Budapesti Hírlap, 1907. január (27. évfolyam, 1-27. szám)
1907-01-01 / 1. szám
Budapest, 1907. XXVII. évfolyam, 1. szám. Kedd, január 1. Megjelenik mindennap, hétfőn és finnop után való napon is. Előfizetési árak:Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor., egy hónapra 2 kor. 40 fil. Egyes szám ára helyben 8 fil., vidéken 10 fil. Telefon: szerk. 54—83, kiadóh. 55—95, igazg. 55—53. Főszerkesztő és lap tulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VIII. ker., Rökk Szilárd utca 4. sz. Kiölhet» él hirdítfs-KIrdol: Igyam hát Jizse Morut 5. sz. a. oldalán, kpró hirdetések 41». Egy szó 511., vastagabb betűvel 10 111. Hirdetések millimátor* számítással, díjszabás szerint. Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan szíveskedjenek intézkedni, hogy a lap szétküldése fennakadást ne ezen védjen. A hit és remény ünnepe. Budapest, dec. 31. Nyájas, kedves hittel fogadjuk az uj esztendőt. Semmi sem változott azoknak az erőknek az állapotában, melyek a viszonyok alakulását eldöntik, csak lelkünk mélyében buzog erősebben a hit és remény forrása. A küzdéshez és tűréshez így merítünk magunkból új erőket és megyünk elébe a rejtelmes jövőnek. Ünneppé avattuk az év első napját, melyet egészen a reménynek szentelünk. Millió meg millió jó kívánság röppen át a levegőn és hinti a lelkekbe a jobb jövőbe vetett hitet. Ne mondja senki, hogy ez a hitünk színes illúzió, melylyel magunkat és a világot ámítjuk. Ezen a világon nem a gőz és az elektromosság műveli a legnagyobb csodákat, hanem a hit, amely az emberi erőt fokozza és a remény, mely a célokat közelieknek tünteti föl. A világ végéig ezek maradnak a legnagyobb erők; a szeretet, amelynek ragyogó fényét és hevítő tüzét átérezzük a karácsony szent ünnepén és a hit meg remény, melyek ünnepét az esztendő első napján üljük meg. Soha annyira nem volt szükségünk ezekre a belső erőforrásokra, mint ebben a pillanatban. Nagy harcok emléke áll mögöttünk, de ezek a harcok nem igazi győzelemmel végződtek és nem a béke útját nyitották meg előttünk. Mégis ellankadás üli meg a szíveket, mintha a harc véget ért volna, de reményeink nem teljesedtek, utunkat köd borítja. A helyzet kietlenségét növeli, hogy egymást tépjük, marcangoljuk. Némelykor az az érzésünk van, hogy a nemzet belső viszálykodása a mohácsi vész idején sem lehetett sokkal nagyobb. Külső ellenségeink sem támadtak bennünket hevesebben, mint most mi egymást támadjuk. Akik a hatalomból kibuktak, nem tudnak beletörődni a megváltozhatatlan helyzetbe; akik a hatalom polcára kerültek, bizonytalanul megállnak és nem mernek erős lélekkel előre menni. A lelkek összhangja veszett el, az az összhang, melyet a politikai pártok ellenkezésének sem szabadna megbontani. A háború sorsa eldőlt, de a kavarodás nem szűnt meg; barát és ellenség össze-vissza van, mint a természetben az elemek nagy vihar alkalmával, mielőtt végképp elcsöndesednek. A csatamező szélein pedig ólálkodnak a zsebrákok, zsákmányt lesve. Hogy ezek azonnal egymásra találnak és együtt maradnak, a jók pedig elszórtan néha egymás ellen fordulnak! Nagy dolog az elvekhez való ragaszkodás, a párthűség; van idő, mikor ez a legnagyobb hazafias erény. De van idő, mikor a pártelfogultság veszélyezteti a célt, melyért a pártok vannak! Ezt vallottuk az elmúlt évben és győztünk; szabad-e most azokra hallgatnunk, kik a párthűség jelszavával egymás ellen akarnak bennünket uszítani, , hogy erőnket megoszszák és áldatlan testvérháborúba vigyék? A hit és remény ünnepén tisztán kell látnunk a helyzetet. Ne ezzel a nyomással a szívünkön induljunk neki az új esztendőnek, mert ez a nyomás megbéníthatja hitünket és széjjeltépheti a remény virágait. Rendbe kell jönnünk saját lelkünkkel, hogy meglegyen benne az összhang, mely ilynemű harcokban a győzelmet biztosítja. Nem fegyverrel küzdünk a láz eszméletlenségében, hanem mindennapi munkát végzünk világos elmével, nagy körültekintéssel, lépésről-lépésre óvatosan előre haladva. Mindenekelőtt a lankadást kergessük el szívünkből. Ne legyünk kishitűek, bizalmunkat vesztették. Ne felejtsük el, hogy mindent megfontolva, külső ellenségeink dühét és belső viszálykodásaink makacsságát, bátran