Budapesti Hírlap, 1913. december (33. évfolyam, 284-306. szám)
1913-12-02 / 284. szám
1913. december 2.3 BUDAPESTI HÍRLAP (284. sz.) ami elvi jelentőségű az egész párt magatartására nézve, a párt a maga egészében csak azért maradt távol, nehogy túlságos előzékenységet tanúsítson a kormánnyal szemben. Tekintve, hogy egy velünk szövetségben lévő államról van szó, bennünket nagyon közelről érdekelhet az a program, melyet a trónbeszéd Olaszország jövendő belső és külső magatartásáról szab meg. A trónbeszéd az új választási törvényből indul ki, s azután áttér egyik fő tárgyára, a líbiai gyarmat megszerzésére, s ezzel oly bensőséggel foglalkozik: „Mintha — amint Turati finom szarkazmussal megjegyezte — Olaszország tulajdonképpen csak függeléke volna Líbiának.“ Utal arra, hogy eme hódítás révén mennyire erősbödött Olaszországnak földközitengeri pozíciója; elismerését fejezi ki az olasz nép áldozatkészsége iránt, mellyel e hadjárat eszméjét fölkarolta és kivitelét elősegítette, kifejezi abbeli reményét, hogy a kivándorlás idegen országok helyett ezentúl ez új gyarmat irányába fog terelődni. Ezek a kijelentések természetesen mereven szembehelyezkednek azokkal, akik nem akarnak tudni Olaszország imperialisztikus politikájáról, elsősorban tehát a szocialistákkal. Az a részük pedig, mely a kivándorlásról szól, önkéntelenül fájó érzést kelt a magyar ember szívében. Miért nincs nekünk gyarmatunk? Miért kell, hogy a mi nemzetünk vére Amerika vasgyárait táplálja? Olaszország rohamosan halad előre, — folytatja a trónbeszéd — a kormánynak tehát a lehető legintenzívebb módon kell fölkarolnia ama tényezőket, melyek fejlődésén ez a haladás múlik, főleg a földművelést és az ipart. Üdvös törvénykezést helyez kilátásba a munkásosztály javára, szőrmentiben simogatva a szocialisták vágyait. Egyúttal fejleszteni kell a közoktatást, úgy hogy az egész ország lakosságának műveltsége minél hamarább elérje a megfelelő színvonalat. Külön megemlékezik a művészeti nevelésről, melyre Olaszországnak évezredes hagyományai alapján különös gondot kell fordítania. A polgári törvénykezés reformjáról beszélve, nagy általánosságban rámutat arra, hogy ennek egyik célja lesz megadni a nőnek azt a helyzetet, mely őt a családban megilleti. Hogy mit kelljen ezen érteni, az nem világos. Máris megindultak a találgatások, vajjon a választási jogra céloz-e ez a kifejezés, vagy pedig a házassági elválások megkönnyítésére? „Olaszországban különös fontossággal bír az Egyháznak és az Államnak egymáshoz való viszonya, ”— folytatja a király, —melyet a mi törvényeink bölcsen rendeztek a legtágabb értelemben vett vallási szabadság alapján. Ez a teljes vallási szabadság azonban sohasem értelmezhető oly módon, mintha az Egyháznak joga volna belenyúlnia az Állam ügykezelésébe, mert az Állam, amely egyedüli képviselője a polgárok összességének, nem engedheti meg szuverenitásának bárminemű korlátozását.“ A katolikusoknak a legutóbbi választásoknál való szereplése után joggal volt elvárható valamelyes kijelentés a korona részéről, s megváltjuk, hogy ez utóbbi kedvezőtlenebbül is alakulhatott volna. Így legalább nincs benne egyenes egyházellenes célzat, amint a Vatikán lapja, az Osservatore is elismeri. Az egyházra vonatkozó olasz törvények bölcseségéhez természetesen szó fér; az egyház ingerenciája ellen való óvás meg a lehető le°tárgvtalanabb, mert hiszen az egyháznak és az olasz államnak egymáshoz való viszonyára teljesen ráillik a báránynak és a farkasnak meséje. Az egész egy kis nesze, semmi, fogd meg jól. De végre is legalább nincs benne világos rosszakarat, s ez is valami. A balkáni események kapcsán utal a király arra, hogy Olaszország a többi nagyhatalommal egyetértően járt el, s kívánja, hogy a Balkán-államok a véres háborúk után minél tökéletesebben élvezhessék a béke áldásait. A hármas szövetségről csak nagy általánosságban történik említés: az utóbbi idők világos tanulsága, hogy az egyes nemzetek csak úgy képesek mint befolyásos tényezők szerepelni, ha másokkal vannak szövetségben, s csak így képesek a civilizáció legfőbb javát, a nemzetközi békét