Budapesti Hírlap, 1914. november (34. évfolyam, 273-302. szám)
1914-11-01 / 273. szám
lenél nyugatra. — Rákosi Jenőt köszöntöm e verssel. — Hol vagytok most, kis intellektüellek, Kiket bús század baljós vége ellett? Szent nyugat előtt rajongva térdeplők, Kik lehánytatok minden józan gyeplőt, Gúnyos mosolygók: ideálra, honra, Kiknek a Newyork volt a Pantheonja Kik ígértétek a szent holnapot, S a kik tegnap is hátra voltatok? Hol vagytok mostan, fránya franciások, Kis erotikák, tucat-óriások, Csörög-e még a sok kis szél-kereplő, A melynek szép volt minden, ami szeplő? Magyart és múltat szánva nézdelek, Nyugati szesztől kótyagos velők, Koraszült bölcsek, véznák, betegek. Mit érez mostan horpadt melletek? Hol vagytok mostan, holdas planétásak ? A vihar földjén egyet is hadd lássak. Hol vagytok mostan?... Merre csak szemem lát, Vasizmú hősök verik a gyehennát, Mely odvaiból zúgva tör elő. Csönd, kis fiuk, csönd, beszél az erő, Nevetek mától: csiba, korcs javas, Halljátok: beszél az Erő s a Vas. Halljátok: sorsunk egy marad a földön, Mig csak Krisztusra kereszt vár és börtön: E földet s mit rajt’ teremt a zseni. Paraszterőnek kell megvédeni, Mert elsodorja véres áradat, Ki vérengzők közt védtelen maradi. , És hová kéne hogy elbújjatok, Ha idevárnánk — azt a nyugatot? Az a nyugat, melyet majmoltatok, S melytől vártátok a szent holnapot, És a vad észak, melyet épülésül Rajzoltatok, már rothadt a penésztől S a kik megtartják néktek a világot: Erkölcsben tiszták, harcban óriások. S azoknak marad magtárjuk egész, kiket ki nem kezd a világ-penész. Halljátok ime s megtartsátok észbe, Korasztlt kornak sok kis csenevésze, Korhadt fatörzse, min harkály kopácsol, Földre zuhan már vihar támadáskor. Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak. Állhat ellene szél forgatagának. És jöhet vihar, világkeverő. Mosolyogva állja szűz magyar erői Przemysl, október. Gyróni Géza. Budapest, 1914, XXXIV. évfolyam, 273. szám Vasárnap Orfovemberfl. / Budapesti Hírlap megjelenik hétfő kivételével mindennap. Előfizetési árak: Egész évre 32 kor., félévre 1© kor., negyedévre 8 kor., egy hónapra 2 kor. 80 áll. Egyes szám ára helyben, vidéken és pályaudvaromé fill. Hirdetések milliméter számítással, díjszabás szerint. Főszerkesztő: Rákosi Jenő Szerkesztőség és igazgatóság: Vin. ker., Rökk Szilárd utca 4. szám. Kiadóhivatal: Till, ker., József-körut 5. szám. TELEFOJÓSZÁMOK: József 43, József 53, József 63. Idegen föld hantja alatt... Budapest, okt. 31. Hull a fáról a sárguló levél. Ködben bujkál az őszi napsugár s ha olykor ki is bújik a felhők közül, nincs már melege. Puszta a mező, néma az erdő. A természet temetkezni készül. Halottak napja van, elhunyt szeretteink emlékének kegyeletes ünnepe. E napon visszaemlékezünk azokra, a kik megjárták már a földi élet kálváriáját s abba a jobb világba költöztek, a melytől mi élők annyira borzadunk. S ugyan miért borzadunk, mikor ebben a földi életben annyi a küzdés, a fájdalom, a testi és lelki gyötrelem, sokakra nézve az anyagi nyomor, a nélkülözés és ami ennek nyomában jár, a bűn, az erkölcsi züllés, a kétségbeesés és sok minden, ami az ember életét elkeseríti, szívünket öszszefacsarja, szemünkből könyet sajtol s életkedvünket, munkabírásunkat előbbutóbb megörli. Hiszen ott a föld mélyében, a koporsó szűk deszkái között, a szomorú fűzfák tövében, a sárgult levelek alatt már nem fáj semmi, már nem sajog a szív, már nem vergődik a lélek kétség és remény között. Ott már örök béke honol, amiért annyiszor hiába sóvárgunk az élet nehéz küzdelmében. És mégis félünk, ösztönszerűen irtózunk ettől a békés világtól, ettől a néma csöndtől, mert változatlan és változhatatlan, mert örökké tart s mert nem tudjuk, hogy mit rejt magában s mert nem tudjuk, hogy elvégeztük-e ez örök álom által a léleknek minden keserveit. Hamlet is azon töpreng, vájjon álmodunk-e a siron túl? „Álmodni, — mondja, — ez itt a bökkenő, ez az, a mi a nimmort oly hoszszan élteti.