Budapesti Hírlap, 1919. november (39. évfolyam, 102–126. szám)
1919-11-01 / 102. szám
1919 november 1. Budapesti Hírlap (102.o.) Megdöbbent szívvel látok feladatomhoz, ilyen gyásznak tolmácsolásához. Szavakba kell öltöztetnem ezt a gyászt, melyet majdnem egy egész éven át szinte némán, szivünkbe fojtott könnyekkel voltunk kénytelenek hordozni; szavakba foglalnom éppen itt, azok körében, kiket elméjével és szívével legszorosabban kapcsolt magához. Feladatom annál súlyosbban nehezedik rám, mert nem érzek hivatottságot magamban pályájának sem beható politikai elemzésére, sem történeti adataiban részletező nyomozására és feltüntetésére. Bátorságot csak abból merthetek, hogy magyarságában megértettem őt: amint lelkének legmélyén, élete céljának kitűzésében, küzdelmének fenségében és vértanúhalálának tragikumában magyarságunknak megnyilatkozott. Ezzel a biztatással sem merek többre. Vállalkozni, mint néhány vonással szerény vázolására, hogy kinek és minek mutatkozik a magyar közlélekben s e közlések történetében. A múlt nagy alakjai kétféle jogon élnek ebben a közlélekben: a nemzet hálás emlékezetében és glóriás képzeletében. Egyik soruknak emlékét nagy alkotásaik őrzik, melyek a nemzeti élet szervezetébe erősítve és éltetve illeszkedtek be. Széchenyiét a modern Magyarország egész szervezete, Kossuthét demokratizálása és forradalmi erőkifejtése. Deákét a kiegyezés s ebben egy uj korszak békeművei. A másik sort inkább példája élteti és halhatatlanítja nemzetének szívében, életével és halálával megpecsételt erkölcsi fensége. Amazok a nemzet történetének epikus hősei, emezek a tragikusok: a Zrínyiek, a Rákócziak, a Tisza Istvánok. Igenis, ebben a sorban látjuk őt is, ki csodálatosan külső képében is,emlékeztetett vértanú elődeire, együtt a kuruc fejedelem daliás szépségére s a vezér-költő" vonásainak kemény energiájára, tekintetén a tragikai végzet borús árnyékával. Hogy mint emelkedett e nagyok közé, hogy a mit istentől vett: a szinarany talentumokat az élet mikéntverte ki és alakította: e kérdésre keresve feleletet, kora ifjúságára, szinte gyermekkori benyomásaira kell gondolnunk. A múlt század hatvanas és hetvenes évei már keserű emlékek, lázasforrongás, izgató átalakulás, lobogó remények esztendei voltak. Mi öregek tanúságot tehetünk róla, hogy a forrongás izgalmai mily korán érlelték, mily határozó benyomásokkal alakították a fiatal lelkeket. Tiszának jövendő útját is már ezek a benyomások jelölték ki. -Az ifjú lélek benyomásai. Lelkének mélyén a geszti család szelleme és élete vetett ágyat nekik. Ott találjuk az erdélyi arisztokrácia régi, hamisítatlan, erős magyar hagyományainak nyomát, ott a magyar alföld nagyúri életét, mely sokkal közelebb esik a népéhez, gyökerességének hasonlíthatatlanul erősebb befolyását mutatja, mint a felföldi vagy dunántúli, és ott a kálvinista életnek puritán, magában bizó, de magától mindent számon kérő szigorát. Mindennek megvan a nyoma lelkének már alapvető rétegében, melyben jellemének és jelleme által sorsának gyökérszálai nyúlnak. Ezeket táplálják, fejlődésöket erősítik tanulóköri életviszonyai. Debrecenben tanul, a nagy templom árnyékában, a százados magyar küzdelmek szinterén, az ősi kollégiumban, hol még él és hat valami abból a puritán székemből, melyet Bessei nver talált Patakon is mely benne és minden neveltjében a magyar lelket megvesztegethetetlenné erősítette. Százados küzdelmek politikussá képezték Debrecent, de mindig ennek a léleknek politikusává, Debrecenből német egyetemre indult. Ha pihenést nem ismerő munkaösztönének, nagy és kicsiny közt különbséget nem tevő lelkiismeretességének, kötelességérzete kérlelhetetlen szigorának iskoláját keressük: ezekre a németországi tanuló évekre, a berlini és heidelbergi egyetemek padjaira kell gondolnunk. A hetvenes évek második felében járt künnarui császárságnak, a német egységnek, hatalomnak, dicsőségnek, sikereknek mámoros