biztosítani. Olaszország hadserege megmutatta a legutóbbi háborúban, hogy mennyire megbízható, az ország pénzügyei szintén elbírták ezt a háborút, anélkül, hogy idegen tőkét kellett volna fölvenni, anélkül, hogy bármi belső költséget kellett volna csökkenteni. A hadseregnek jelen színvonalon való megtartása és fejlesztése, de egyúttal emez életbevágó érdekünknek, a másik, nem kevésbbé életbevágóval, a pénzügyek jó karban tartásával való kiegyenlítése lesz főgondja a jövőnek. Mint mondom, a trónbeszéddel úgyszólván mindenki meg van elégedve. Alig van társadalmi elem, amelynek száján ne húzna végig mézesmadzagot. Hogy azután a kormánynak jövendő politikája mennyit vált be ama várakozásokból, amelyek a trónbeszéd kapcsán hozzá fűződnek, az egészen más kérdés, mert — amint helyesen jegyzi meg a Corriere a katolikus egyházra vonatkozó kifejezésekre célozva — nem szavak kellenek, hanem tettek. Egy szocialista képviselő meg a következő megjegyzést tette rá, elismerve mellesleg, hogy nincs ellene egyébként kifogása: „Nem lehetne elképzelni hathatósabb forradalmi izgatást, mintha valaki leközölné az összes eddig elmondott trónbeszédeket. Ami jóravaló ígéret volt bennök, sohasem váltották be.“ A szép szavak után tehát várjuk a tetteket: ez a közérzés a trónbeszéd után, aludttejet, fehér cipót, azután ott marasztanak vacsorára. Vacsora után a házigazda karos gyertyatartóval előre világít, bevezet a vadásztrofeumos vendégszobába, ahol hivogatólag vár a régen nélkülözött vetett ágy. Megtapogatom, megsimogatom, megcirógatom a hófehér, duzzadó, illatos párnákat és a delejes fogású piros selyemtakarót. Azután próbálok elhelyezkedni az ősi nagy füles karosszékben, közben kontemplálok és vetkeződöm vagy vetkeződöm és kontemplálok és megvakarom a fülem tövét: az Isten! mit fog gondolni az a kis, csinos szobaleány, a Panni, ha reggel kisuvikszolja a szélsőbaloldali magyar csizmámat és tapasztalja, hogy zsinórszegélyei épek, a rozettája kifogástalan, csak éppen hogy a talpa hiányos, hogy ne mondjam, csak éppen jelezve van! És közben elalszom a nagy, füles karosszékben és föl sem ébredek világos reggelig. Ó, hány kibontott ágy mellett mentem el életemben és nem feküdtem bele! És hány pár cipőt nyüttem el a szerencse után futkosva, melyet utól nem érhettem, mert a szerencsét öntudatlanul magammal hordoztam a tarsolyomban, a lelkem fiatalságában, a gyönyörökben, melyeket a szépnek érzése nyújt, a muzsikában, mely örökké bennem csilingelt és a könnyelműségben, mely elhessegeti a gondokat. Fürödtem a fehér Szamos vizében, melynek érintése olyan szemérmetesen hideg, mint a serdülő leány első, félénk ölelése, bolyongtam a Mátra tövében és a Vértes vadonéban és nyomoztam a nép lelkében, mely az enyémmel rokon. Álltam magas Dévavára égbe szökő romjain és hallani véltem Kőmives Kelemen és tizenkét társának kalapácsütéseit. A viharos Balaton volt szivem szerelme és a mi haragos* szin és a mi csillogó mosoly palettámra került, az mind onnan került. Az idilli nyájas Rima völgye volt gyermekkorom paradicsoma és a mikor két emberöltő után ismét hazavetődtem, számonkértem az otthoniaktól azt a tölgyet, melyet időközben a villám letepert. Ó, szép és változatos volt ez az élet és amikor most itt állok előltetetk mohos fővel, megtörve nem, de megviselten, az örök törvény szerint, és látom arcotokon a megilletődést és felém sugárzik mindenfelől a sok ölelő nyájas tekintet, mintha minden egyesnek közületek apja, gyermeke, rokona, testvére volnék, csodálatos derű és melegség bontakozik ki lelkemben, az az érzés, hogy nemcsak magamnak éltem, de éltem ti nektek is. Most már tudom, mint kell éreznem, mert érezem. Életem zenitjét jelentik ezek a percek, amelyek után már csak hanyatlás következhetik. De csak testi hanyatlás, lelki nem! Engedjétek, hogy örüljek veletek ennek a napnak, melyet izzóvá tesz a ti lelkesedésetek. Sors bona nihil aliud! Hányan voltak nálamnál jobbak, nagyobbak, érdemesebbek és nem értek meg ilyen napot és hányan jönnek még utánijain, törtetők, rajongó, szomjas, fiatal lelkek, akiknek ilyen napnak egyetlen sugára