalta s a váltakozó osztrák kor­mányok a vámokra nézve, se velünk, sem a külfölddel még semmi megállapodásra nem jutottak. Ha van az osztrákoknak bajuk a kiegyezéssel, rajtunk ne keres­kedjenek, vonják felelősségre saját kor­mányukat és parlamentjüket. Ámde ők szokásuk szerint mindig Magyarország ellen fordulnak s oktalanul és jogtalanul minket magyarokat fenye­getnek. Most azzal állanak elő a Neue Freie Presse-ben, hogyha mi nem telje­sítjük Körber úr követeléseit a vám­fendég büntetőjogi tényező. Ő csak a tinókat tudta, melyeket ingyen, Isten nevében hajtott sárban, esőben. I­o a fegyházban hamar hozzátörődött a jogrendhez. Tompán, érzéketlenül meghajolt a végzet előtt, mint a­hogy béres korában ■ az ökör ő előtte hajtotta meg a nyakát, mikor a járomszöget beaggatta. Megesett, vége. Egy öreg rabtól hallott is valamikor olyasféle biz­­tatási formulát, hogy emberen esik meg az ilyesmi. A­mi igaz is. Már három esztendőt töltött a nagy, szürke státusban, hol minden szabályos, ki­mért, mint a szántóföldön a barázda, mikor a fegyházőr az igazgató elé vezette. Csűrön Péter nem tudta mire vélni a dolgot. A külön trak­tusban elhelyezett hivatalos helyiségekbe csak az úri rabok járatosak, az az egynéhány, a­kit írás­beli munkára használnak. Mit akarnak vele? Nem igen nyugtalankodott miatta. Tisztának tudta magát, nem vétett a fegyházi szabályok ellen. Itt egyébért nem­ vonják felelősségre. Az igazgató, a szúrós szemű, apró ember szokatlan nyájassággal fogadta. — No, Péter, — mondotta, — olyan sze­rencse érze magát, a­mit soha meg nem álmo­dott volna. Soha! Mi lehet az? Csak nem eresztik szaba­don ? Az lehetetlen. A visszaeső bűnös nem kap­hat föltételes szabadságot. (Ez a róka harmadik bőre.) Az igazgató kibontott egy nagy akta-cso­magot, s hosszasan, szélesen, mint a­ki nagyon ráér, tudtul adta Csűrön Péternek, hogy ren­geteg­ vaevont örökölt égyük anyai rokona, Ke­­r­szeg Mihály után. — Huszonhat fertály földet egy tagban, tarifában, akkor Ausztria meg fogja akasztani a valuta rendezését és a kon­verziót s tönkreteszi Magyarország hite­lét. Erre azt felelhetnénk a bécsi börzé­nek, hogy próbálja csak meg, üzenjen hadat a bécsi Rothschild-háznak, a Cre­­ditanstaltnak és a Bodencreditanstaltnak, a­mely bankok a konverziót végrehajtják. A­mi pedig a valutát illeti, arra nézve szerződéseink vannak az osztrák kor­mánynyal és az Osztrák-Magyar Bank­kal s ha ezeket meg akarnák szegni, csak maguknak ártanának és célt té­vesztenének. Oppoziciójuk, a­mely a va­lutának szól, a bankközösségnek is szól s valjon föltehető-e az, hogy Ausztria a dualisztikus bankot akarja megszün­tetni? És ha akarná, vájjon a pénzrendszer kettéválasztásához megszerezhetné-e Körber a korona hozzájárulását? A mi hitelünk és hitelműveleteink ellen ria­dót fújni a papirostrombitán nem ne­héz, de nincs, a­ki megriadna tőle. Na­gyon jól tudjuk mi a pénzpiac helyzetét, hogy a hosszú ü­zlettelenség folytán a tő­kék bankoknál és magánosoknál annyira meggyűltek s a börzék annyira lesik az állampapirosok kibocsátását, hogy például Berlinben a minap a háromszáz millió márkás orosz kölcsönre a közön­ség harmincezer millió márkát jegyzett. Oly olcsó kamatláb mellett, mint most van és akkora pénzbőségnél egy szolid büdzséttel biró, teljesen fizetésképes ál­lamot, mint Magyarország, a mikor egy Zgirri-ri-10T~K­ürrBirr.ayin. . ........... ■■ .. ..11.