kimondhatjuk: nemzet, mint ma a magyar, nem forog veszedelemben, még sokkal nagyobb válságok esetében sem. Amely idáig juttatott bennünket, a legkedvezőtlenebb körülmények közt: a nemzet belső életereje, az nem csökkent, nem csökkenhetett, sőt erősebb, mint valaha. A nemzet nem hagyta el magát egy pillanatig sem, nem esett kétségbe; ellenkezőleg, merte akaratát, érzését, gondolkodását erősebben, mint valaha, megnyilvánítani. Társam, ha fáradtnak érzed magad, jusson Uj esztendei ének. Irta Hamvai Sándor. Adjon Isten boldog uj esztendőt, A magyarnak napfényes jövendőt! Pártoskodás, szétvonás kivesszen, Magyar magyart testvérként szeressen. Szűnjék meg az ezeréves átok, Örök napfény boruljon e honra, És ne váljék soha se alkonyra! A hármas bérc, négy folyam határán. Szerető szív ne maradjon árván, És ha akad árva gyermek, soha Ne érezze mi az a mostoha, Úgy nőjjön föl az is szeretetben, Mostoháján édes anyát leljen S az belőle hű fiút neveljen! S a magyar föld áldott barázdája, Ha alászánt munkáján gazdája Dusán ontson, bőven adjon magot, Ne lássunk itt szegényt, csak gazdagot. Kulik helyett dolgos magyar kézzel Vidám dal közt arasson a paraszt, És ne halljunk szitkozódást, panaszt! Úr és paraszt értse meg, tudja meg, Szent itt minden rög, kő, halom, berek, Vér nevelt itt fát, bokrot, virágot S bejárhatja az egész világot. Szive mégis ide vonja vissza, anyja bölcsőjét ringatta, Bánatkönnyet hullatva miatta . . . Világpolgár és világszabadság Jelszónak szép, de puszta hazugság . • , Átkos eszmék magvát bárhogy hintik, A magyar csak magyar marad mindig, Meghalni és pihenni itt tud csak Ősi vértől megáztatott földben, — Ezért bizom én hazám jövődben! Trencséni regulák. Irta Takáts Sándor. Az uj hitről (a reformációról) unosuntig eleget írtak. Egy emberöltő is kevés arra, hogy az ember a rengeteg anyagon átverje magát. S mégis, — nekünk úgy tetszik — mintha az ingerültelek a tüzes vitatkozásban a legtanulságosabb dolgokról teljesen megfeledkeztek volna. Fölszedett szemöldökkel, tűztől gyuladt tekintettel hirdettek minden oly dolgot, aminek a nyomában csak gyűlölet kelhet; kígyókövet fújtak egymásra, s nem vették észre, hogy ezer és ezer ember lelkének a csendességét fölzavarják. Pedig az új hit napjainak fiatal földjében nálunk nem gyűlölet, hanem szeretet nyiladozott, nem az indulatosság, nem a harag, hanem az emberszeretet és a jótékonyság hódított. A vallási gyűlölet idegen növény volt. Nem Magyarországban termett, hanem Bécsből ültették át hozzánk. S amíg e mérges növény nálunk erősebb gyökeret nem vert, addig egészen más élet járta itt; legalább is nem olyan, mint amilyenről a régi molyette könyvekben olvasunk. A törvény az élettel nem mindig jár karöltve. Gyakran megesik, hogy csak egyes ember érdeke hozza létre s igy az életre semmi hatással sincsen. A XVI. század első felében, az uj hit ellen hozott törvényekkel is igy vagyunk. Ezek gyűlöletet hirdetnek akkor, midőn a magyar családok kebelében a vallási gyűlölet még teljesen ismeretlen dolog volt. Halálos büntetéssel fenyegetik az új hit terjesztőit akkor, amidőn az egész országban tárt karokkal fogadják őket. Lehet-e ilyen körülmények között a törvénynek erkölcsi ereje és hatása ? A felelet arra fakad, hogy sohasem! Az új hitre vonatkozó törvényeket, politikai írásokat és harcokat mindkét részről töviről hegyire ismerjük, íróink manapság is ezeken rágódnak, ezeket állítgatják egymás ellen hadirendbe. Mi e sivár küzdelembe uj eszmét vetünk. Eddig még senkinek sem jutott az eszébe, hogy az uj hit terjedését és hódítását a családi levelezések szelíd fényével igyekezett volna megvilágítania. Pedig azíj hitről elég bő szóval szólnak ezek is, s hozzá még a tartalmuk is őszintébb, közvetetlenebb és igazabb minden politikai írásnál. Miért ne indulhatnánk tehát a sötétségbe ezek világánál? Régi, igen régi levélben olvastuk ezt a magyar mondást: „Míg a fölvetett alma alájő, idő változhatik“. Az új hit okozta viszonyok is folyton változnak, s így a reformációról csak úgy általánosságban ítéletet mondanunk nagy hiba volna. A kort a kortól jól meg kell különböztetnünk, hogy helyesen ítélhessünk." Előre meg- Mai számunk 36 oldal