napjaiban. Már bizonyos volt, hogy Németország nemcsak a francia császárságot verte le, hanem a harcban győztes s a békében még rejlő erejével a világhatalmak élére emelkedett. A nemzeti nagyság szédítő útján ragadták munka és közműveltség, kitartás és fegyelem, áldozatkészség és nemzeti hűség. A nemzeti nagyság középpontja Bismarck, íme a nemzeti nagyságnak igazi utja és ime igazi vezére. Milyen szivvel és milyen gondolatokkal nézhette mindezt Nagy Frigyes szobra mellett s a heidelbergi romvár alatt a lánglelkü magyar diák, ki szintén egy uj nemzeti élet mozgalmas köréből került ide, de a mely még kissé tétován és kissé ziláltam ezer bajjal s önmagával is küzkődve keresi a boldogulás útját. Az iskolában politikát, történelmet és közgazdaságot tanult, de bizonyára többet tanult az akkori német élet iskolájában: erősebb, szinte határozó befolyással volt rá ennek a nagy életnek erkölcsi jelleme és mindenható intézője, a vasember. A varázsban, mellyel ezek a csodálatos erők meghódították, a fiatal képzeletnek is volt része. Bismarckban nemcsak ezeknek a napoknak, hanem a kornak hősét látta és bámulta, ki a politikának új útjára mutat: a mind nagyobb erőre jutó tömegeket csak az akaratnak legszilárdabb erejével s ezzel is csupán úgy lehet kormányozni, ha az egyetemes és egységes közcél tudatával át tudjuk ihatni. Bismarck beszédeit, iratait, leveleit Tisza úgyszólván egész életén át olvasta s hatása világos kifejezést talál a német-francia háború diplomáciai előzményeiről irt tanulmányában, de ezen túl tagadhatatlanul egész államférfiul egyéniségében is. Ez a kapcsolat különben nemcsak ifjúkori nagy benyomások emléke volt, hanem lelkének, természetének is nem egy rokon vonása fűztea nagy kancellárhoz. Amiben különbözött tőle, csak élete végén világlott ki: Tisza le tudott mondani. A fejlő, alakuló ifjú lélek azonban legnagyobb és életútjára leghatározóbb benyomását, azt hiszem, mégis itthon, a magunk politikai életének körében kapta. Kapta attól, akit életében és emlékében nem csupán a legmelegebb szeretettel, hanem a legrajongóbb tisztelettel vett körül: édesatyjától. Tisza Kálmánban Teleki László halála óta, másfél évtizeden át jóformán az egész magyar ellenzék vezérét ismerte: a szélső szárny is inkább benne, mint saját vezetőiben reménykedett. A kiegyezés védelmében a Deák-párt harcos ereje kimerült és bomladozni kezdett; az ellenzék is töredezett s fogyó bizalmát az ellentétek kiélezésével s a harcmódnak makacs kíméletlenségével leplezte; avatatlan gazdálkodás, rossz termések s kapzsi és lelkiismeretlen érdekhajhászat: mindez alig egy évtizedes önálló állami berendezkedésünket az anyagi és erkölcsi tönk szélére juttatta. Hozzájuk járultak a szláv mozgalmak fenyegető felhői benn a monarkiában s délen és északon a monarkia ellen. A sűrűn változó kormányok és züllő pártok vergődésében már a magyar állam fennaradása lett kérdésessé. Tisza Kálmán magyar lelkében megszólalt az intő hang, hogy a viszonyok között állami életünk közjogi alapjának ostroma csak a fenyegető veszedelmet növeli. Egy nagy elhatározással rálépett a kiegyezés alapjára s ezzel a lépésével az országot talán az összeomlástól mentette meg s másfél évtizedes belső erősödés, gyarapodás, haladás korszakába vezette. Aki részese voltamaz idők lázas és szorongó hangulatának, ebben a lépésben bizonyára nem annyira a kormányelnöki székhez közeledést, mint egy ősi politika varázsos hagyományával való szakítást, a lemondást érzi inkább. Ez a lemondás, ez a köz elött való meghódolása mindannak, ami a népszerűségből táplálkozik és személyes hiúságot szolgál: a legsúlyosabb tehernek s a kevéssé hizlaló felelősségnek ez a kész vállalása a közérdek parancsoló szavára: ez volt a geszti kastély addigi patriarkális életének is nagy fordulója. Irányzó emléke a ház akkor serdülő fiának úgyszólván egész életútján kimutatható, mégpedig nem is csak a kiegyezés irányában