Budapesti Hírlap, 1913. szeptember (33. évfolyam, 207-231. szám)
1913-09-02 / 207. szám
Budapest, 1913. XXXIII. évfolyam, 207. szám. Kedd, szeptember 2. Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 28 kor., félévre 14 kor., negyedévre 7 kor, egy hónapra 2 kor. 40 ill. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 ill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Vk . Főszerkesztő és laptulajdonos: Rákosi Jenő. Szerkesztőség: Vili. ker., Bökk Szilárd utca 4. sz. Telefon József 63. Kiadóhivatal: VIII. ker., József-körút 5. sz. Telefon: Előfizetés: József 95. Elárusítás: József 9-29. Apróhirdetés: József 95. Hirdetés: József 53.Könyvkiadó: József 9-29. Igazgató: József 9-38. Az új Románia. Budapest, szept. 9. Vegyük számba már most a Balkán új alakulása rendjén a velünk szövetséges új Románia helyzetét és jövőjét. Románia a második balkáni háborúban jutott jelentős és döntő szerephez s mondhatni, Bulgária önfeláldozó erőfeszítésének sikerét — Szerbián és Görögországon kívül — a legsikeresebben Románia aratta le. Ezt Bulgária hibájának (hogy az első diadalmas hadjárat után nem teremtett hamarosan és áldozatokkal is békét), továbbá a saját okos diplomáciájának s Ausztria és Magyarország szövetséges hűségének köszönheti. Szerzett egy nagy darab földet kardcsapás nélkül s úgyszólván rizikó nélkül is. Presztízse, hatalma, tekintélye megnőtt, a Balkánon vezető szerephez jutott, a mihez — ismételjük — legnagyobb részben és főképpen az osztrák és magyar monarkia szövetsége, barátsága, hó és jóakarata támogatása juttatta. Az a kérdés már most, hogy a meggyarapodott Románia miként fog élni megnőtt hatalmával s különösen mit várhat Magyarország és a monarkia a jövőben a román királyságtól, amelyet mindenkor oltalomban, segítségben és támogatásban részesített ? Azért vetjük föl ezt a kérdést, mert Romániában igen visszás, izgató, bántó, elkedvetlenítő és fölháborító jelenségekkel találkozunk. Hálás elismerésről persze szó sincs, hanem méltatlankodást és finomkodó érzékenykedést látunk velünk szemben, mert nem helyeseltük és nem helyeselhettük (Szerbia és Görögország irányában!) Bulgária megnyomorítását és méltatlan megalázását. S fenyegetéseket hallunk és olvasunk a román sajtóban a feneketlen gyűlölségnek kitöréseit — ellenünk, Magyarország ellen. Már az végtelenül keserítő s a román tömegben nagyranövesztett közérzésre nézve rendkívül jellemző mozzanat volt, hogy amidőn Romániában mozgósították a hadsereget, a közvélemény abban a hitben volt, hogy a mozgósítás Erdély ellen és Erdély meghódítására irányul. A félreértés hamarosan kiderült, de keserű íze visszamaradt a mi emlékünkben, s ami a nagy, diadalmas hadjárat óta történik, részint a romániai és a hazai román sajtóban, részint pedig egyes kiváló román egyéniségeknek nyilatkozataiban, csak alkalmas arra, hogy a keserűséget fokozza s a félreértést és a bizalmatlanságot táplálja, a jó szomszédi viszonyt pedig megrontsa. Ezt mi nem óhajtjuk s Tehetetlen, hogyRománia is át ne lássa az ellenünk irányuló örökös izgatásnak és az Erdélyre éhes nyílt fenyegetéseknek káros hatását, mindenekelőtt a saját jövője és a saját fejlődésének biztossága szempontjából. A romániai sajtó állandóan becsmérli Magyarországot s most már közkeletű jelszóvá tette Romániában, hogy Törökország sorsára fogunk jutni. A délszlávok föllázadnak s elveszik Horvátországot, Boszniát és Magyarország déli részét; Románia pedig kiterjeszti határait a Királyhágóig és északon Máramarosig. Neves román politikusok fejtegetik, hogy a magyarországi románokat föl kell szabadítani a magyarok zsarnoki nyomása alól, mert különben a román hadsereg benyomul Erdélybe. A zsarnok magyarság! Ezt írják és hirdetik ugyanakkor, a mikor az aradi Románul állandóan hazá-nak (fara-nak) nevezi Romániát s nemzetünket minden nap ocsmány gúnnyal illeti — büntetlenül. Mi vagyunk a zsarnokok, holott a nemzetiségek magyar földön páratlan szabadságot élveznek, s holott Romániában az ott élő csángó-magyarságnak (és más nemzetiségeknek) a saját nyelvén még imádkoznia sem szabad. Mi vagyunk a zsarnokok, amikor a nemzetiségeknek itt páratlan autonómiájuk van, holott a balkáni népek Romániával egyetemben a Bukarestben kötött békében nem voltak hajlandók egymásnak nemzetiségi lakosaik számára kölcsönösen iskolai és egyházi szabadságot biztosítani. Ha mi zsarnokkok vagyunk a magyar nemzet páratlan szabadságszeretete és oktalan nagylelkűsége mellett: mi volnánk akkor, ha példának okáért Románia módjára bánnánk a nemzetiségeinkkel? A