“ Ezen a szomorúan szép napon, a halottak kegyeletes emlékezetének ünnepén mi is arra gondolunk, hogy a kik körünkből már eltávoztak, kiknek hűlt tetemei már a föld mélyében portának, álmodnak-e és mit álmodnak? Megszünt-e rájuk nézve a lelki gyötrődés, tudnak-e rólunk, itt maradottakról s érzik-e azokat a bajokat, melyek közt mi, szeretett és szerető hozzátartozói e földön vergődünk? Vagy elpusztult-e testükkel együtt minden szenvedésük? Avagy egy szebb, boldogabb, mert pusztán lelki életnek váltak-e örök részeseivé? A vallás miszticizmusa ad ezekre a lelki kétségekre feleletet, de a tudomány soha. Szerencsés halandó, ki bízik a lelek örök életében, ki bízik abban, hogy a síron túl egy végtelen világ örökléte tárul az elköltözöttek elé, mely Istennel egyesit és megdicsőtt. Ápoljuk hát ezen a napon lelkünkben a hitet, mely megvigasztal azért, hogy a kinek a sírján visszaemlékezünk földi életére, az ma már egy jobb, egy szebb életnek vált részesévé a halál által, melyben kárpótlást talál minden fájdalomért, mely ezen a földön érte őt. Nincsen olyan ember, a kinek valakije ne pihenne már a föld alatt. De ma alig van olyan élő közöttünk, a ki tudná, hogy csak azok a szerettei haltak meg, a kiket már gyászolt, a kiket már egykor megsiratott. Hiszen egy szörnyű háború irtózatai reszkettetik meg mostan a világot s a mi fiaink is részt vesznek és harcolnak ebben az idegrázó, velőt fagyasztó, embert pusztító véres háborúban. Akiről ma még hírt kapunk, hogy él és győzelmesen harcol, mire hírünk megérkezik, addig már napok, sőt hetek óta a halál fia lehet. Ebben a rettenetes háborúban úgy, hull az ember, mint ősszel a fáról a sárguló falevél. Hull, mielőtt megsárgult és a lehullásra megérett volna. A legtöbbet élete világában töri le a halál, mindazzal a sok szép reménnyel, amit hozzáfűztünk életéhez. Amikor a mai napon a halottak emlékének áldozunk, nemcsak azoknak áldozunk, akikről tudjuk, hogy már meghaltak, hanem azoknak is, kiket szívünk édes sejtésével még élőknek gondolunk, mert csak most kaptunk tőle hirt, hogy még élnek, öh, hány derék magyar fiú és hány munkás családapa pihen már ott aresztül a Manliker szuronya, aztán ide földelték el. Sehogy sincs megelégedve itt a halottak kicsiny országában s folyton panaszkodik. Az élők nem tudják, nem is hiszik el, hogy mi halottak, itt beszélgetünk. Az egyik székely fiú számon tartja a napokat és hónapokat s azt mondja, holnap halottak napja lesz, miért nem világítanak ki nekünk is. A sarokból rászólt az őrmester, hogy hallgasson. Lett erre néma nagy csend, most tudtam meg, mi az a síri csend. Fölöttünk félméter vastag földréteg s mikor a mi halott-különítményünk elalszik, néha kemény léptek dobbanását halljuk, valami őrség doboghat fölöttünk s mi, néma, halotti vakondokok számlálgatjuk a lépteket. Néha iszonyú dübörgés hullik át a friss földihányáson, az őrmester tartja számon, ezek a gránátlövések. A héten egy srapnell itt robbant szét mellettünk, de az Isten őrködik a halottakon, még csak a törmelékéből sem kaptunk egy szemernyit sem. Csak a mi sírunk kapott tőle egy kis üvegtoldalékot, most várunk bele új fiúkat, akik majd hírt adnak róla, mi történt négy hét óta fenn, az eleven emberek és eleven tüzek mezején. Sötét van és fázunk. Borzasztó a föld hidege, az csak gabonának, szőlőgyökérnek ad meleget, embernek iszonyú szállás ez. Sóhajtozunk koporsó, meleg fakoporsó után. Van köztünk egy nagyon okos ember, az fogadkozik, hogy tőlünk lejebb, alább vagy egy kilométerrel gránátszilinkok. Irta: Sándorfi Kamill. Sötét van. Negyvenen fekszünk egymás mellett a nagy üregben, amit egy bozótos domboldalon orosz gránát ütött, magyar ásó szélesített ki katonasírra. Fekszünk negyvenen halottak egymás mellett, egymáson, egymás alatt, magyarok, osztrákok, oroszok vegyesen. Mellettem egy óriás szőke ember fekszik, az ősei németek lehettek, mert németes a neve, de muszka már az istenadta, a szivén szaladt be A Budapesti Hírlap mai száma 36 oldal.