elfoglalt álláspontján, hanem egész gondolkodás- és érzésvilágának mindebben és mindörökre határozó elemeiben. Tisza Kálmánnak kész és bölcs lemondása erkölcsi jelentésében azt tanította neki: a haza minden előtt bekövetkezett sikerével pedig: erőnket csak az egységben kereshetjük. És amit atyjának diadala hirdet, nem ugyanaz! hirdeti-e nagy fiának hajótörése?! A nyilvánosság előtt irodalmi tanulmányokkal lépett föl már a nyolcvanas évek elején. Közgazdasági, pénzügyiés történelmi dolgozatai még csak a ritka tanultságot, az éles elemző és következtető értelmet mutatták. De valamivel későbbről van egy kitűnő dolgozata Barrasnak, a francia direktórium sötét emlékű cselszövőjének emlékiratairól, melyben az ifjú államférfi politikai pályájának már első szakában szinte divinatórius világossággal látja maga előtt célját és jövőjét. Azt hangoztatja, hogy „a nemzet legjobbjainak nemcsak a válságok hősi harcaiban, hanem a hétköznapi küzdelmekben is meg kell állania helyét, teljesítenie kötelességét, magánérdekeivel, kényelmével, nyugalmával nem törődve. Kellemetlen küzdelemre szánja el magát, ki a rajongónak, avagy a kalandornak áll útjába. Szenvedélyes támadásokat, méltatlan vádakat kell eltűrnie, s jutalma önfeláldozó küzdelmek között végig szolgált közpálya végén legföljebb hideg elismerés." Íme Tisza Istvánnak egész pályáját annyira jellemző jövőbe látásának legelső megnyilatkozása. Megdöbbentő, de kibékítő is. Nyomrólnyomra látja végzetét, de végét a látó szemek elől egy jótékony tündér fátyollal takarta .... Az első mandátum. Elsőbben Vizakna küldte a parlamentbe, hol jóformán egyszerre kimagaslott. Már a kész államférfinak erkölcsi és szellemi fegyverzetében, készen lépett az arénába. Ebben az erkölcsi és szellemi erőben magával hozta mindazt, ami a közélet mezején tekintélyt alapítani és biztosítani képes és hivatott. A meggyőződés szigora, a kemény hajthatatlanság, a közkedv keresésének szinte rideg elutasítása, tetszetős de veszélyes ábrándok iránti bizalmatlanság nem olyan tulajdonok, melyekből népszerűség vagy akár csak közhatás is sarjadni szokott. De Tisza nem hiába volt mindig nyilt és Egyenes, nem rejtegetve soha semmit, nem áltatva soha senkit, készen föltárva egész lelkét. Bár Széchenyi óta nem volt vezető államférfiaink között senki, ki annyira a Vörösmartytól parancsolt szent némasággal szerette volna hazáját, de ő van is alig, ki e szűzi szeretőinek mélységét, rendületlenségét, minden önérdeken győző erejét oly mélyen és kétségtelenül tudta volna éreztetni, mint ő. Mindazok a leformáló tényezők, melyekről szólottam: család, szülőföld, iskola, példák, közélet: mindennek a szolgálatára nevelték. Ez az anya jellege egész valójának, melyből lelki szövedékének úgyszólván minden szála sarjad. A nyílt, de férfiasan szemérmes lélek hangja és képe iránt fogékony szívnek és elmének Tisza Istvánnak minden szava és cselekedete azt hirdeti, hogy benne a megvár érzésnek egyik legnagyobb hősét láttuk egykor és gyászoljuk ma. Annak a nemzeti érzésnek hősét, mely ezer éves történetünkben sokszor megújult a közviszonyok utalására vagy kényszere alatt, színére és hangjára nézve nem egyszer változott, de céljában és lényeegében mindenkor örök és egy marad.. Parlamenti pályájának kezdete összeesik az úgynevezett véderővita szenvedélyes harcaival s ezek következéséül atyjának bukásával. Itt kezdődnek voltaképp a parlamenti életnek azok a folyton megújuló obstrukciós zavarai, melyek közvetve, vagy közvetlenül mindig a kiegyezést érintették. Ezzel a kiegyezéssel, új állami életünk alapjával szemben képviselőházunk állása három fokozatot mutat. A Deák-párt változatlanul érzi a tiszta perszonáluniót, vagy legalább a nemzeti önállás irányában gyökeres változást követelő ellenzékkel szemközt Az országot fenyegető vészfelhők ennek a régi ellenzéknek túlnyomó részét a fúzióba, azaz a kiegyezés mentsvárába szorítják, melynek