román közérzésre jellemző, hogy szinte nem bír magával, s nemhogy beérné a balkáni hódítással, hanem kevesli Calas kapitány meséje, írta Csűrös Zoltán. Múlt nyáron a Rajnán vitt el az utam. Még reggel, világossághasadáskor ültünk hajóra és a késő este is a folyami gőzös fedélzetén talált minket. Valami négyen-öten összebarátkoztunk az út alatt s most elköltve a vacsorát, cigarettára gyújtva, kiültünk a korlát mellé a kis, összecsukható hajóbeli székekre. Úgy kilenc órára járt már. Fölöttünk ezernyi csillag égett s maguk a bárányfelhők is imitt-amott világítani látszottak fehér fényükkel. A vizen, melyet ritmikus zúgással és remegéssel szántott a hajónk, tejszinü áttetsző pára úszott s a nyugtalanul habzó, morajló hullámok majd elnyelték, majd visszatükrözték, majd szivárványszínre bontották az ég csillagtengereit. Ez a színjátszás folyt szünetlenül, mialatt jobbra és balra a partokon fekete dombok és erdők maradoztak el. A mi kis társaságunkban, mely öt tagot számlált, volt egy francia tanár, aki Bordeaux-ban oktatta a kamaszokat a latin nyelv titkaira. Volt még egy fiatal porosz házaspár. Volt aztán egy öreg mérnök Sziléziából és végül ott voltam még én. Napközben természetesen etnográfiai specialitásokkal mulattattuk egymást (kölcsönös rovásra), most pedig eseményeket mondtunk el egymás életéből. Ez a francia professzor, René Calas, annyi bizonyos, hogy pompás raconteur volt. Csípős, hamis kis adomákat hegyezett ki, oda-oda csípve a mézesheteit élő fiatal házaspár felé. Lassú, halk hangon beszélt, ami szokatlan a francia emberben. Élvezettel hallgattuk. De aztán a hosszú viziót, úgy látszik, a társaságot ellankasztotta. Egész nappal nagy volt a hőség és most az öreg sziléziai mérnök nagyokat bóbiskolt. Engedelmet is kért, de ő elmegy már aludni. A poroszok is elvonultak. Csak mi maradtunk ketten. Csöndesen szívtuk a cigarettát és hallgatásba merültünk. Néha hűvös szél futott végig a víz fölött, mire köpenyegünkbe burkolóztunk. Közben fölkelt a hold s ezüstruhája végét lassan vonszolta a hullámokon. A vizbe bámultam. Egyszer csak megszólal mögöttem a francia. — Eszembe jutott helesen valami... Egy kis történet, vagy mi. Mert az ilyesmik érdeklik. Meghallgatja? A kommün idejéből. — A kommün? Ezernyolcszázhetvenegy? — Igen. Tudnia kell, akkortájt az én apám hadnagy volt és mint ilyen, részt vett a lázadás ellen. Az igazat megvallva, nem szívesen, mert nagy néppárti volt az öreg. De hát a fő a fegyelem. Nem szívesen tette, de ha muszáj volt. Az öreg sokat mesélt erről a polgárháborúról. Volt egy kedves históriája is. Elmondom ezt, ha akarja. — Hogyne akarnám! — Ez az egész küzdelem nagyon áldatlan egy dolog volt. A katonaságnak a dolga éppen nem volt irigylésreméltó. Eleinte csak a felnőttek, férfiak, asszonyok állottak velük szemben, akik barrikádokat, torlaszokat emeltek mindenfelé, elbújtak az utcaszögletekbe és a háztetőről, a padlásablakokból, kapuk mögül rálőttek az arra menetelő katonákra, vagy forró vizet és lúgot, vagy súlyos követbontottak rájuk, de aztán később — nem is sokkal rá — az ebadta kölykök is munkába fogtak. Valódi pockok, akik még hátulgombolós nadrágot viselhettek volna, vagy viseltek is. És ezek összeállottak. Kémszolgálatot teljesítettek, vagy maguk is puskára tévén szert, annak rendje és módja szerint küzdöttek a barrikádokon. A katonaságnak, mit volt, mit nem tenni, ezeknek a kis viperáknak is a nyakára kellett hágni. Ha egyet közülök elcsíptek, minden teketória nélkül lelőtték, akárcsak felnőtt ember lett volna. Egy délután kapja Calashadnagy '(az én apám) a parancsot, hogy a 'Jardin de Plantes északi oldalára siessen tüstént egy szakasz fantasszennel. Aznap délelőtt a Taubourgokból nagy mennyiségű zöldségárus kordét vittek el arra és nekiállottak a barrikádozásnak. Szerencsére egy század vértes a közelben cirkált és az széthányta a tömeget. Ez az eskadron nem is moccant onnét egész délelőtt, mert nem lehetett tudni, mivé fejlődik ott még a dolog. Ezt kellett Calas hadnagynak a maga szakaszával fölváltani. A lovasok vezetője Calas elé léptetett, aztán egy percre le is szállott a lováról. — Még eddig nincs baj, — mondta halkan — de jó lesz résen lenni. Úgy tudom, innen felől akarnak a zendülők a bulvárra törni. — Ne félj semmit, — felelte Calas. Szalutáltak, az eskadron ellovagolt. Calas kiadta a parancsot: mihelyt valami gyanús dolog adódik elő, szóljanak. Az őrszemeket kioktatta, az utcasarkokra állította, ő maga pedig, mivel nagyon fáradtnak és elcsigázottnak érezte Mai számunk 32 oldal