bevilágíthatná tévelygő ösvényüket és azt az egy sugárt nem kapják meg.. Azt a tüzet, a mely szemetekben parázslik, azt a lángot, a mely felém lobog, azt a sok drága mosolyt, a mely asszonyaitok ajkát édesíti, azt a tavaszi égzengést, a mely tapsaitokból mint valami égi harmónia felém zuhog, azt mind elteszem, elraktározom szivem, lelkem legmélyebb rejtekeibe és ha majd eljönnek azok a fagyos idők, amikor az ember, mint a’vad, elvonul, elrejtőzik a magányok sűrűjébe, akkor annál a hamu alatt sistergő parázsnál fogok melegedni és áldani fogom emléketeket. Még egy tapsfergeteg, küzdelmes visszaszorítása az autogram kérők rohamának és végre az utcára rekedt közönség is megment magának valamicskét az ünnepből. Körülfogja és hatalmasan megéljenzi a távozó költőt, aki után az akadémia szolgái viszik a temérdek virágot a kocsijába. Ugrón István távozása Belgrádból, Belgrádból jelentik: Ugrón István osztrák és magyar követBécsire utazott, hogy külügyminisztériumbeli hivatalát elfoglalja. A búcsúzásra megjelentek a pályaudvaron Pasics miniszterelnök, Stefanovics külügyminisztériumbeli osztályfőnökkel és Sajnovics miniszteri titkárral, a diplomáciai kar tagjai hölgyeikkel, Riegeleben osztrák és magyar követségi ügyvivő a követség és a konzulátus uraival, valamint az osztrák és magyar kolónia egy küldöttsége. A patriarkátus vagyona. Karlócáról jelentik. A karlócai metropóliai asszisztencia, mint a szerb nemzeti egyház vagyonának középponti kezelője legutóbbi ülésében a patriarkátusi adminisztrátor kinevezéséről és annak az október 7-iki kormányrendelettel való megerősítéséről a következőket határozta el: Tudomásul véve, hogy az interkaláris számvitel szeptemberben megindult, a nemzeti alap könyvvezetősége és pénztári hivatala utasíttatik, hogy tovább folytassa ezt a számvitelt és adjon kimutatást azokról az összegekről, amelyekkel az elhunyt Bogdanovics pátriárka a nemzeti alapoknak tartozik. A nemzeti alapnak eme követelései a mindenkori metropolita beneficiumait terhelik s ezért a szeptember 8-áig esedékes összegeket Bogdanovics pátriárka hagyatéka terhére be kell jelenteni. Éppen úgy a hagyaték terhére kell bejelenteni azt az összeget is, amellyel az elhunyt Bogdanovics Lucián pátriárka a szinódusi statútum 26. cikke értelmében a szinódusi alaphoz való évi hozzájárulása címén 1913. évről tartozik. Arra való tekintettel, hogy a deklaratorium illirikum szerint és éppen úgy az 1912. júliusi dotációs statútum szerint a karlócai érsekmetropolita dotálására szolgáló alap jövedelmének fölöslegei az interkaláris kezelés kiadásainak fedezése után az érinthetetlen szerb nemzeti egyházi alap javára esik, amely a szerb nemzeti egyházi alapok és javak hivatalának kezelése alatt áll. ez a hivatal szükségesnek és jogosultnak tartja, hogy a fölöslegek megállapításánál a többi erre hivatott tényező mellett ő is képviselve legyen, miért is a magyar miniszterelnök elé fölterjesztést juttat, hogy az említett dotációs statútum ebben az irányban kiegészíttessék. " Osztrák okvetetlenkedés.. Megszoktuk,hogy az osztrák centralizmusért hővülő bécsi politikusok időnkint egy-egy tudományos színezetű munkában vagy hírlapi cikkelyben rontanak neki közjogunknak, annak bebizonyításán fáradozva, hogy Szent István birodalma ma már semmivel sem több akármelyik osztrák tartománynál. Ezekről az izetlen támadásokról, melyek célzata nyilvánvaló, rendszerint nem veszünk tudomást, mert nem célunk jelentéktelen osztrák közjogászokat reklámhoz juttatni. Arról a hellyel-közzel felségsértés számba menő közleményről, melyről alábbiakban szó esik, szintén nem szerzőjének személye miatt, hanem azért emlékezünk meg, mert az államiságunkat gyalázó cikkely az osztrák kormány pénzén támogatott Osztrák Közigazgatási Folyóirat (Österreichi sche Zeitschrift für Verwaltung) hasábjain jelent meg, amely folyóiratnak állítólag az a hivatása, hogy a nagyobb képzettségű osztrák közigazgatási tisztviselőket tovább képezze. .A császári címről ir az említett folyóiratban egy nyugalmazott tartományi elnök és fejtegetései sárán azt mondja: Az uralkodónak egyedüli alkot.