a szabadelvű párt, Tisza Kálmánnal az élén, elszánt védője lesz a szélső fölforgatással szemben. A véderővitában föllép egy új elv: a fejlesztés elve, különösen a katonai és gazdasági téren. Tisza István éles szeme és sohasem reszkető, de mindig aggódó szíve: ezekben a mozgalmakban, a parlamenti szakadásokban és országos izgatásokban a haladásunk követelte nemzeti erőnek nem gyarapodását, hanem inkább végzetes csökkenését látta. Féltékenyen, sőt szenvedélyesen őrzi azt az alapot, melynek minden megingatásától állami létünk biztosságát félti. Oh, ez a végzetes magyar politika! Tiszában a történeti magyarság lelke élt és munkált; élt azzal a rettenetes tanulsággal, ■hogy ennek a boldogtalan Magyarországnak ezer év óta minden külső és belső válságában nem jobb és rosszabb sorsáról, hanem létéről, vagy nemlétéről volt szó; minden küzdelme a harctéren és országgyűlésein élethalál-harc volt.. Ilyennek érezte, ilyenül fogta föl a kiegyezés ostromát is Tisza. Maga vallotta egykor épp itt, ezen a helyen, hogy „fiatal kora óta a magyar nemzetnek legaktuálisabb létkérdését, a magyar nemzet katonai biztosságának megalapozásában és a magyar parlament rendjének, méltóságának, becsületének, megóvásában látta". Politikáját tulajdonképpen nem is lehet a szónak szigorúbb értelmében sem konzervatív, sem liberális, sem dinasztikus, sem függetlenségi politikának mondani: egyszerűen magyar nemzeti politika volt az. Míg a kiegyezési törvénytől tapodtat sem távozott, egy magyar kormányférfi sem bizonyította tettekkel fényesebben, hogy nemzeti irányú haladásunk, mégpedig intézményes haladásunk ezen a közjogi alapon mennyire lehetséges. Első rövid miniszterelnöksége alatt a tiszti nevelés terén kivívta a magyar nyelv érvényesülését, megoldotta, a honvédtüzérség kérdését és Rákóczi hamvai hazaszállításának ügyét, javunkra és önállásunk irányában rendezte a német és olasz kereskedelmi viszonyokat. Ez a szilárd állásfoglalása magára nézve mit sem keresett soha, mint nagy lelke nyugalmát, melyet fényben és homályban, minden zivatarok között megőrzött életének utolsó pillanatáig. Az első árnyék. . Ez az ő magyar politikája emelte ismételve nemcsak a hatalom magasába, a miniszterelnöki székbe, hanem a népszerűség forró régiójába is, és ugyanez kergette a néphegy és fejedelmi szeszély keserű száműzetésébe. Ferenc József királyunknak a viszonyokba és emberekbe látó bölcsesége jól tudja, hogy a parlamenti fölfordulás elleni küzdelmében Tisza"a nemzet létérdekében a király jogát is védelmezi: a nemzeti erőt csak a maga magával és királyával való egyezségben érzi igazán kifejthetőnek és biztosítottnak. Az agg uralkodó Deák kiegyezésének alapján áll és marad; sem az egész törvény támadásai itt, és túl a Lajtán, sem az úgynevezett fejlesztő törekvések nem mozdítják el. Egyáltalán nem érzelmes politikus, de ez a kiegyezés gyakran szinte szívügyének tetszik: benne látta uralkodásának történeti jelentőségét és emlékét; ez a fölfogása és érzése kifejezésre jutott abban a viszonyban is, melybe családjának tagjaival helyezkedett. Az itthoni fejlesztő igyekezetekkel majdnem egy időben lép előtérbe Ferenc Ferdinánd királyi herceg, ki elejétől fogva sötét, igazi bourboni gyűlölettel viseltetett irántunk és készült ellenünk, a kiegyezés, mint a magyar önállás törvényes alapja ellen. Ezzel a kettős veszéllyel, a rajongó belső meghasonlással és a fenyegető külső erőszakkal állítja voltaképp szembe az öreg király Tiszát. Benne pedig soha senki nem csalódott; aki végig olyan hű maradt magához, az másokhoz is csak hű tudott lenni. Nemzeti érzésének és királyhűségének benső összeolvadásával szolgálta fejedelmét. Hozzá való ragaszkodása megható szavakban jut kifejezésre abban a beszédben, mellyel halálát a képviselőháznak bejelentette. De talán még megindítóbb módon, abban a nála oly ritka ellágyulásban, mellyel dolgozószobájában, az őseihez tért uralkodó arckép.