« A tolvaj. Irta : Zöldi Márton. Mikor Csűrön Pétert, a szokásos tolvajt harmadszor elitélték, öt esztendei fegyházat rót­tak rá. A makszimmnot. A tunyavérű, nehéz­kes észjárású bűnös ember lelkében valami lá­zadó indulat mozdult meg. Megérezte, hogy a jogrend kegyetlenkedett, azért is kapott volta­képpen öt esztendőt? Jóformán semmiért. Há­rom triót hajtott el a Tiszántúlra a mészáros orgazdához. Nem is osztalékot, hanem kerek bért (fikszumot) ígértek neki. Tíz forintot, azzal a kikötéssel, ha baj nem lesz belőle. A baj az, ha kitudódik. Minthogy pedig kitudódott, nem kapott semmit, csak az öt esztendőt. Pedig milyen vesződséges útja volt azzal a három tinóval a szakadó esőben. A tinók, fiatalok lévén, kalandos hajlamúak. A­hol egy kazlat, boglyát, vontatót megláttak, stációt akartak tartani. Csűrön Péter alig győzte őket az egyenes útra terelni. A Tisza hídja elött fél napot is kellett vesztegelni, hogy baj nélkül átjusson velük. Az őszi eső meg folyton szitált, bőrig ázott. Majd megvette" az Isten hidege, mikor harmadnap étlen-szomjan beállított a mészáros udvarára. És ezért öt esztendőt ülni! Annyit ki tu­dott hámozni az ítélet megokolásából, hogy a régebbi dolgokat is belehányták az igazság ser­penyőjébe. Mint visszaeső bűnöst büntették. Csűrön Péter éppen ebben látta a cudarságot. A régi dolgokért már megszenvedett, leülte becsü­lettel. Nem emberséges dolog egy rókáról két bőrt nyúzni. A szakeszű paraszt nem ismerte­­ a megtorlási elméletet, nem tudta, hogy a kegyet-­­ azonfelül kenderföldet, dinnyeföldet, legelőt. Harminchat ökröt, huszonnyolc lovat, sertés­­csordát, birkanyájat, szóval az egész gazdaságot. Itt van a hagyatéki leltár, azaz a hivatalos máso­lat. Készpénz nyolcezer hatszáz forint. Ez mind a­ magáé. ... —­ Az enyém ? — kérdezte Csűrön Péter erősen megtántorodva. A tizedrész is elég lett volna, hogy fölrázza a lelkét. — Mind. A törvényszék megállapította, hogy maga az egyedüli örökös. Mihelyt innen kiszabadul, át is veheti a jussát. Addig a tör­vényszék gondnokot rendelt­ ki. Egy csomó formaságot kellett még elin­tézni. Csűrön Péter reszketett a fölindulástól, mikor a nevét aláírta az eléje tett okmányon. Az igazgató le is ültette, hogy kényelmesebben kanyaríthassa alá a nevét. Azon a nádszéken sem ült rabember Csűrön Péteren kívül, kiért csodák nincsenek, de ha vannak, azt csak a va­gyon miveli. Az igazgatót magát is valami el­fogódottság környékezte. Atyáskodó, barátkozó hangon beszélt a fegyenccel, biztosította különös jóakaratáról. Teljesen önzetlenül, de mégis a vagyon nimbuszának a hatása alatt. A rabember pedig izgatottan, földúlt lélek­kel tér­t vissza a társasm­űhelybe. Soha ilyen szűknek nem látta. Azt hitte,­meg kell fuladnia. Alig várta az éjszakát, hogy egyedül legyen gon­dolataival. Mi lesz, hogy lesz ? Nem tudott­ el­igazodni. Az ökrök számát már elfelejtette, de a lovakét észbe tartotta . . . huszonnyolc ... Ugyan milyenek lehetnek? Van-e fakó közöt­tük? Nagyon szerette a fakó lovat. Az eszébe sem jutott, hogyha nincs, hát vehet. Az­ ilyen gondolatok nem jönnek egyszerre, meg kell szokni. És erősen hánykolódott a kemény szál- Mai számunk 22 oldal.

Next